- Huszonkettedik rész-

Utáltam a gondolatot, hogy szerelmes vagyok és azt is, hogy Jin iránti érzéseim koránt sem voltak egyszerűek, de amit Him Chan iránt éreztem, olyan volt, mint egy hurrikán. A szívem teljesen feldúlta. Az a mérhetetlen fájdalom és düh, amit éreztem napokig a szobámban tartott. A tükörbe nézve, le sem tagadhattam volna, hogy verekedtem. Anyának biztos lenne hozzám egy-két keresetlen szava, ha meglátná az arcom, így csak vártam. Az iskola sem érdekelt, még véletlenül sem akartam összefutni Jin-el vagy akár Jenny-vel, de most valahogy Him Chan-t sem viseltem el a környezetemben. Mindig feldúlt a jelenléte.
Már harmadik napja ültem a szobám rejtekében, miközben odakint egyre nagyobb hó lett. Volt időm gondolkodni, így akaratlanul is előjöttek a gyerekkori emlékeink, ahogy kint játszottunk a hóban. Young jae síró arca, ahogy azért bömböl, mert megdobtam egy hógolyóval. Istenem, olyan gyámoltalan volt annak idején…
A mosolygás fájt, a számon lévő seb miatt. Éhes is voltam, de valahogy mégsem tudtam enni. Annak ellenére, hogy napok óta dörömbölnek az ajtómon, én csak alszom és alszom, de most már azt sem tudok. Azt vettem észre, hogy a fény az ablakomon keresztül eltűnt és besötétedett.
- Jin Hee! – kopogtatott Him Chan az ajtómon. – Gyere ki. – kérlelt, de nem szóltam, csak az ajtóhoz sétáltam, hogy közelebb érezzem magam hozzá. A kezem az ajtó lapján pihent, míg a szívem majd meg szakadt.

Nem mondhatom el, hogy mennyire szeretlek, mert minden, amit kialakítottunk összeomlik.

Homlokomat az ajtónak támasztottam és a sírás fojtogatott.
- Sajnálom, ha megbántottalak. Nem akartam.

Olyan hülye vagy. Miért kérsz bocsánatot?

-Young Jae összeverekedett Jin-el ma. Felfüggesztették a suliban.
- Mi? – rántottam ki az ajtót. – Mi történt? – néztem a szemeibe.
- Jól vagy? Három napja nem ettél semmit.
- Hülye vagy? Tudod mennyi tartalék volt a szobámban? – hazudtam. – Inkább engedj el. – taszítottam arrébb, hogy rohanjak Young Jae-hez.
- Nyugi, csak hazudtam. - rántott vissza a kezemnél fogva. – Tényleg vitatkoztak, de Young Jae a suliban nem csinálna balhét. Ismered már nem?

A francba, tényleg… Bár, most nem csodálkoztam volna.

- Annyira idióta vagy! Tudod, hogy megijedtem?
- Jin-ért aggódsz ennyire vagy Young Jae-ért?
- Jin a múlt. Nem köt hozzá semmi.
- Szakítottatok?
- Közöd van hozzá? – fújtam fel magam és el akartam menni mellette, de ölelése meggátolt. A szívem felgyorsult és hallottam a fejemben egyre hangosan dobogó szívem ritmusát.

Miért ölelsz így magadhoz, te idióta…?

- Aggódtam érted. – Adott választ fel sem tett kérdésemre.
- Nem kell értem aggódni, nagylány vagyok. – szakítottam meg az ölelést és próbáltam bemenni az ajtómon. Lábával megállította, hogy becsukjam.
- Azt, már nem! Nem fogsz megint napokig bezárkózni. – nyomta be az ajtót és leemelte a zsanérokról.
- Héj! Mit csinálsz? Hova viszed az ajtómat? – rohantam utána – Állj meg! – ugrottam elé
- Ezt most elteszem. Tudom, hogy valamit titkolsz. Verekedtél?
- Nem! – közöltem. Mit mondhattam volna, hogy összevertek? Azonnal rohanna a felforrt vére miatt és bajba keveredne. – Hívd össze a fiúkat, valamit mondanom kell, valamint tedd vissza az ajtómat, most. – utasítottam határozottan.
- Álmodik a nyomor. – lépett ki a házból, az ajtóval a kezében és az edző terembe vitte.
- Jó, akkor a te szobádba fogom bezárni magam. Rohantam a kisház felé.
- Nem! Állj meg! –rohant utánam, de mielőtt még rácsaptam volna saját lakosztályának ajtaját, rányújtottam a nyelvem és bezártam magam.
Az ágya rendezett és a szobája is tisztaságról árulkodott. Sokkal jobban szerette a rendet, mint én. Én soha nem adtam ennyire a dolgokra. Jó volt belehuppanni a ránc nélküli makulátlan fehér ágyneműjébe, aminek olyan illata volt, mint neki.
Gyors felfedező útra indultam a szobájában.
- Nyisd ki! Ne nyúlj semmihez! Hallod! – dörömbölt az ajtaján. – Van másik kulcsom, úgyhogy hamarosan bemegyek.
- Ez nem igaz, csak szívatni akarsz.
- Majd meglátjuk. Ne nyiss ki semmit, ne nyúlj semmihez! Érted? – nem válaszoltam. – Jin Hee! Érted?
- Értem! Értem! –ordítottam, miközben az íróasztalát fürkésztem. Egy fényképalbum volt az asztalon a matek könyve mellett.
- Fúj, matek… Him Chan, te kocka. – emeltem fel a könyvet, s kicsúszott belőle valami. –Oh? – emeltem fel egy képet rólam. – Miért van ez a matek könyvében? – alig hogy feltettem a kérdést berontott az ajtón.
- Mondtam, hogy ne nyúlj semmihez. – rántotta ki a kezemből a képet.
- Miért van a képem a könyvedben? - néztem rá meglepetten, de kivágta magát.
- Mert véletlenül beleesett a táskámba az egyik nap és nem akartam, hogy összegyűrődjön, ezért beleraktam a könyvbe, elégedett vagy?
- Nem… - válaszoltam pislogva, mert tényleg nem értettem. – Lehet, hogy te engem…? – hirtelen feltevésemtől elnevettem magam. Hangosan hahotáztam. – Nem, az nem lehet.
- Mi van? – kérdezett flegmán.
- Semmi. Egy pillanatra azt hittem, hogy kedvelsz. Nevetséges nem? – megrándult az arca, s csak nézet rám.
- Az! Hinni a templomban kell.
- Jó, majd meglátogatom… - válaszoltam, s keserű szájízzel otthagytam.

Jin Hee, te egy idióta vagy. Olyan dologért bőgsz, ami sose lehet a tiéd. Feltevéseket szősz, beleéled magad és elhiszed, hogy igaz lehet. Fejezd ezt be.

Megtöröltem az arcom és felmentem az ajtó nélküli szobámba. Muszáj volt összeszednem magam, ezért felvettem az edző ruhám és lementem a terembe bokszolni. Addig ütöttem a zsákot, míg már alig kaptam levegőt. Him Chan és Jin járt a fejemben. Azzal már nem is foglalkoztam, hogy a testem könyörgött, hogy hagyjam abba. A testi fájdalom sokkal elviselhetőbb volt, mint a lelki. A karom, a lábam és az egész felsőtestem zöld foltoktól volt teli, de nem érdekelt.

Him Chan, Jenny-t szereti, Jin pedig elárult. Hogy árulhatott el? Hogy tehette?

Ütöttem és csak ütöttem a zsákot az eszemet elvesztve, mint egy őrült, miközben a napokig elfojtott könnyek utat engedtek maguknak és hiszti rohamban törtem ki. Már alig kaptam levegőt a hangos zokogástól.
Valaki hátulról leszorított, de még akkor is mentem volna előre.
-Noona! Noona! –ordított rám, mire észhez tértem Dae Hyun hangjától. – Noona, nincs semmi baj, nyugodj meg.
- Fáj… - zokogtam.
- Tudom. – mondta, de fogalma sem volt róla, hogy mi az, ami ennyire fáj nekem. Néhány perc múlva a szipogásom ritkábbnak tűnt és a ringatózásom is elmúlt. Dae Hyun csendben térdepelt mellettem és nem kérdezett, nem szólt, csak együtt érzően figyelt rám. Érezhető volt, hogy aggódik értem és sajnál. Elárulta a szeme sarkában megbúvó könnycsepp.
- Sajnálom. – mondta.
- Mit sajnálsz? – töröltem meg az orrom és ránéztem.
- Mindent… Nem akarlak így látni. Tudom, hogy mi történt.
- Honnan? Young Jae elmondta? – lepődtem meg.
- Nem, Jin volt az. De Young Jae volt az, aki három napig megtorlást tervezett ellene és tudtam, hogy valami nem oké, ezért felkerestem és meglepetésemre Won Il-el volt. Rájöttem mindenre.
- Nem mondhatod el a többieknek. Fegyvere van. – kapaszkodtam a pólójába. – Ne is merj bármit is tenni. Érted? Ez parancs! Ez az utolsó parancs neked, de be kell tartanod! Kérlek!
- Mit kell betartania? Mit csinálsz vele Dae Hyun? – lökte el barátját Him Chan, ahogy meglátta rajtam a zokogás maradványait.
- Hagyd már! – löktem meg az egyik kezemmel, míg a másikkal megtöröltem a szemem és felálltam. – Nem csinált semmit, csak vigasztal, mert szakítottam Jin-el.
- Oh! – tört ki a csapatból.
- Az gáz. – mondta Yong Guk.
- Sajnálom Noona. – szánt Jong Up.
- Nem ezért hívtam össze a bandát, hanem azért, mert valamit mondanom kell.
- Hallgatunk. – dobta le magát egy székre a legidősebb, a szokásos lazasággal.
- A mai naptól kezdve a SPEED feloszlik.
- MI??? – szakadt ki mindenkiből.
- Úgy döntöttem, hogy elég idősek vagyunk ahhoz, hogy ne legyünk már bandába. Szóval ezek után nem kell engem tisztelni, vagy engedelmeskedni.
- Mintha eddig ezt csináltuk volna… - mondta Zelo.
- Igaz… - húztam félmosolyra a szám. – De ez nem változtat azon, amit mondtam. Viszont azokat a dolgokat, amiket idáig mondtam, őrizzétek meg. – utaltam a két fiúra, akik tudják az egyik titkomat. – Most pedig igyunk!
- Mit? – húzta fel a szemöldökét mindenki.
- Nem hoztatok semmit? Ejnye! – csaptam a térdemre, s a szekrényhez mentem, ahol eldugott italok voltak, még régről.
- Jó még ez Noona? – fintorgott rám Jong Up.
- Hát persze! Igyunk!

Ivásba fojtottam a bánatom, annak ellenére, hogy tudtam, nem szabadna. Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy fázom. Felültem az ágyon, s körbe nézve Him Chan szobájában voltam, de az említett sehol sem volt. Takarója a derekam köré csavarva, míg rajtam csak a fehérneműm volt.
- Mi? Mi ez? Ah, nem. – ráztam a fejem. - Jajj, mi történt? – rágtam a körmömet és szégyenkezve másztam ki az ágyból, hogy felöltözzek. A pólóm az íróasztalon, az mellett pedig egy cetli.

„ Jin Hee, tudom, hogy nem bízol bennem, s tudom, hogy azért nem mondtad el, hogy ne csináljak olyat, amire készülni akarok, de nem tehetek semmit ellene. A barátaid vagyunk. Nem bánthat senki, míg én melletted vagyok. Kérlek, ne igyál többet. Szörnyű vagy! Nem kell aggódnod, a tegnap este miatt. Nem voltam olyan hülye, mint te. -Him Chan”

- Sose fogom megtudni, mi történt az éjszaka… De mire készül? – kaptam fel a fejem – Nem, az nem lehet… - rohantam ki az ajtón, mint egy őrült. Az edzőteremben nem volt senki Young Jae-n kívül.
- Hol vannak a többiek?
- Azt hiszem elmentek valahová. – ásított nagyot.
- Tudja, elmondtad neki? Young Jae? Elmondtad neki?
- Én… Nem tudom, lehet.
Nem volt időm mérgelődni, kabát nélkül, papucsban rohantam a hóban, mögöttem nem sokkal Young Jae loholt. Tudtam hová kell mennem, mégis úgy éreztem kifutok az időből.

- Huszadik rész-

Fárasztó hét volt mögöttünk, de mi teli voltunk energiával, még az iskola falai között is. Az utolsó szendvicset sikerült megkaparintanom a büféből, ami nem mindenkinek tetszett, főleg nem jó barátomnak, a haspók Dae Hyun-nak.
- Noona, add már nekem. Nem hoztam ebédet magammal. - kérlelt.
- Persze, akkor én mit fogok enni?- öleltem magamhoz az ebédem, ahogy a tornaterembe igyekeztünk edzésre. Mulatságos volt, ahogy koldult, s mindketten jókat nevettünk, de lehet, hogy csak én...
A folyosó végén, épp, hogy befordultam, meg is torpantam. Amit a szemem látott, az agyam egy pillanatig nem tudta felfogni. Dae Hyun visszarántott a fal mögé és csendre intett, a kezét a számra tapasztva. Nem akarta, hogy észrevegyen Him Chan és Jenny. Bár már nem láttam őket, de előttem volt, ahogy Jenny, Him Chan nyakában lógva a szájára tapad. Romantikus pillanatnak mondhattam volna, de számomra nem az volt. Fájt a mellkasom, a fejem teljesen kiürült és csak Dae Hyun-t néztem üres tekintettel. Sírni akartam, de nem tudtam, hogy miért. Képzeletben pofon ütöttem magam, hogy halljam mit suttog a velem szemben álló, aki még mindig a szám elé tartotta a tenyerét.
- Menjünk körbe. - mondta, mire én csak bólintottam, majd elvette a kezét az arcomról és elindultunk vissza. Az előbbi vidámságomnak nyoma sem volt. Lógatott orral mentem Dae Hyun mellett.
- Na, Noona, nekem adod a kajád? - próbált tovább viccelődni velem, de nekem már nem volt kedvem, így a kezébe nyomtam a szendvicset.
- Nem vagyok már éhes. -vigyorogtam rá – Valamit el kell intéznem. - fordultam meg és elindultam keserű szájízzel. Éreztem értetlen tekintetét a hátamon. -
Noona, te szereted Hyungot?
-Mi? -fordultam hátra és semmitmondó arcába néztem. Közelebb kellett mennem hozzá, hogy valamit le tudjak olvasni az arcáról, de semmi. Semmi mondandója nem volt, pusztán a nyers kérdésre várta a választ. Nem tudtam rá válaszolni, csak elnevettem magam keserűen. - Ne beszélj hülyeségeket Dae Hyun, Him Chan olyan, mint a testvérem. Szeretem, de nem tekintem férfinak. Én Jin-el járok. - mondtam talán életem legnagyobb hazugságát.
- Jin-t szereted? - újabb nyers kérdés, amire nem volt válasz, nem mondhattam ki, mert nem tudtam, hogy igazat mondanék-e vele. Védekezésképp kikaptam a kezéből a szendvicset.
- Megártott a hideg? Zavarba hozol, olyan, mintha bosszantana, hogy szeretek valakit. Ne kérdezz egy lánytól ilyeneket.
- Nem bosszant, csupán az utóbbi időben, ahogy téged nézlek, más lettél. Régen azt gondoltam, hogy talán közelebb kerülünk egymáshoz, de elvetettem ezt a dolgot. Talán nem is vetted észre, hogy akkor én is úgy néztem rád, mint te Hyung-ra.
- Te most bevallod, hogy szerelmes voltál belém? - fagytam le.
- Nem, nem voltam, csupán tetszettél, de tudod a külső nem minden. Sajnos megismertelek... - fintorgott, s legszívesebben fejbe vágtam volna, de inkább csak nevettem a megkönnyebbüléstől, hogy nem szerelmes belém, mert ennyi érzelmi szálat már én sem tudtam volna elvarrni. Hisz azt sem tudtam én mit érzek, csupán csak a nagy káoszt éreztem a szívemben.
Gondolataim csak úgy záporoztak a fejemben. Kihagytam az edzést és inkább beültem Yoo Bin táncpróbájára, de nem tudtam rá koncentrálni. Már Yoo Bin-al sétáltam a folyosón, de semmit nem hallottam a gondolataimtól. Hangos hahotázásba kezdtem, ahogy arra gondoltam, hogy szeretem Him Chan-t, végül a szám lefelé konyult és a nevetésből halk nyöszörgésben törtem ki. Tudtam, hogy megkaptam a választ a saját és Dae Hyun kérdésére, de nem mondtam ki, csupán csak rájöttem:

Szeretem Him Chan-t, de nem szerethetem.

Yoo Bin értetlenül nézett rám.
- Mi a baj Jin Hee? Mi történt? - nézett csendes könnyeimre, de nem volt időm sírni, mert óriási csattanással talált el valaki keze. Rögtön odakaptam, s felpillantottam idézőjeles támadómra. Jenny... Jenny nézett velem dühös farkasszemet, míg én az arcomat fogtam. Vajon Ő is rájött hogyan érzek és ezért kaptam, azt, amit kaptam? Nem mondott semmit, s nem is értettem, de nem is akartam. Hallottam Him Chan hangját, ahogy Jenny nevét mondja, pontosabban kiálltja, míg nekem még mindig az előbbi könnycseppem gördült le az arcomon, ami meglepett kifejezést tükrözött. Más helyzetben ököllel válaszoltam volna a pofonra, de szemétnek éreztem magam, amiért ugyan azt a személyt szeretem, akit Ő.
- Jin Hee, jól vagy? - Fogta meg a kezem Him Chan, de rögtön elrántottam, s egy lépést hátráltam tőle. - Jenny! Ez mire volt jó? - szidta le barátnőjét, aki még mindig dühösen fújtatott. Egy ideig csak néztem őt, majd elfordultam és elmentem.
- Jin Hee! - hallottam kiáltását, de nem fordultam meg, csak mentem tovább az úti célom felé. Haza...

Annyi minden kavargott a fejemben, hogy már nem akartam gondolkodni. Ki akartam zárni a világot, így lefeküdtem aludni, amint hazaértem. Rémálmaim újra és újra megjelentek. Nem tudtam tőle szabadulni. Mindig ugyanaz a férfi, aki óvatosságra int és próbál megvédeni. Mindig zihálva ébredek és mindig fáj a mellkasom a rémálmok után. A sötétítő miatt a szobámban szürkület volt, még nem ment le a nap. Felálltam, hogy elhúzzam az anyagot és mikor elrántottam, csodaszép látvány tárult elém. Havazott... Lehet zavarodottságom miatt, de valahogy felidézte bennem a kérdést.

Mit fogok tenni? Hogy fogok viselkedni ezek után Him Chan-nal? Mi lesz ha rájön?

Míg a lehulló hópihéket néztem, eldöntöttem magamban, hogy nem tudhat senki az érzéseimről, és hogy ugyan úgy fogok viselkedni velük, mint bármikor. Már akkor átlátszó voltam Dae Hyun-nak, mikor még én sem tudtam az érzéseimről. Vajon a többiek is rájöttek? És vajon Ő? Rettegtem a gondolattól, hogy megtudja. Mintha telepatikusan hívtam volna, mert bekopogott az ajtómon.
- Bejöhetek? - Gyanús volt, hogy kopogott, az nem az Ő szokása, de most éreztem a hangján, hogy sajnálja az egészet.
- Gyere. Most keltem fel. -rántottam el a függöny másik oldalát is és a szekrényhez mentem meleg ruháért.
- Nagyon fájt, ahogy Jenny megütött? Láttam az arcodon, hogy rosszul érintett, mert sírtál.
- Nem sírtam! -dobtam le egy meleg pulóvert az ágyamra. - Nem fájt, az edzések után meg sem kottyant. Nem vagyok porcelán baba, hogy ennyitől elsírjam magam és sose leszek az.
- Az volt a furcsa, hogy nem ütöttél vissza.
- Jenny, nekem nem ellenfél... - bújtam bele a pulóverbe, majd a fésűért nyúltam, hogy kócos fejemen csináljak már valami rendet is.
- Én voltam a hülye, mert olyat mondtam, amit nem szabadott volna.
- Igen? Mégis mivel húztam ki a gyufát?
- Az lényegtelen, én voltam a hibás.
- Akkor jó... - mentem el mellette, hogy kimenjek az ajtón.
- Hová mész? - állított meg.
- Mint tudod esti műszakom van a bárban, aztán mivel holnap Szombat hajnalra megyek a halfeldolgozóba.
- Ahjusshi tudja, hogy ma dolgozol és úgy küldött el reggel?
- Nem, nem tudja és nem is kell tudnia. Azért aludtam nemrég, hogy bírjam a műszakot. - hazudtam.

Egyébként sem tudnék most aludni...

-Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet. Ahjumma sem értene vele egyet.
- Nem kell tudniuk róla. - csaptam be magam mögött az ajtót, s lerohantam a lépcsőn. Még soha nem vert ennyire a szívem, ha vele beszéltem. Ideges voltam, oly annyira, hogy a tenyerem teljesen leizzadt, ezalatt a pár perc alatt. Legszívesebben a fejemet a falba vertem volna, olyan idiótának éreztem magam. Mire a meló helyre értem Ha Joon már egy forró kávéval várt rám.
- Mi lenne velem nélküled? - rogytam le a kis bárpultra.
- Nem lenne kávéd. - közölte vigyorogva. - Már hiányoztál. Uncsi itt minden.
- Én sem vagyok ma állati jó hangulatban.
- Mi történt? Talán összevesztél Him Chan-nal?
- Mi? Mi? Miért vesztem volna össze? -dadogtam elpirulva.
- Ha egy lány az orrát lógatja, akkor abban pasi van és bűzlik. Az a nő ott... - kezdte volna a kielemzést a vendég körben, de még előtte megállította feltartott kezem.
- Nem érdekel... - álltam fel a bögrével a kezemben. Nem akartam, hogy Ha Joon átlásson rajtam, ahhoz Ő túl jól ismeri az embereket. Nem kockáztattam inkább.
A főnököm is paprikás hangulatban volt, így meghúztam magam, hogy nehogy olyat mondjak, amit megbánnék. Tettem a dolgom, s mikor már elment, kissé lazíthattam. Már csak két részeg pasi volt a bárban és hajnali négy óra volt. Nagyot ásítva fogtam meg kis fém tálcámat, hogy odasétáljak melléjük.
- Ahjusshi, hozhatok önöknek egy pohár tejet vagy vizet?
- Tejet??? - tette fel a kérdést felháborodva, ahogy végignézett rajtam.
- Hamarosan zárunk, addig próbáljon meg kijózanodni. -jópofiztam.
- Ugyan már kislány, hány éves vagy? - fogta meg a csuklóm.
- Engedjen el. - utasítottam.
- Na...- nézett rám vigyorogva, majd keze felcsúszott a combomon, egészen a szoknyám alá. A fém tálca olyan szépen kongott a fején, hogy a harang megirigyelte volna.
- Mondtam, hogy engedjen el. - kiabáltam dühtől tajtékozva, majd ledobtam behorpadt tálcámat. A fém szinte felvette az arca formáját, ahogy frontálisan ütközött vele, de egy kicsit sem bántam, hogy beleadtam minden erőmet. - Vigye ki innen a barátját, míg még türelmes vagyok. - közöltem a társaságában lévő kissé józanabb emberrel, aki vállai segítségével kivonszolta a teremből zaklatómat. Ha Joon csak pislogott a meglepettségtől és megdermedt, akár egy szobor.
- Megverhetem? - nézett rám, míg én fújtam egy nagyot.
- Csak utánam... - mosolyogtam, s levágódtam a bárszékre.

-Tizenkilencedik rész-

Reggel óriási zajra ébredtem. Apám sípja megállás nélkül szólt szobáról-szobára. A fejemre szorítottam a párnát, de még így is hallottam. Hirtelen forgolódásom miatt, a fejem a falnak ütközött, nagy durranással.
- Upsz… - szólt az alattam lévő.
 Mérgemben felültem és ordítani kezdtem:
- Nyeld már le azt a rohadt sípot. Mért kell hajnali hatkor felébreszteni a környéket is?
- Azért kislányom, hogy a löttyedt seggedet megmozgassam. – csapta ki apám az ajtót mérgesen, majd lerángatta rólam a takarót. – A sípom a te szádba fog landolni, ha még egyszer így beszélsz.
Mérges voltam, de a zabszem beragadt a fenekembe. Még jó, hogy nem anya fenyegetett meg, mert akkor tuti már sípolva venném a levegőt. Távozása után, mérgesen másztam le és az edző ruhámat vettem birtokba. Ma van a verseny napja és mégis korán kell kelnem, plusz mehetek futni meg edzeni. Elegem volt a hétből. A lábaim izomláztól szenvedtek, nem beszélve a karjaimról, amiket alig tudtam megmozdítani. Így jár az, aki ellógja az edzéseket és elszokik a dolgoktól.
- Jól van a fejed?
- Miért ne lenne? – néztem Him Chan-ra, aki ugyanolyan kómás fejjel ült az ágya szélén és próbált felébredni, kevés sikerrel, mint a többiek. Ő is ugyanúgy nyavalyogna most, mint én, ha nem lenne ma olyan nap, amilyen van.
- Elég nagyot koppant. Agyrázkódás? – tartott szünetet - Ja, bocs, olyanod nem lehet. – vigyorgott.
- Nem ütöttem be a fejem. –hazudtam, csak, hogy ne legyen olyan ciki.
- Ja, értem, akkor azért fogod eltorzult arccal. – állt fel és felkapta maga mellől a ruháit. Mivel kiment én a szobában öltöztem fel, majd ha visszajövünk, akkor letusolok. Gondoltam én…

A ház túl hangos volt a lihegéstől és az elfásult hangoktól az edzés után. Mindenki szédelget, mint a kemotoxos légy és sorban vették birtokba a fürdőszobát. Zelo után úgy döntöttem, hogy nem én maradok utoljára, de mielőtt bemehettem volna Dae Hyun megelőzött.
-Hjjja! –ordítottam, de rám csapta az ajtót és hallottam a kattanó zár hangját. – Nyisd ki! – utasítottam volna, de csak a tusoló hangja adott választ. – Te kis… - szűrtem a fogaim között, majd otthagytam és mérgesen lerogytam a kanapéra, várva, hogy végezzen. Mikor kinyílt az ajtó besprinteltem. Levettem a ruháim és alig vártam, hogy a forró víz lemossa rólam a napi mocskot.
Alig hogy elkezdtem a mosakodást a víz hirtelen hideg lett és én felordítottam.
- Dae Hyun! Most meghalsz! – rohantam ki egy törölközőben és egy vécé pumpával a kezemben. Lehajoltam az egyik pár cipőmért, hogy azt is hozzávághassam. – Te kis mocsok, kifürödted a vizet. Most meghalsz. – dobtam felé a surranót, de elhajolt előle, már épp kezdtem volna megkergetni és kiszívni belőle a levegőt a pumpa segítségéve:
- Noona! Előtte öltözz fel! – ordított fel, amivel meglepett. Megint nem gondolkodtam és megint az egyik legcikisebb helyzetbe kevertem magam. Dae Hyun vörös fejjel állt előttem kissé behajlított lábakkal és tenyerét egyenesen maga elé tartotta.
- Ezt már egyszer eljátszottad. Unalmas… - nasizott tovább Him Chan a televízió előtt.
- Hyung, ez azért csak jobb, mint az újság.  – szólalt meg Zelo, de Him Chan csak egy sziszegős taslival válaszolt neki.
- Aigoo! – rázta a fejét apám, s már készült engem jól leszidni, de előtte visszarohantam a fürdőbe.
- Fene egye meg a hirtelen fejemet. – ütöttem meg ököllel magam, majd gyorsan megtörölköztem és belebújtam a tiszta ruhámba. Mintha mi sem történt volna, úgy ültek tovább a műsor előtt, így én sem kerítettem neki nagy feneket, csak leültem mögéjük, várva, hogy eljöjjön az idő, mikor elindulunk a verseny helyszínére. 

A terem már elő volt készítve. Egy nagy tornaterem volt, aminek a két szélén volt a nézőtér. Az első sorból nézhettük végig, hogy mi történik a verseny alatt. Az első kört simán vették a fiúk a háromból. A második körben már sok versenyző kiesett és nagyon kevesen maradtak, de az én barátaim ott feszítettek fehér cuccban, fekete övvel a derekukon. A második kör végéhez közel, Jong Up-on volt a sor, hogy bekerül-e a döntőbe vagy sem.  Erősen figyeltem az ellenfele technikáját és kiszúrtam:
- Hej! Szabálytalan volt! – ugrottam fel a helyemről mérgesen. – Nem hallja? Van magának szeme? – ordítottam a bíróra, mikor már majdnem kihirdette a nyertest, aki nem Jong Up volt. – Megverem. Korrupt szemét. – indultam neki, de a karok visszatartottak.
- Nem Noona, te szépen leülsz ide és befogod. – mondta Young Jae.
- Nem látod, hogy ez csalás? – indultam el megint, de már sikeresen. – Hja! –ordítottam a bíróra. – Mi volt ez? Hah? Nem látta, hogy csalt? – álltam meg vele szemben, de csak felhúzott szemöldökkel mért végig.
- Nem maga az a lány, aki tavaly nyert?
- Fontos ez? – kérdeztem és adtam is a választ. – NEM! Mert csalt. Láttam!
- KIM JIN HEE!!! – töltötte be apám hangja a termet.
- Tudja mit, csinálja csak, amiért megfizetik… De figyelni fogom.  – suttogtam, s ujjaimmal jeleztem, hogy a szemem rajta tartom. Gyorsan lejöttem a terepről és visszaültem a helyemre. – Miért nem mondtátok, hogy apa visszajött? – szűrtem ki a fogam között.
- Mert nem voltál itt. – fintorgott rám Yong Guk. – Tudod, hogy kapni fogsz ugye?
- Tudom… - sóhajtottam, majd a döntőre figyeltem, aminek Him Chan volt az egyik szereplője. – Ne veszíts! Benned van minden bizalmunk. Ha most nyersz, győztes vagy! – üvöltöttem, míg Jong Up leült mellénk bánatosan. – Ne aggódj, én láttam, hogy csalt az a kis sunyi. –paskoltam meg a vállát, majd a döntőre koncentráltam.

Öt-Négy-Három-Kettő- Egy

- Ez az! –ordítottam, mikor maga alá gyűrte ellenfelét. Örömömben odarohantam és felugrottam az ölébe. – Győztünk! –szorítottam a nyakát a karjaimmal és visítva ugráltam. – Menjünk haza inni. Vége a hajszának. –másztam le róla és apám felé fordultam, hogy a hüvelykujjam felé mutassam.

   Miután hivatalosan átvette a kupát, hazaindultunk. A fejem alig tudtam tartani, az adrenalin elmúlt és helyette lecsendesedett minden. Az autóban már nagyokat bólintva próbáltam magam tartani, de végül elaludtam, s már csak a kocsi kerekeinek hangjára ébredtem fel, amint felhajtottak a kavicsos

bejáróra. Álmosan dörzsöltem meg a szemem, amik vékony csíkká szűkültek az alvástól. A többiek teli voltak energiával és észre sem vettem, hogy útközben megálltunk kaját venni, amiket már a kezükben lévő táskákból pakoltak ki az asztalra. Túl hangosak voltak. Dae Hyun és Young Jae valami hülye táncot jártak a soju-val, Yong Guk meg már töltötte is ki a poharakba. Minden olyan gyorsan történt, hogy észre sem vettem. Ettek, ittak, én meg szerintem még mindig aludtam.
- Kérsz? – kínált soju-val  Yong Guk, de csak bólintásra futotta. Kézfejemre húztam a pulcsimat, mert kicsit fáztam, hisz elég hidegre fordult odakint az idő. Hamarosan december, de még így is kedvező hozzánk az időjárás.  
Leültem a társasághoz, akik már sokkal több körrel előttem jártak, mint én.Beszálltam én is az ünneplésbe. Egyre jobban felébredtem, de jobb lett volna inkább aludni, ahogy apám is tette jó pár üveg után.
- Mit éreztél Noona, mikor megcsókoltalak? – esett nekem a kérdéssel Dae Hyun.
- Semmit. – néztem a szemébe.
- Ez fájt… - búslakodott lehajtott fejjel.
- Miről maradtam le? – nézett ránk Him Chan.
- Semmiről. – nyugtáztam volna.
- Mindig csinálsz valami hülyeséget, amit nem akarsz velem tudatni. – esett nekem.
- Én? – nyomtam a mellkasomba az ujjam kérdőre vonva.
- TE!
- Hyung, az nem úgy volt. – védett meg Dae Hyun. – Én voltam túl részeg akkor is. Sajnálom Noona. – kért bocsánatot újra.
- Mondtam, hogy felejtsük el. – álltam fel.
- Akkor bocsi, hogy felhoztam a témát. – nézett fel rám.
- Meg van bocsátva. Jó éjt fiúk. – intettem nekik, majd bementem a szobába, hogy kitisztuljon a ködös elmém. Ledőltem az ágyra, úgy ahogy voltam, s már majdnem elaludtam, mikor valaki lökdösni kezdett.
- Kelj fel a helyemről.
- Hagyj már. –löktem el magamtól.
- Ha nem kelsz fel, rád fekszem. – közölte.
- Nem érdekel. – mondtam, s már csak a súlyt éreztem magamon. – Összenyomsz. – nyögtem a nyomás alatt. – Mássz le rólam. – viaskodtunk a helyért, de végül mindketten a földön kötöttünk ki, de még ott is rángattuk a takarót és küzdöttünk. – Fáradt vagyok ehhez. –engedtem el a paplant és elnyúltam a földön. A mennyezetet bámultam, kiűzte az összes álmot a szememből.
- Élvezed, hogy pasik vesznek körbe? – kérdezte az ágynak támaszkodva.
- Mi? Milyen pasik? – néztem rá a földről.
- Jin, Dae Hyun és kitudja, hogy kik még.
- Hülyeségeket beszélsz. –nevettem ki. – Jin a barátom, Dae Hyun meg részeg volt, józanon bottal sem piszkálna meg. – nevettem szinte már hahotázva. Lassan mozdult felém, közben tartotta velem a szemkontaktust, majd fölém magasodott. Haja lazán lógott lefelé és engem nézett. Szemkontaktusunkat, csak az én zavart pislogásom szakította meg. –Fura vagy. – löktem volna el, de nem engedett felállni. A szívem egyre hevesebben dobogott, s átjárt a félelem. Féltem attól, hogy mi történik és fel sem fogtam. A szívem mégsem ezért dobogott olyan hevesen, hanem mert éreztem a vállamon a kezének melegét és egyre közelebb hajolva orra megérintette az enyémet, s ajkai összeolvadtak az enyémmel. Attól féltem, hogy ez megtörténik ismét, mint az első csókomnál. Akkor is hasonló helyzetben voltunk, de az érzéseim már nem voltak olyan viharosak, mint akkor. Az ajkai puhán érintették az enyémet és a szívem mintha vad dobogásából hirtelen megállt volna, az érzéseim firkaként kavarogtak a fejemben. Mintha soha nem ért volna véget az a pillanat, de rájöttem, hogy csak szerettem volna.
- Most sem éreztél semmit? – suttogta, ahogy homlokát az én homlokomnak nyomta.
- Utállak. – súgtam.
- Én is… Felejtsük el. - mondta, majd rám rogyott az alkohol miatt, teljesen kiütve magát.
- Mégis mi a francot művelsz velem? – mondtam halkan, s szemeimből kicsordultak a könnyeim, míg el nem aludtam én is. Hajnalban már nagyon fáztam a földön, mivel Him Chan az összes takarót és párnát lehúzta az ágyról és rólam is. Felmásztam a helyemre és próbáltam visszaaludni. Odakint sötét volt még, apám horkolása még hozzánk is áthallatszott. Mint egy oroszlán csorda, úgy üvöltött.
- Részvétem… - ejtettem el halkan a szavaim és már el is nyomott az álom. Azok után, amit Him Chan művelt, azt gondoltam, hogy nem fogok tudni aludni, de a három napos edzés és az alkohol együtt teljesen kiütött, de nem csak engem, hanem mindenkit, mert reggel, elég kipihenten ébredtek.
-Ah, de jót aludtam… - bújtak ki a szobából. Akkor én már a tejem kortyoltam a konyhaasztalnak nevezett malac ólon. Him Chan nem emlékezett semmire, de ez volt nekünk a leges legjobb megoldás. Féltem a reggeltől, hogy nem tudom majd kezelni, vagy a szemébe nézni, de mivel Ő simán megkérdezte, hogy mi volt a verseny után, nem izgattam magam.
- Úr Isten, nem hallottátok apa üvöltését az éjszaka?
- Hajnalban arra keltem, hogy fáj a gyomrom és lehet, kidobom a tegnap estét, de szerencsére nem így történt. Azután nem tudtam aludni, hála Ahjussinak. –vetett megvető pillantást apám háta felé. Most tudtam aludni az utolsó fél órában, amikor már kezdett ébredezni.
- Te dobtál meg valamivel? – kérdezte apám, miközben a tegnap esti maradékból reggelizett.
- Én? ANI! –tiltakozott apró kacaj közben. – Sose tennék olyat.
- Jó van fiam. Ez plusz két kört jelent. – Nem is mondom, hogy letört a reggeli hír hallatán. -Jin Hee, ami téged illet találtam neked állást a kikötőben. Legközelebb a szád helyett a fejedet használd.
- Neeeeeem!!!!

-Tizennyolcadik rész-

Furán éreztem magam a Him Chan-nal lefolytatott vita után. Talán megbántam, amiért kiabáltam vele, de semmiképp nem fogok bocsánatot kérni tőle, mert Ő viselkedett velem bunkón.
- Jin Hee! – ordított fel apám, úgy, hogy még a szomszéd is hallotta dühös kiabálását. Rohantam le a lépcsőn, hogy megtudjam mi rosszat tettem megint. – Valami csomagot kaptál. Mit képzelsz, hogy ilyen drága dolgot veszel?
- Nyugi apa, ezt én fizetem. – emeltem a kezem, majd a futárra néztem. – Egy pillanat. – Felrohantam a pénzért, majd vissza le és a fiú kezébe nyomtam a csomag árát. Rögtön a konyha asztalhoz futottam vele és óvatosan bontani kezdtem. A váza volt természetesen, és pont ugyanolyan volt, mint a régi. – Anya, örülni fog szerinted?
- Biztos vagyok benne. Ez egy szép gondolat volt tőled Jin Hee, de nehogy azt hidd, hogy nem tudom, hogy dolgoztál és kihagytad az edzéseket. Most pedig hívd össze a többieket, mert mondandóm van.
- Oké. – húztam be a nyakam és felvittem a vázát a helyére. Ha anya hazaér a főző klubból biztos észre fogja venni. Apropó főzőklub… Mióta beszóltunk Mrs. Sang-nak, azóta nem hajlandóak itt főzni. Az embereknek fáj az igazság, tehetek én róla?

Miután megírtam az üzenetet a fiúknak átöltöztem és lementem az edző terembe bokszolni. A legjobban akkor szerettem ezt az edzést, ha mérges voltam. Akkor, mikor valakiből ki akartam verni valamit, vagy igazságtalannak éreztem valamit. Most nem volt e-fajta késztetésem, csupán ehhez volt kedvem, addig, míg a többiek meg nem érkeztek. Rég edzettem és jól le is izzadtam. A földön feküdtem megsemmisülve, mikor megérkeztek.
- Noona, látom, edzettél… - állt meg felettem Jong Up, én meg csak néztem fel rá. Olyan volt, mint egy óriás. Apám belépett és beszélni kezdett.
- Nos, srácok, mint tudjátok, holnapután lesz a területi verseny. Mindenki tudja, hogy Him Chan és Jong Up lett kiválasztva a versenyre, s hogy most nagyon jó kondiban legyetek, ezért elmegyünk a tengerhez edzeni. Mindenki, kivétel nélkül. Kibéreltem egy nagy házat pár napra, úgyhogy van egy órátok, hogy hazamenjetek, bepakoljatok és visszaérjetek ide, mert indulunk. Ja, és Jin Hee sem fog kimaradni a kemény edzésből.
-Mi? – ültem fel gyorsan. – Miért? Miért kell nekem is menni, mikor nem indulok a versenyen?
- Akkor inkább megkérdezzem, hogy kell-e segítség a szaunában.
- Inkább megyek… - döntöttem gyorsan, s felállva elindultam összepakolni. Letusoltam és összepakoltam. A többiek már vártak rám a kis buszban. Már csak Young Jae és Him Chan mellett volt hely, mert a leghátsó ülés megtelt felszerelésekkel és táskákkal. Hátunk mögött Dae Hyun és Zelo ült, míg Yong Guk apám mellett foglalt helyet. Him Chan azóta sem szólt hozzám egy szót se, én sem voltam hajlandó hozzá beszélni, így Ő is meg én is csak bambultunk ki az ablakon, addig, míg el nem aludtam.
Egy sötét helyen voltam és egyre jobban haladtam be a sikátor belsejébe. A földön a SPEED tagjai feküdtek előttem. Rohantam féljük, de semmi értelme nem volt. Mintha soha nem érném el őket. Rájöttem, hogy karok tartanak vissza és ezért nem jutok oda.
- NEM! –kiáltottam és őrült zokogásban törtem ki. – Ahjusshi! – látom meg az ismerős férfit az álmaimból. –Segítsen! Ahjusshi kérem! – zokogtam.
- Jin Hee! – ráztak meg a karok és Him Chan aggódó tekintetébe néztem, ahogy kinyitottam könnyes szemeim. – Csak álom volt. – mondta, miközben a csuklómnál fogva tartott. Szipogtam párat, de még mindig könnyeztem, majd rájöttem, arra, hogy mit mondott.

Csak álmodtam…

Kifújtam a levegőt és megtöröltem az arcom.
- Halálra ijesztettél Noona. Úgy zokogtál, hogy azt hittük valami nagy baj van és fel sem tudtunk ébreszteni. – könnyebbült meg Young Jae, míg Him Chan még mindig az első ülés és köztem préselődött a kezemet nem engedve.
- Jól vagyok, csak rémes álmom volt. – nyugtáztam, s mindenki arcára néztem. Apám is megnyugodott és újra útnak indultunk, mivel félre állt az akcióm miatt. Már nem messze voltunk a tengertől, s mire odaértünk már elmúlt az álom utáni rossz érzésem. A ház szép volt, csak kevés szoba volt benne. Pontosabban három szobán osztoztunk nyolcan. Apám próbálta felosztani a szobákat, aminek nem mindenki örült. YongGuk, DaeHyun és apám egy szobába kerültek, míg Zelo, Young Jae és Jong Up megkaptak egy külön részt. Azt hiszem én voltam a legpechesebb, mert Him Chan-al osztoztam egy emeletes ágyon.
 Idézem apámat, mikor megkérdezte, hogy miért pont Him Chan:
„Mert a többiekben nem bízok meg.”
Nem mintha örültünk volna neki, de nem nyafogtunk, mert vagy maradt ez a felállás négy napig, vagy mehettünk sátrazni a szabad ég alá. Inkább maradtunk bent, a fűtött szobában.
- Én alszom lent. –közöltem.
- Csak szeretnéd. Húzzál felfelé. – dobta fel a táskámat és levágódott az alsó ágyra.
- Miért nekem kell felmászni mindig? – morogtam, miközben felmásztam. Lelógattam a lábam róla, ahogy a szélére ültem és kipakoltam pár cuccot, többek között a fehér-rózsaszín nyuszimat, amivel aludni szoktam.

Apám nem hagyott nekünk pihenőt, azonnal kihívott minket a konyhába.
- Nos, nem enni jöttünk, nem pihenni jöttünk és nem szórakozni jöttünk, de ha rendesen edzetek és nyerünk, akkor lehet szó egy kis buliról. – húzott elő egy pár sojus üveget a táskájából. – Anyádnak el ne mond. – fenyegetett meg.
- Rendben! – bólintottam, s már intett is a fejével, hogy mehetünk edzeni. Apám nem volt rest velünk futni, hisz tudta, ha nem teszi, a felét végig sétáltuk volna.
- Húsz kör! Gyerünk! – mutatott az ajtó irányába és már futott is. Lomhán követtük, de kénytelenek voltunk felvenni a tempót, mert aki lemaradt, annak plusz öt kört kellett futnia. Egy dalt kántált a sor elején, mint valami kiképző tiszt, s nekünk vissza kellett énekelni ugyanazt a szöveget. A hideg csípte az orrom, a torkom fájt és ki voltam fulladva már a tizenötödik körnél. Him Chan utált futni, így lemaradt és plusz öt kört kellett futnia. Míg mi már bent melegedtünk, Ő még mindig a köreit rótta.
A vacsorát nem én csináltam szerencsére, mert nem lett volna jó vége az egésznek, de már annyira ki voltunk éhezve, hogy alig vártuk, hogy Jong Up elénk rakja az egyszerű, gyors ételt. Him Chan is megérkezett végszóra.
- Lefutottad? – szegte neki apám a kérdést.
- Persze! – lihegte.
- Két kört elsunyiztál, számoltam. – súgtam a fülébe, mire a szájához emelte az ujját mosolyogva, hogy tartsam titokba. Tudtam mennyire utálja, így becipzáraztam a számat és inkább ettem.
Vacsora után rögtön beültem a kádba. Jól esett végre, hogy több mint fél órát áztattam magam. Egy dalt énekeltem, a fürdőszoba nagyon jó akusztikával rendelkezett, úgyhogy nagyon örültem és felbátorodva tovább folytattam a dalokat. Az ágyam pihe puha volt és Jin szórakoztatott üzenetben.  Mint kiderült, Ő nem jön a versenyre, mert nem elég felkészült fizikailag apám szerint, de szerintem csak ki akar vele szúrni, mert nem szimpatikus neki. Lesz egy két szavam apához az tuti.
  Lefekvés előtt még meglátogattam a mellék helységet, miközben vadul írtam Jin-nek. Észre sem vettem, hogy beleütköztem Him Chan-ba az úton, s csak egyszerűen benyitottam a helységbe, ahol Jong Up enyhén alulöltözött látványa fogadott. Nem tudtam, hogy sikítsak, vagy rohanjak, így csak kiejtettem a kezemből a telefonomat és eltátottam a számat.
- Noona? – nézett rám értetlenül egy szál alsónadrágban a WC előtt. Szerintem Ő sem tudta mit kezdjen a helyzettel. Gyorsan felkaptam a telefonomat a földről.
- Csak folytasd, amit elkezdtél. – közöltem, s berántottam az ajtót magam mögött. Gyors léptekkel közelítettem meg a szobámat, ahol Him Chan épp a pólóját akarta felvenni.
- Ezt nem hiszem el… - takartam el a szemeim és gyorsan felmáztam az ágyamra. Mint egy zavart gyerek úgy kuporodtam össze.
- Miért zavar ennyire, mikor már láttam őket félmeztelen? Biztos dúlnak a hormonjaim.
- Mi van a hormonjaiddal? – nézett fel Him Chan. 

Kimondtam hangosan? Te Jó Ég! 

Csak pislogtam a pajkosul vigyorgó Him Chan-ra, majd vinnyogva vergődtem az ágyamon, és a tenyeremmel eltoltam a fejét. Mérgesen fújtattam, míg el nem nyomott az álom.

Reggel Him Chan ércesen érdeklődött a hormonjaimról, persze mindenki füle hallatára, így röhögött rajtam mindenki, még Jong Up is, pedig Ő nem szokott látványosan körbe röhögni, de gondolom a tegnap estére visszagondolva, elég vicces lehetett a fejem.
- Apa, szerintem Him Chan nincs túl jó kondiban, de sok energiája van. Nem akarunk futni pár kört így reggel? – Mindenki utálta a reggeli futást kivétel nélkül, nekem nem volt vele különösebb bajom, de a többiek látványosan szenvedtek a nap folyamán, hála nekem. Édes a bosszú...  Na jó, én sem maradtam ki az egészből, mert az edzések legkeményebb részeiben volt részem, nem foglalkozva azzal, hogy lány vagyok, vagy, hogy egyáltalán nem versenyzem. A vacsorakészítés is rám hárult. Nem tudom milyen meggondolásból hagyták rám ezt a feladatot, hisz nem tudok főzni és nem is akartam megpróbálni. A garázsba kutatva találtam egy biciklit, ami egész jó állapotban volt. Felpattantam rá és elindultam a közeli kis boltba. Hideg szél fújt, majdnem megfagytam mire a kis közérthez értem. Bent meleg volt, így sokkal kényelmesebben vásároltam be, miközben Yoo Bin szórakoztatott a telefonban.
- Merre jártok? – érdeklődtem.
- Ah, Tajvan csodálatos és annyira romantikus minden nap. – áradozott a barátjával eltöltött kirándulásról. Tudtam, hogy a nap huszonnégy órájában csak turbékolnak. Már csak arra vártam, hogy mikor fog azzal beállítani a kedvenc barátnőm, hogy nem megy egyetemre, inkább szül két gyereket és hivatásos asszonysorra ítéli magát. Hogy őszinte legyek nekem sem volt semmi tervem, hogy a következő félévben hová adjam be a jelentkezésem, de még csak november volt és úgy gondoltam, hogy ráérek ilyeneken agyalni. Egyben biztos voltam, hogy nem leszek háztartásbeli, aki egész nap a tűzhely előtt áll és kavargatja a levest.
Yoo Bin gyorsan letette a telefont, csak helyzetjelentést tett nekem két percben, én meg tovább fürkésztem a vacsora választékot. Levettem nyolc ráment és öt kész curryt, valamint pár üveg üdítőt és fizetés után távoztam is. A csípős hideg az arcomba csapott, egyáltalán nem volt kellemes kimenni a fűtött helységből, de muszáj volt. Olyan gyorsan tekertem haza, amennyire csak tudtam, majd hazaérve vizet melegítettem és hozzá minden mást is betettem a mikróba, hogy elkészüljön a vacsora. Mindenkit egy nagy tál rámen várt papírdobozban.
- Jó étvágyat! – mondtam a többieknek, akik értetlenül pislogtak rövid életű tányérjaikba. – Mi van? – kérdeztem őket teli szájjal, de csak a fejüket csóválták és hozzáláttak.
- Lányom, ha valaki elvesz valamikor, sose hozd haza vacsorára.
- Miért? – kérdeztem értetlenül.
- Nem tudok eltartani egy ilyen éhes embert egy napig sem. - mindenki nevetett, Yong Guk már annyira, hogy félre is nyelt és úgy segítette ki Young Jae egy kis hátba veregetéssel. –  Gondolj csak bele Jin Hee, te mit fogsz enni?
Őszintén nem gondoltam még bele, hogy milyen lenne külön élni. Mindenre van megoldásom!
- Majd olyat keresek, aki tud főzni. Mint például Jin. – mosolyogtam, s egy újabb adagot vettem a számba. A többiek már nem is reagáltak, csak ettek tovább, kivéve apám és Him Chan, akik megálltak az evésben, hogy egy nagyobb fintorral tudassák velem a véleményüket. Nem kellett kimondaniuk, mindent leolvastam az arcukról.
Holnap elkezdődik a verseny és én ott fogok szurkolni nekik.

-Tizenhetedik rész-

Az egyik legcsodásabb nap volt a mai, hisz fizetés nap volt. Megkaptam életem első fizetését és úgy örültem neki, mint majom a farkának.
 Műszak végén voltunk, már mindent feltakarítottam, többek között a mellék helységet is, ami nem épp volt a kedvenc feladatom. Már-már azon gondolkodtam, hogy kiírom a piszoár felé, hogy: „ A csészébe célozz ne mellé!”  Meg is tettem volna, de a főnökasszony elkapott a papírral a kezemben és vörös festéket lövellt a szájából, ami talán még habzott is. Pedig tök jó ötlet volt, de hát, nehogy már megsértsem a vendégeket. A szolgálat után, első a vendég… Szerinte…
 Leültem a poharakat szorgosan a helyére rakó Ha Joon elé a pulthoz és számolni kezdtem a nehéz munkával megszerzett pénzemet. Olyan érzésem volt, mintha valami égetne, s ahogy felnéztem Ha Joon átütő tekintettel nézett rám.
- Még mindig haragszol? – szegtem neki a kérdést, ugyanis még mindig nem tudta lenyelni a békát közel két hét után sem, hogy nem Ő nyerte meg a szépségversenyt. Nem szólt semmit, csak erősebben kezdte végezni a feladatát, miközben mélyen az arcomba bambult. – Ugyan! – legyintettem. – Nézd a jó oldalát, bár nem lettél első helyezett, de az egyes sorszámmal versenyezhettél. Majdnem sikerült…
- Ha nem hoztad volna a kis bandádat, akkor én nyertem volna.
- Honnan veszed, hogy az én bandám? – emeltem fel a szemöldököm.
- A hülye is látja, hogy te vagy a főnök és mindenki téged védelmez. – rántott vállat. – Mégis miben utaztok?  Fagyit árultok? – kérdezte szarkasztikusan.
- Ja! Van csoki, vanília, sztracsatella meg ajándékba kapsz mellé egy pofont, kérsz? – először tátotta a száját sértve, de megértette a poént.
- Hihetetlen vagy, nem bírom ki. – nevette el magát a hasát fogva.
- Ha neked szabad viccesnek lenni, akkor nekem is. – mosolyogtam rá, majd lepattantam a székről, hogy hazainduljak. – Szia! – intettem neki.
- Hja! – állított meg, mire visszafordultam. – Bírom a fejed! – mutatta felém a hüvelyk ujját. – Alig várom, hogy néha veled dolgozzam. Ha beugrós leszel, nem fogok unatkozni.
- Most szerelmet vallottál? – vigyorogtam.
- Én? Nem vagyok ilyen bátor, hogy pont neked valljak szerelmet. Kisebbségi komplexusom lenne melletted.
Mindketten nevettünk, majd fej rázva elhagytam az épületet. Már csak beugrós dolgozó leszek ezek után. Ma volt az utolsó állandós munkanapom. Örömömben felhívtam Jin-t, hogy vacsorázzunk együtt a közeli kis Pojangmacha-ban.* (sátras kifőzde)
Várnom kellett, míg odaér, hisz én sokkal közelebb voltam a sátorhoz, mint Ő, de izgatottan álltam a csípős hideg ellenére és arra gondoltam, mennyire örülni fogok annak, hogy látom. Nem telt el sok idő, s már szaladt is felém. A szívem mindig gyorsabban vert, ha megláttam és egy különös vonzalmat éreztem. 

Ez lenne a szerelem? 

- Végre ide értem. Menjünk be, mert biztos fázol. – fogta meg a vállam és a bejárat felé terelt. Szárnyaltam a boldogságtól és őrült vihogásomat az ajkaimba harapással szorítottam háttérbe.
Hagytam, hogy rendeljen, én túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy bámuljam őt és feltérképezzem az arcát, újra és újra. Gyönyörű szemei voltak, tökéletes bőrrel és tökéletes ajkakkal, amikre ha ránéztem, erős kényszert éreztem, arra, hogy megérintsem. Már rég evett, mikor én még mindig csak őt néztem.
- Nem eszel? – mozdultak meg az ajkak, amiken ott maradt egy pici szósz, amiről nem tudtam levenni a szemem, végül kénytelen voltam, mert zavarba jöttem, ahogy elnevette magát. – Aranyos vagy. 

Mi? Minden vagyok, csak nem aranyos. Inkább romlott… 

- De... Eszek. – mondtam, s ezek után fel sem mertem nézni, csak tömtem a fejem zavartan. Jin kifizette az egyszerű vacsoránkat és sétálni indultunk a sötétben. Elég későre járt már, de nem akartam hazamenni. A csend nagy volt köztünk. Utáltam ezt, mintha semmi beszédtémánk nem lenne, mintha nem tudnánk egymásnak az égvilágon semmit sem mondani.
- Oh, majdnem elfelejtettem szólni, hogy az osztály bál tolódik egy kicsit, mert nem tudtak mindent elrendezni időben, így inkább átették.
- Semmi baj, majd szólj, az új időpontról.
- Oké. – bólintott, majd egy pár pillanat múlva újra megszólalt. Már azt hittem újra beáll a csend köztünk két mondat után, de gondolom Őt is zavarta a nagy csend. – Sokszor hiányoztál az edzésekről.
- Oh, igen, mert dolgoztam egy kicsit, de holnaptól újra ott leszek. – mosolyogtam rá, s utáltam magam, amiért nem tudtam ennél többet mondani. Megszólalt a mobilom, a kijelzőn Him Chan képe és neve állt.
- Nae? – szóltam bele.
- Hová tetted a savanyúságot?

- Miért rajtam keresed, otthon sem vagyok.  – Mondtam és hallottam a háttérből Dae Hyun könyörgő szavait. „ Noona, nekem kell a savanyúság.” – Együtt vagytok?
- Ki az? – kérdezte Jin.
- Bemásztunk a szobádba is. –kiabál bele Zelo a készülékbe.
- Ne merészeljetek a cuccaimhoz nyúlni, különben piszok mérges leszek.
- Mikor nem vagy az? Olyan vagy, mint egy hárpia.
- Mi? – hangom az átlagostól sokkal vékonyabb lett. – Mi az, hogy hárpia? Azt az oldalamat még nem is ismered.
- Nem tudsz nekem újat mutatni Jin Hee, ettől rosszabb már nem jöhet. Esetleg megmondanád, hogy hová tetted a savanyúságot?
- Hah! – szakadt ki belőlem egy mély sóhaj. – Mit tudom én, hogy hol van a savanyúság, de nehogy azt hidd, ha hazaérek meg fogod úszni ezt a beszólást.
- Noona, láttam a piros bugyidat! – ordította Dae Hyun. 

Édes Istenem, de ciki… 

- Húzzatok el a házamból! – csaptam le a telefont mérgesen.
- Mi történt? – nézett rám Jin ijedt arckifejezéssel. Teljesen kiment a fejemből, hogy itt áll mellettem.
- Csak, van pár idióta a házban és aggasztóak a dolgok.
- Úgy látom Him Chan okoz neked némi fejtörést. – mosolygott keserűen és egyáltalán nem tetszett ez az arckifejezés.
- Nem Ő a gond, hanem a többi kíváncsiskodó.
- Sokat vagytok együtt. Irigylem Him Chan-t.
- Ugyan! Ő egy morgó, mindenbe beleszóló ember az életemben. Úgy viselkedik, mintha az apám lenne sokszor, de észre sem veszi, hogy egy idősek vagyunk. Azt hiszem, hogy csak túlzottan beleéli magát, abba, hogy a húgaként tekint rám. – Hirtelen elnevette magát a buszmegállóban, de nem értettem miért, s ez ki is ült az arcomra.
- Jin Hee, te nem vagy buta lány, ezt tudom, de hidd el, hogy Him Chan mindennek gondol, csak a húgának nem.
Nem világosított fel jobban, mint voltam.
- Miért is gondolna annak? Nem vagyok a húga. –próbáltam folytatni, de peches voltam.
- Megérkezett a buszod. – mondta kis fanyar mosollyal az arcán. – Légy jó. – puszilta meg a homlokom, ami felért egy csókkal, hisz a szívem ugyanúgy reagált rá. Felszálltam a buszra, és míg el nem indultunk szívet formált az ujjaiból és felém mutatta. Hihetetlen boldog voltam, úgy éreztem, hogy ez tényleg szerelem. A fülhallgatóm a fülembe tettem és egy elég pörgős szám kezdődött. A busz rohant velünk a sötétben. A város fényei elsuhantak mellettünk, és én vidám voltam, míg nem váltott egy másik dalra, egy sokkal érzelmesebb, lassabb dalra. Mintha a szívem is lelassult volna és egy csomó aggodalom találta volna el. Nem ment ki a fejemből Jin mondata Him Chan-ról.

 Vajon miért volt olyan az arckifejezése? Talán utálja Him Chan-t? De miért?  Miért nem tudtuk befejezni a beszélgetést? Átkozott busz!

Úgy éreztem megőrülök a sok gondolattól, így megráztam a fejem és elkapcsoltam egy pergősebb dalra. Ahogy leszálltam, megint megszólalt a telefonom. Idegesen szóltam bele, ahogy megláttam a képernyőn Him Chan-t.
- Mi van már megint?
- Hol vagy?
- Mindjárt belépek az ajtón.
- Akkor jó. - s azzal lerakta.
Ahogy beértem, ledobtam magamról a cipőmet és a konyhába mentem. A malac ól, körülbelül öt csillagos szállodának számított a konyhánkhoz képest. Anya meg üzenetet hagyott a hűtőn.
„ Elmentünk vendégségbe apáddal, ha ettetek, pakoljatok el magatok után.”
- Remek! - gyűrtem meg kissé a papírt és a combomra csapva száguldottam át a kerten és kopogás nélkül nyitottam be a szobába.
- HJA! – ordított Young Jae és maga elé kapott egy takarót. – Noona! Nem tudnál kopogni?
- Mit parázol, csak alsógatyában vagy… Én viszont nagyon dühös vagyok. Micsoda disznó ólat csináltatok a konyhából?  Láttam megtaláltátok a szátokat, de a mosogatót nem. Drágaságom…- fordultam szarkasztikusan Him Chan felé, aki a számítógép előtt bambult valamit Yong Guk-al. A megszólításra felfigyelt, mert eddig füle botját sem mozdította. – Nem tűnt fel anya kiírása?
- De.
- De? Akkor miért nem pakoltatok el magatok után?
- Elfáradtunk… - közölte Dae Hyun.
- Az evésben?  Na, húzzatok a konyhába rendet rakni!
- Jin Hee! Annyira elegem van belőled, menj már a szobádba. – Him Chan szinte kilökött az ajtaján és rám csapta az ajtót. Kitett a szobájából, kizártak a saját csapatomból és úgy éreztem, hogy nincs helyem ott. Sose éreztem ezt, így kicsit elpityeregtem a konyhában a romokat összepakolva.  Több mint fél órán át vakartam a piszkot utánuk és nem voltak hajlandók segíteni. Én nem zavarom őket… Az Istenért sem zavarnám meg a kan bulit…
- Mi történt? Sírtál?
- Ah jinja… - rezzentem össze, hirtelen jelenléte miatt. – Ne ijesztgess anya. Nem sírtam, csak kiakadtam, Him Chan bunkóságán. Megyek, lefekszem. – dobtam le a konyharuhát a pultra és felszaladtam a szobámba. Sértett voltam és rossz volt a kedvem, így gyorsan be is aludtam.

Hamar köszöntött a reggel, a szünet első napja, de azért edzésekre be kell majd mennem, ha tetszik, ha nem, mert rengeteg alkalmat kihagytam. A nap belesütött a szemembe és ezt utáltam a legjobban a világon, a reggeli motyogás és evőeszközcsörgés után. A fejemre húztam a takarót, hogy tompítsam a fényt, de már nem esett jól feküdni, így kómásan felültem, majd leballagtam a konyhába a reggeli tejemért. Belenyomtam egy szívószálat a pohárba és kivételesen, nem siettem el az ébredést. Leültem a televízió elé és bambán kapcsolgatni kezdtem. Foci, baseball, kosárlabda ismétlések a legtöbb csatornán. Megállapodtam a focinál, de nem érdekelt annyira. Odakint a nap is eltűnt, vele együtt a kedvem is.
- Még mindig rossz kedved van? – jelent meg a család egy idő után a konyhában, apa és anya személyében, majd a zajos banda is beesett, bár csak a fele. – Jin Hee? – szólított.
- Nincs rossz kedvem. – válaszoltam egyszerűen és a szívószállal szórakoztam a számban.
- Miért van rossz kedved? – kérdezte Him Chan. Hát nem épp kedves grimasszal fordultam felé.
- Miattad. – válaszolta anya.
- Mit tettem már megint?
- Bunkó voltál Jin Hee szerint. 
Még csak fel sem tűnt neki, hogy megbántott, nem fogok hozzászólni egy ideig az tuti.
- Hogy engeszteljelek ki? – vágódott át a kanapén és leült mellém. Majdnem kiöntöttem a tejemet az akciója miatt, így még bosszúsabban néztem rá. – Miért vagy ilyen pukkancs? Ez nem vall rád.
Fújtam egy nagyot és felálltam a kanapéról, hogy otthagyjam őket, de mielőtt még magamra zártam volna az ajtót Him Chan keze közbelépett.
- Hajlandó vagy velem beszélni? – tolta kintebb az ajtót, s ebben nem győzhettem, mert valójában sokkal erősebb volt, mint én. Hagytam az egészet és leültem az ágyamra. Becsukta az ajtót. – Beszélünk?
- Sok értelmét nem látom. – közöltem – Csak tudnám mit tettem, hogy olyan bunkón kidobtál a szobádból, miután hárpiának neveztél. Mikor én eltakarítottam utánatok és mindent megteszek, igaz néha elviselhetetlen vagyok, de azt hittem én is a csapat tagja vagyok. – kissé ingerültre sikerült a mondandóm, amire ingerülten reagált.
- Te vagy a főnök, ez most se változott. Csak felbosszantottál, hogy nem válaszolt a hívásaimra, meg az üzeneteimre sem.
- Mi? - visítottam – Nem is kaptam üzenetet. – mentünk többről-többre.
- Pedig küldtem, csak annyira el voltál foglalva Jin-el, hogy nem vetted észre.
- Honnan veszed, hogy Jin-el voltam?  - már álltam vele szemben és úgy vitatkoztunk.
- Ugyan! – nevetett keserűen. - Hallottam a telefonba a hangját.
- Úgy beszélsz, mint aki féltékeny.
- Az vagyok! – mondta nyomatékosan, majd kifújta a levegőt, ami felgyülemlett benne és már sokkal nyugodtabban mondta a következőket. – Csak felejtsük el ezt az egészet. – fordult ki a szobámból én meg csak álltam összezavarodott fejjel.
- Mit mondott…?