-Tizedik rész-

A filmnek már vége volt, de én még mindig csak vártam. Akik bementek egy órával ezelőtt, most kifelé tartottak és kíváncsian fürkésztek végig rajtam, hogy vajon miért állok még mindig ott, ugyanabban a pózban. Kínosan éreztem magam, s úgy döntöttem, hogy haza sétálok. Szomorúságomat az ég is megérezte, mert esni kezdett.

Hogy gondoltam, hogy a suli szépfiúja, pont engem hív el randizni? Felültetett, s a legszomorúbb az egészben, hogy az első randim emléke pocsékra sikerült. 

A cipőm szokatlan volt, s kezdett benne fájni a lábam, ezért úgy döntöttem, hogy levágom az utat hazafelé. Anya finom ebédjén jár az eszem, s megkordult a gyomrom. Az eső egyre jobban kezdett esni, megálltam egy üzlet terasza alatt.
- Nocsak! Kim Jin Hee! Hol hagytad a védelmeződ?

Ne már! Ennyire nem lehet pocsék ez a nap!

Néztem fájdalmasan az égre, amint megláttam a WILD vezérét felém közeledni.
- Azt hittem, hogy nem lehet rosszabb napom, de tévedtem.
- Nem örülsz, hogy látsz baby? Pedig én nagyon, főleg, hogy ilyen csinosan nézel ki. Hol jártál?
- Közöd? – húztam fel a szám sarkát.
- Már épp hívni akartalak ma, de az Istenek is úgy akarták, hogy találkozzunk. 

Az Istenek kegyetlenek…

- Ne vágj ilyen arcot. – simította végig bal orcám. Elhúzódtam tőle és ellöktem a kezét. Undorodtam még a látványától is, ha hozzámért, meg egyenesen felfordult a gyomrom.
- Még mindig olyan szorgos diákok vagytok?
- Veled ellentétben…
Nem volt kedvem sokat beszélgetni a maffia vezér törvényen kívüli kölykével. Soha nem sült ki belőle semmi jó.
Emlékeimben még elevenen él, mikor először mértek ránk támadást. Mi kerültünk ki győztesen ugyan, de piszkos kis fegyvereinek a nyoma, azóta is a hasamon ékeskedik egy három centis csíkban. A vágást figyelmetlenségem miatt szereztem. Észre kellett volna vennem a kést, de késő volt. A csapaton kívül senki nem tud róla, ha apám megtudná, biztos, hogy felkeresné egykori riválisát és kipumpálná belőle az életet. A srácok lelkére kötöttem, hogy semmi esetre sem beszélhetnek a dologról, ha én azt nem mondom, hogy szabad.
Első szabály: Hallgass a főnökre mindig, minden körülmények között, s parancsát ne szegd meg.
Második szabály: Kövesd az első szabályt.

Won Il már kezdett durván irritálni, mondjuk ehhez, nem kellett sok, csak rá kellett néznem. Most még hozzám is beszélt…
- Olyan angyaliak vagytok… Egyszer szárnyaszegettek lesztek.
- Akkor te lennél az ördög? – húztam fel a szemöldököm.
- Mondhatjuk így is. Nagyon meg akarlak szerezni. – cirógatta meg a vállamat, amit rögtön le is söpörtem magamról – Féljetek.
- Hah! – szakadt ki belőlem- Majd mindjárt megijedek… Kevés vagy te ahhoz Won Il, hogy bárkit is megszerezz.
- Szeretem, ha ellenkezel, teljesen felizgat.
- Fura dolgokra gerjedsz, de ha azt várod, hogy majd behódolok neked, akkor addig állj fél lábon.
Félmosolya kiszélesedett, s megmutatta fehér fogsorát. Megnyalta alsó párnáit és hangtalanul nevetni kezdett. Szerettem volna tudni, hogy mi a fenét gondolhat, de a legjobban azt, hogy kimásszon az intim szférámból. Nem tette meg, de álltam a sarat.
- Érdekes vagy csajszi… - lehelte az arcomba, mikor megjelentek a társai, s kihasználva az alkalmat kiléptem előle.
- Akkor én mennék is. – rohantam tova az esőben.
- Még látjuk egymást. – kiabálta utánam, de hátra sem néztem, csak rohantam haza az egyre jobban szakadó esőben, s közben hol Jin-en, hol Won Il-en járt az eszem.
- Esküszöm, megverem mindkettőt. – csaptam be magam mögött a bejárati ajtót.
- Veled meg mi lett? – állt elém a családom meglepetten. Gondolom mindenki kíváncsi volt, ki csapkodja az ajtót.
- Eláztam? – néztem az alattam lévő tócsára.
- Pandamód! – mutatott rám apám viccesen.
- Mi van? – ráztam a fejem mérgesen és felrohantam az emeletre. Bőrig áztam, és ahogy belenéztem a tükörbe, megijedtem.
- Te jó szagú Úr Isten! Ezért mondta apa, hogy „pandamód”. – Szétfolyt sminkemet kezdtem leszedni magamról a fürdőben, s úgy döntöttem veszek egy fürdőt is, nehogy megfázzak. A forró víz alatt majdnem úrrá lett rajtam a szomorúságom Jin miatt, de nem engedtem neki. Megráztam a fejem és kimásztam a gőzölgő fülkéből. Egy fehér törölközőt tekertem magam köré, míg egy másikkal fél szárazra töröltem a hajam. Ismerős dallam csapta meg a fülem.
- A telefonom! – dobtam el a törölközőt és rohantam a szobámba, annak reményében, hogy Jin hív. Mire odaértem letette. A kijelzőn tizenhat nem fogadott hívás és egy üzenet. Mindegyik Jin-től.

„ Nem tudok ma menni, valami nagyon fontos jött közben, ne haragudj. Nem vetted fel a telefont, így nem tudtam hamarabb szólni. Remélem nem vártál rám. Bepótoljuk. Ne haragudj.”

Szemeim gyémántként csillogtak, s örömömben leszaladtam a tévét néző családomhoz. Lábaim ütemesen dobogtak a fa szerkezeten.
- Nem ültetett fel! – nyújtottam előre nekik a telefont.
- Jin He! – mondta anyám lepetten. – Ugye tudod, hogy csak egy törölköző van rajtad?
- Upsz… - kaptam a mellkasomhoz és a fejüket elfordító férfiakra néztem.
- Lányom… - sóhajtott apám, mire azonnal felsprinteltem az emeletre. Már csak a nagy csörgést, csattogást és halk sikolyomat hallottam, ahogy a padlóra értem. Fájlaltam hátsó felemet.
- Jól vagyok! – kiabáltam le, miközben felálltam és megláttam anyám kínai vázáját a földön darabokban.
- Anya.. viszont a köcsögöd meghalt… - húztam be a nyakam, ahogy áthajoltam a korláton. – Veszek, neked másikat esküszöm.
- Mi??? – sikított anyám.
- Bocsi! – ugortam át a maradványokat és mielőtt még felért volna beléptem az ajtómon. Hallottam anya halk zokogását. Tényleg mindenét tönkre teszem. Ez ma már a második szeretett tárgya volt. Kezdett bűntudatom lenni, így rákerestem a vázára, amint bekapcsolt a számítógépem.
- Mi? – kerekedtek el a szemeim az árat látva. – Miért ilyen drága ez a vacak? Muszáj találnom valami munkát, mert a spórolt pénzem erre nem elég.
 Kezembe véve a mobilom, Yoo Bin-t hívtam fel.
- Yoo Bin, nincs valami munka a számomra? Tudom, hogy te szoktál alkalmi munkát vállalni. Nem szereznél nekem is egyet?
- Nem tudom Jin Hee… Majd utána nézek, de most ne érek rá. Bocsi. – s azzal le is tette.
- Jajj, de cuki vagy, hogy csak így rám csapod. – mondtam a semminek a telefont bámulva.
Az ajtóra néztem, ami mögött még mindig hallottam anyám halk zokogását.
- Oh! Mi az ott? Vér? – néztem a padlóra, majd a lábamra. - Mikor átugrottam a maradványokat biztos beleléptem egy darabba.
Kihalásztam a táskámból egy tapaszt és körülbelül ennyit foglalkoztam apró sebemmel. Ideje volt felöltöznöm. Edzéshez készültem, s mivel fülledt levegő volt az eső után, úgy döntöttem valami lazát választok. Egy vékony fekete melegítő alsót vettem fel és egy sport csőtopot. Most hordom ezt a darabot először, még egy versenyre vettük, ahol kötelező volt a sport top, de mivel a verseny előtt lesérültem, nem vettem részt rajta.
Belehuppantam az ágyba, s Jin üzenetét olvastam el újra és újra. Elképzeltem, ahogy megfogja a kezem és utána megcsókolna. De mielőtt ebbe belegondoltam volna kissé kétségbeestem.
- Mi van, ha elbénázom? – ültem fel az ágyon, s gondolkodni kezdtem, hogyan tudnám kivédeni, azt hogy leégjek előtte. Bizarr ötletem támadt, s újra rohanni kezdtem a lépcsőn, egyenesen az edző terembe, ahol már a fiúk javában bemelegítettek. A SPEED tagjai majdnem teljes létszámban jelen voltak, kivéve Him Chan-t, de rá, most egyáltalán nem volt szükségem. Őrült ötletemhez végigmértem csapattársaimat.

Jong Up jól néz ki. –szemeim elé villant felső teste, s megrázva a fejem a következő emberre néztem.
Yong Guk túl férfias, Zelo meg túl magas és hülyén néznénk ki. Him Chan alapból kizárva, így maradt Young Jae és Dae Hyun.

Ahogy Young Jae-ra gondoltam sehogy nem tudtam elképzelni, így maradt Dae Hyun. Miután tökéletesen felvezettem magamban a képet, Dae Hyunhoz mentem.
- Gyere! – ragadtam meg a kezét és a többiektől kellő távolságra húztam.
- Mi a baj?- pislogott rám.
- Segíts nekem. – mondtam halkan, míg Ő kérdőn nézett rám. – Csókolj meg.
- Mi? – visított fel, miközben arcát elöntötte a pír. – Hülye vagy Noona? Nem csókollak meg.
- Halkan! – tapasztottam a szájára a kezem.  – Nem akarom, hogy a többiek is meghallják. Mi bajod van? Talán lányként tekintesz rám?
- Hát… - vakarta meg a tarkóját zavarában. – Nem, de ez akkor is hülyeség.
- Tisztában vagyok vele, de segítened kell.
- Miért pont én? Mi van, ha utána a sötétben rólam fogsz álmodozni…? – hadarta el.
Megdöbbenve néztem rá pár pillanatig.
- Dae Hyun… Olyan sötét sohasem lesz. Essünk már túl rajta.
- Én, megcsókollak! – mondta Yong Guk.

Ennyit arról, hogy nem hallották meg és senki sem figyel…

Mi? – kérdezte Him Chan, aki pont a legjobbkor időzített megint.
- Kuss, Yong Guk. Dae Hyun-t kértem meg.
- Mit számít az? – állt meg előttem, s mikor az arcomat megfogta, önkénytelenül is összeszorítottam a szemem.
- Látod, hogy nem akarod te ezt… - engedett el, s piszok jót mulattak rajtam, kivéve Him Chan-t aki megint mérges volt. Végül is tudtam, hogy pipa lesz rám, ha megtudja, de nem érdekelt.

Az edzés elég sokáig elhúzódott, s már mindenki otthagyott minket, de Him Chan-nal még keményen küzdöttünk.
- Teljesen hülye vagy, hogy ilyet kérsz Dae Hyun-tól? Ennyire túl akarsz esni az első csókodon? –mondta, s a végén egy határozott fogással a hátamra fektetett, s a lábaimra ült. Ezt a támadását ritkán sikerült kivédenem.
- Hm? Válaszolsz? – fogta le a kezeimet a csukómnál.
- Mi van akkor, ha igen? – mocorogtam alatta, de nem akart az Istenért se leszállni rólam, csak bámult az arcomba. – Mi van? – csattantam fel a szemeibe nézve, s a barna szempár fénysebesen az orrom elé került. Fel sem fogtam, hogy ajkai az enyémen vannak, s egyre több mindent engednek meg maguknak. A szívem ki akart ugrani a helyéről, s a fejemben megszűnt minden egy hosszú pillanatra. Tudtam, hogy mi történik velünk, de nem volt erőm véget vetni csókunknak. A testem megadta magát és elgyengültem. Kezdtem élvezni az adott szituációt és ez megrémisztett. Sikerült eltolnom magamtól. – Mégis mit csinálsz? – löktem el és felálltam.
- Nem azt akartad, hogy túl legyél az első csókodon?
- Nem! Nem akartam, hogy az első csókomat tőled kapjam. Tönkretetted az emlékeim. Miért?
- Nem mindegy, hogy kitől kaptad? Jobb lett volna Dae Hyun-tól?
- Igen! – mondtam határozottan.
- Bocs… - rántott vállat.
- Te szemét! Szórakozol velem? – ütöttem meg.
- Én nem. Enyém a kilencvenkilencedik győzelem. – mosolygott. Meglendítettem a térdemet és gyengepontja felé lendítettem. Öléhez kapott fájdalmasan.
- Az enyém meg a századik. – fordítottam neki hátat és mérgesen elvágtattam otthagyva a szenvedőt.

- Mégis mit képzel magáról? – néztem hátra, majd megálltam és az ajkaimhoz kaptam. – Megcsókolt? – pár mély pislogás után felszaladtam a szobámba, s párnába fojtott kínnal kínlódtam az ágyamon.

-Kilencedik rész-

Jin a kezét nyújtotta felém. A hangulat csodás volt. A fejemben halk zongora dal szólt, aláfestve a pillanatot. A szívem nehéznek éreztem, ahogy előre nyújtottam a karom. Már majdnem elértem, mikor olyan érzésem támadt, hogy valaki van mögöttem, s hirtelen azt súgja a fülembe, hogy „veszélyes”. Visszahúztam a kezem, de Jin szélesebb mosolyára újra meglendült, mikor egy kar visszarántott.
- Ajusshi! Már megint maga? Hagyjon békén. – mérgeskedtem az idegen férfira. – Miért ragadja el a pillanatot?
- Veszélyes… - mondta újra.
- Nem, nem az!  - álltam ki magam mellett és határozottan Jin felé fordultam, aki egészen közel jött hozzám és a tenyerébe vette az arcomat. Szája rohamosan közeledett az enyémhez. A szívem turbó fokozatba kapcsolt és csak a dobogását hallottam, majd egy nagy dörrenésre felriadtam. Zihálva ébredtem fel , egészen kivert a víz.
- Ez meg mi volt?
Hajamba túrtam és lecsúsztam az ágy szélére. Fejemet körbeforgatva tapasztaltam, hogy reggel van és én jócskán elaludtam, de még így is nagyon fáradtnak éreztem magam, valószínű azért, mert felriadtam. Kisétáltam a fürdőbe, hogy megmossam a fogam, s közben kábult fejemet néztem a tükörben.
- Oh, drága kenyér, milyen fejem van…  - túrtam a hajamba, de semmi haszna nem volt. A fésűvel próbálkozva észrevettem, hogy egy nagy csomó van féltett tincseim között. Ez az egyetlen, ami bizonyítja, hogy lány vagyok, mert kosár méretemre nem igazán lehetek büszke…
  A fésűt úgy belenyomtam, hogy nem tudtam kiszedni.
- OMG! – dörmögtem fogkefével a számban és rángatni kezdtem a hajamban ékeskedő tárgyat, majd, úgy ahogy voltam habosan rohanni kezdtem a lépcsőn. – Anya! Anya! – vettem be a kanyart a konyhába.
- Mit rikácsolsz kora reggel?
- Nem tudom kiszedni… - hadartam el, de még én sem értettem.
- Nem értek semmit, vedd ki a szádból a fogkefét. – rántotta ki a számból, ami nem esett jól, de jobban aggódtam a hajam miatt, így elismételtem, amit az előbb próbáltam mondani.
- Nem tudom kiszedni a fésűt. Segíts.
- Le kell vágni. – közölte Him Chan, aki megint evett valamit. S még én vagyok a zabagép. Aha…
- Kac-Kac, Hime őfelsége, de nem nevetek ám.  – fintorogtam, s nem akartam vele tovább foglalkozni, így anyámra néztem kérőn. – Szedd ki.
- Ülj le! – nyomott le a Him Channal szemben lévő székre. – Jól beletekerted.
- Tudom. – nyöszörögtem hisztizve, mert fájt a fejbőröm. Him Chan jól szórakozott velem szemben, de ahelyett, hogy az asztal alatt megrúgtam volna, bevillant az álmom és teljesen elmerültem benne. Teljesen magával ragadott a majdnem csók pillanata.
- Úr Isten! – pattantam fel a székről, mire a fésű megfeszült és nagyot pattanva ketté tört.
- Hjaaaa! – ordított rám anyám és vállon csapott.
- Mi van, ha meg akar csókolni? – meredtem magam elé.
- Kiii? – kérdezték egyszerre, én meg rájöttem, hogy hangosan is kimondtam a gondolatom.
- Senki! Senki! – ültem vissza. A körmömet rágtam és azon gondolkodtam, hogy mit fogok akkor reagálni, majd elbambultam Him Chan száján. Ő már biztos megcsókolta Jenny-t. Annyira néztem a mozgó ajkakat, hogy nem is hallottam, hogy hozzám beszél.
- Ah… - eszméltem fel, s abban a pillanatban megszabadultam a fésűtől.  – Végre! – túrtam boldogan a hajamba.
- Ez volt a kedvenc fésűm. – görbítette le a száját anya.
- Ugyan már! Az csak egy olcsó vacak. Minden sarkon lehet ilyet kapni.
- Mi az, hogy ócska vacak? Idősebb, mint te vagy.
Kissé mérges volt a fésű halála miatt, így próbáltam oldani a feszültséget.
- Jössz bokszolni? – álltam be harci állásra viccesen és a levegőbe csapkodtam anyám arca előtt.  – Na? Na?  - Láttam, hogy a fésű maradványa körül elfehérednek az ujjai, de még mindig provokáltam. Him Chan értetlenül nézett ránk, miközben bekapta az utolsó falatot a tányérjáról és a mosogatóhoz indult.
- Sosem unatkozik az ember ebben a házban… - jegyezte meg anyám arcát látva.
- Hjaaaa! – ordított – Kim Jin Hee! Majd én, megtanítalak verekedni. Gyere ide! – kiabálta utánam, de akkor én már a mosogató és Him Chan között voltam szorosan. – Gyere ki onnan!
- Eszem ágában sincs. – markoltam jobban Him Chan atlétáját és felnézve kértem:
 - Mond neki, hogy ne bántson. – de csak lefejtette az ujjaimat a pólójáról és továbbállt.
- Adjon neki Ahjumma. – nézett anyámra szurkolva.
- Áruló!!!
- Szerintem jobb, ha futsz! – villantotta rám a fogsorát.
- A franba! –iramodtam neki.
- Mit mondtál Jin Hee? – rohant utánam anyám, de én már a lépcsőnél jártam.
- Ezért még csúnyán számolni fogunk Hime, ugye tudod?
- Juuuuj! – játszotta meg magát, majd nevetve otthagyott.
- Anya, bocsi, nem lehetne, hogy nem vágod hozzám az imádott fésűdet? – vigyorogtam, mint a tejbe tök és finoman hátráltam fel a lépcsőn. Még szerencse, hogy az első szoba az enyém és hamar be tudtam rajta iszkolni.
- Huhh! Ez kemény volt, azt hittem hozzám vágja… - dőltem az ajtómnak - Milyen agresszív ez a család. – csóváltam a fejem, s a szekrényemhez mentem, hogy kiválasszam a legszebb ruhámat. Kikaptam egyet a szekrényemből, majd elmentem lezuhanyozni. Nagyon meleg volt, még a nyár végén is, így jól esett a gyors zuhany. De mikor visszatértem szobám nyugalmas rejtekébe és felöltöztem, valami nem stimmelt.
- Ez a ruha nem lesz jó. Nem mehetek farmerban egy randira. Már bánom, hogy kidobattam anyuval azt a sok lányos ruhát, amit nekem vett. Aigoo. – túrtam a hajamba kétségbeesetten és bátorságot vettem magamon, hogy újra megközelítsem a konyhát.
  Lassan indultam le a lépcsőn, hogy bekukucskáljak a konyhába.
- Anya? – kérdeztem félve. Anya szeme villámokat szórt, de nem tudott ellenállni angyali arckifejezésemnek. Mély levegőt vett és szabad utat engedett nekem. – Bocsánat. Többé nem leszek tiszteletlen.
- Látod, hogy tudod, miért vagyok dühös…
- Tudom, de azért szeretsz és segítesz nekem? – pislogtam fel rá sűrűn.
- Mi a bajod? – kavargatta tovább az ebédet rám sem nézve.
- Öhm… Randim lesz és ez az egy normális ruhám van. Nem mentettél meg párat a tavaly nekem vett ruhák közül?
- Randi? Az első randid?
Bólintásomra elzárta az étel alatt a gázt és lekapta magáról a kötényt, majd bevonszolt a szobájába. Nagyon lázba jött a randi szó hallatán.
- Az első randi nagyon fontos, főleg ha képes volt téged elhívni. Szépnek kell kinézned és aranyosnak. Bízd rám magad.
Nem mondhatnám, hogy annyira felvillanyozott az ötlet, de anyám mégiscsak jobban ért a lányos cuccokhoz, mint én. Egy óra múlva már kész is voltam mindennel. Körülbelül 10 összeállítást próbáltam fel, a fehér egybe ruhától, a miniszoknyáig.
- Nem jöhetsz ki. –parancsolt rám, majd rám zárta az ajtót. Az álló tükörben néztem magam. Fekete fodros blúzt aggatott rám, amiből ki voltak a vállaim. Idézem: „egy kis szenvedélyt mindig bele kell csempészni az öltözékbe, ha randira mész.”
Ki vagyok én, hogy vitatkozzak ezzel? Új volt nekem az egész és izgultam. A kék mintás szoknya nem nyerte el a tetszésemet, de az öv, amivel megtörtük a ruházatot, jobban feldobta a külsőm. A hajam két oldalra kötöttük, hogy aranyos is legyek, s magas sarkúba bújtattam a lábaim.
- Mostmár kijöhetsz. – kiabált kintről, s, ahogy kiléptem Hollywood-i piros szőnyegen éreztem magam a fényképezőgépek fényei és kattanásai kereszttüzében.
- Anya! Mit csinálsz? – nyafogtam.
- Egyszer nézel ki úgy, mint egy igazi lány, meg kell örökítenem. Igaz Him Chan? – nézett az épp belépő fiúra, aki csak végignézett rajtam és felhúzta a szemöldökét.
- Mi van? Meglett a tündér keresztanyád? – nevette el magát kissé.
- Kac-Kac viccesnek tetszik lenni. – húztam én is félre a szám. – Mennyi az idő? – néztem a faliórára, s a fejemhez kapva tapasztaltam, hogy el fogok késni. – Elmentem! – kaptam fel a táskám.
- Hová mész? Várj már! – szólt utánam Him Chan.
- Este találkozunk az edzésen. – intettem és már ott sem voltam. A kis kopogós cipőmet nem igen futásra tervezték, de még idejében elértem a buszt, ami a megbeszélt mozi elé vitt. Jin még nem érkezett meg és ennek valahol nagyon örültem, mert hajlamos vagyok elkésni, ha időpontról volt szó. A telefonomat az íróasztalon hagytam és nem tudtam neki telefonálni. A filmet már megkezdték, de Jin sehol sem volt, így csak vártam és vártam…