 |
| Ez egy saját rajzom a biasomról A3-as lapra. :) Remélem ez is elnyeri a tetszésetek. :D |
Csak a hideg levegő, amit belélegeztem, akadályozta meg,
hogy a szívem kiugorjon a torkomon. A pára, ami elhagyta a számat lecsapódott
az arcomon, de abban a pillanatban el is tűnt onnan. A hajam már teljesen
elázott a sűrű hóesés miatt, de csak futottam, nem foglalkozva azzal, hogy
mennyire hideg van körülöttem. Young Jae alig bírta velem tartani a tempót.
Fájt mindenem, az arcom eltorzult, ahogy egyre erősebben érte a lábam a földet.
Őrült tempómban csak az járt a fejemben, hogy idejében odaérjek. A kanyart nagy
ívben vettem be és tudtam, az aluljáró, már közel van. Ahogy odaértem már folyt
a verekedés, a barátaim sok sebet szereztek, s a szívem összefacsarodott, ahogy
rájuk néztem. Nem engedtek át minket. Young Jae küzdeni kezdett, úgy, mint a
többiek, de engem lefogtak. Hirtelen ütésem célba ért és sikeresen
megszabadultam egy embertől, de csak akkor láttam, ki is a másik fogva tartóm.
- Jin, engedj el. –utasítottam, de csak erősebben fogta a csuklóm. – Mindegy, már… Csak pár szót, szólnék hozzád. – megnyaltam a szám és kissé nevetségesnek tartottam az ellenszenvemet irányába. – Egy féreg vagy és nem is bánom, hogy nem szerettelek.
- Mert Him Chan-t szereted? Azt hitted, hogy hülye vagyok? Én sokáig szerettem volna komolyan gondolni veled ezt az egészet, rájöttem feleslegesen, de talán még beleköphetek a ti bandás harmóniátokba.
- Az irigység egy nagyon csúnya betegség. – feleltem, mire hátrarántotta a karom, ami nagyot reccsent és csak a számat elharapva tudtam megállni, hogy ne kiáltsak fel.
- Mindig nagy szád volt, és ez tetszett is nekem. Won Il meglepett, amikor megmutatta a képedet, hogy be akar cserkészni, napokig kerültelek, mert érdekes voltál számomra, de tudtam, hogy nem versenyezhetek ellene, így lemondtam rólad, igaz, még előtte játszani akartam veled a bál után egy motelben, de sajnos nem került rá sor.
- Azt hiszed sikerült volna?
- Persze! Teljesen elvakított a küzdelem a valódi érzéseid iránt, úgy adtad volna be a derekad, hogy észre sem vetted volna.
- Azt te csak hiszed. – Bár rettenetesen fájt a karom, de előre rántottam és a földre dobtam. Teljes lendületből a lába közé rúgtam, mire fájdalmasan kuporodott magzat pózba. – Remélem, kiköpöd a golyóidat.
Otthagytam és rohantam a többiek segítségére. Yong Guk egy tőle kétszer nagyobb állattal próbált megküzdeni, így futottam, hogy egy fojtó fogással hatástalanítsam.
- Jin Hee! –ordított Yong Guk, mire leugrottam a hátáról, hogy Yong Guk kiüsse egy időre egy léccel.
Megkönnyebbülve lélegeztünk fel.
- Hol van Him Chan? –néztem körbe, míg Yong Guk-nak újabb társasága akadt. Nem láttam Him Chan-t sehol. Sok ember volt, de sajnos nem a mi csapatunkból. A tömegen átvágva magam nem volt időm foglalkozni a sérült barátaimmal, csak a rossz érzésemmel, ami a szívemet nyomta. Nem láttam se Him Chan-t, de se Won Il-t és ez aggodalomra adott okot. Mintha a hatodik érzékem dörömbölt volna a fejemben. Megtaláltam őket. Csak álltak egymással szemben és nem verekedtek. Már nem. De előtte nagy csatát vívtak meg. Kifulladva, sebzett szájjal beszélgettek.
Társaságot kaptam.
- Nem eszik olyan forrón. – ütöttem le támadómat, de egy másik már le is fogott. A figyelmem egy kissé elterelődött.
- Nézd végig. – mondta, aki lefogott és a két férfi felé fordított. Won Il már fegyvert szegezett Him Chan-ra, aki úgy hét méterre állhatott tőle.
- Ne! –ordítottam. A fegyver megremegett a kezében és a dühtől eltorzult az arca. Minden erőmet összeszedve szabadultam meg és rohantam Him Chan felé. Épp akkor értem oda, mikor a fülemet elsüketítette a durranás hangja. Belemarkoltam koszos pólójába, mind a két kezemmel, fülemben, még mindig visszhangzott az eldördült fegyver, nyomasztó hangja.
- Bízom benned, mert szeretlek. – mondtam felnézve rá. Abban a pillanatban a hideg, egyre melegebb lett. A felsőtestem elöntötte egy meleg érzés és a tüdőm nem volt képes tovább rendesen működni. Remegni kezdtem, s lenyúltam az oldalamhoz.
- Jin Hee? – rémült meg Him Chan.
- Azt hiszem megsérültem. – remegtem, s lábaim összerogytak, csak Him Chan tartott meg. A levegő egyre kevesebbnek tűnt körülöttem, s a fejem egyre üresebbnek éreztem.
- Jin Hee! Jin Hee! – tört ki őrült sírásban és az oldalamhoz nyúlva vér jelent meg a kezein. Halálra rémülve nézte a kezeit, s a szemeiből könny potyogott. A szemem a barátaimra tévedt, akik felém rohantak, míg a többiek, csak elfutottak gyáván.
- Noona! – hallottam Dae Hyun ordítását és láttam kétségbeesetten felém hajolni. Beszélni próbáltam Him Chan-hoz, de csak a könnyeim folytak és egyre halkabb lett a világ körülöttem. A maradék erőmmel a kezét szorítottam, nem akartam elengedni. Féltem. Yong Guk felettem térdelve telefonált. A szeretet, amit irántuk éreztem felerősödött és mosolyogni próbáltam.
- Nem lesz semmi baj Noona, tarts ki.
- Tudom. – préseltem ki magamból –Nem lesz semmi baj. – mondtam Him Chan szemeibe nézve és erőteljesebben szorítottam a kezét, hogy megnyugtassam, kevés sikerrel. Egyre gyengébb lettem és a szorításom elgyengült. A világ elhalkult és szótlan kiáltását láttam csak, mielőtt megszűnt volna minden.
- Jin, engedj el. –utasítottam, de csak erősebben fogta a csuklóm. – Mindegy, már… Csak pár szót, szólnék hozzád. – megnyaltam a szám és kissé nevetségesnek tartottam az ellenszenvemet irányába. – Egy féreg vagy és nem is bánom, hogy nem szerettelek.
- Mert Him Chan-t szereted? Azt hitted, hogy hülye vagyok? Én sokáig szerettem volna komolyan gondolni veled ezt az egészet, rájöttem feleslegesen, de talán még beleköphetek a ti bandás harmóniátokba.
- Az irigység egy nagyon csúnya betegség. – feleltem, mire hátrarántotta a karom, ami nagyot reccsent és csak a számat elharapva tudtam megállni, hogy ne kiáltsak fel.
- Mindig nagy szád volt, és ez tetszett is nekem. Won Il meglepett, amikor megmutatta a képedet, hogy be akar cserkészni, napokig kerültelek, mert érdekes voltál számomra, de tudtam, hogy nem versenyezhetek ellene, így lemondtam rólad, igaz, még előtte játszani akartam veled a bál után egy motelben, de sajnos nem került rá sor.
- Azt hiszed sikerült volna?
- Persze! Teljesen elvakított a küzdelem a valódi érzéseid iránt, úgy adtad volna be a derekad, hogy észre sem vetted volna.
- Azt te csak hiszed. – Bár rettenetesen fájt a karom, de előre rántottam és a földre dobtam. Teljes lendületből a lába közé rúgtam, mire fájdalmasan kuporodott magzat pózba. – Remélem, kiköpöd a golyóidat.
Otthagytam és rohantam a többiek segítségére. Yong Guk egy tőle kétszer nagyobb állattal próbált megküzdeni, így futottam, hogy egy fojtó fogással hatástalanítsam.
- Jin Hee! –ordított Yong Guk, mire leugrottam a hátáról, hogy Yong Guk kiüsse egy időre egy léccel.
Megkönnyebbülve lélegeztünk fel.
- Hol van Him Chan? –néztem körbe, míg Yong Guk-nak újabb társasága akadt. Nem láttam Him Chan-t sehol. Sok ember volt, de sajnos nem a mi csapatunkból. A tömegen átvágva magam nem volt időm foglalkozni a sérült barátaimmal, csak a rossz érzésemmel, ami a szívemet nyomta. Nem láttam se Him Chan-t, de se Won Il-t és ez aggodalomra adott okot. Mintha a hatodik érzékem dörömbölt volna a fejemben. Megtaláltam őket. Csak álltak egymással szemben és nem verekedtek. Már nem. De előtte nagy csatát vívtak meg. Kifulladva, sebzett szájjal beszélgettek.
Társaságot kaptam.
- Nem eszik olyan forrón. – ütöttem le támadómat, de egy másik már le is fogott. A figyelmem egy kissé elterelődött.
- Nézd végig. – mondta, aki lefogott és a két férfi felé fordított. Won Il már fegyvert szegezett Him Chan-ra, aki úgy hét méterre állhatott tőle.
- Ne! –ordítottam. A fegyver megremegett a kezében és a dühtől eltorzult az arca. Minden erőmet összeszedve szabadultam meg és rohantam Him Chan felé. Épp akkor értem oda, mikor a fülemet elsüketítette a durranás hangja. Belemarkoltam koszos pólójába, mind a két kezemmel, fülemben, még mindig visszhangzott az eldördült fegyver, nyomasztó hangja.
- Bízom benned, mert szeretlek. – mondtam felnézve rá. Abban a pillanatban a hideg, egyre melegebb lett. A felsőtestem elöntötte egy meleg érzés és a tüdőm nem volt képes tovább rendesen működni. Remegni kezdtem, s lenyúltam az oldalamhoz.
- Jin Hee? – rémült meg Him Chan.
- Azt hiszem megsérültem. – remegtem, s lábaim összerogytak, csak Him Chan tartott meg. A levegő egyre kevesebbnek tűnt körülöttem, s a fejem egyre üresebbnek éreztem.
- Jin Hee! Jin Hee! – tört ki őrült sírásban és az oldalamhoz nyúlva vér jelent meg a kezein. Halálra rémülve nézte a kezeit, s a szemeiből könny potyogott. A szemem a barátaimra tévedt, akik felém rohantak, míg a többiek, csak elfutottak gyáván.
- Noona! – hallottam Dae Hyun ordítását és láttam kétségbeesetten felém hajolni. Beszélni próbáltam Him Chan-hoz, de csak a könnyeim folytak és egyre halkabb lett a világ körülöttem. A maradék erőmmel a kezét szorítottam, nem akartam elengedni. Féltem. Yong Guk felettem térdelve telefonált. A szeretet, amit irántuk éreztem felerősödött és mosolyogni próbáltam.
- Nem lesz semmi baj Noona, tarts ki.
- Tudom. – préseltem ki magamból –Nem lesz semmi baj. – mondtam Him Chan szemeibe nézve és erőteljesebben szorítottam a kezét, hogy megnyugtassam, kevés sikerrel. Egyre gyengébb lettem és a szorításom elgyengült. A világ elhalkult és szótlan kiáltását láttam csak, mielőtt megszűnt volna minden.
Egy emlékbe csöppentem, ahol mind együtt nevettünk, majd az
első csókom emléke és a sok együtt töltött idő elevenedett meg előttem. Mintha
egy filmet néztem volna, ami visszarepít a múltba. A gyerekkorom, amit Him
Chan-al töltöttem. Lopva figyeltem őt az elejétől fogva. Figyeltem, ahogy
kergetőzünk, és ahogy együtt edzünk. Az összes csatát megvívtuk.
- Jin Hee? – érkezett a hang a hátam mögül.
- Ahjussi? – fordultam vele szembe.
- Nem kellene itt lenned.
- Hol vagyok és Ahjussi miért…?
- Hónapok óta próbállak figyelmeztetni, de mindig ilyen önfejű voltál.
Vonásait jobban megnézve, annyira hasonlított valakire, akit jól ismerek.
- Him Chan? – csak bólintott a középkorú férfi, aki oly sokszor megjelent már az álmaimban. – De ez hogy? Én most akkor a múltban vagy a jövőben vagyok? – néztem a leforgatott gyerekkoromra, majd a férfire.
- Mindketten a múltban vagyunk. Abban a jövőben, ahonnan én jövök, te nem vagy az életem része, mert megmentettél ezen a napon, úgy, ahogy most. Soha nem tudtam feldolgozni, hogy nem vagy velem és, hogy én vagyok a hibás. A bűntudat éveken át mardosott. De most vissza kell menned. –fogta meg a kezem, majd megölelt. – Szükségem van rád.
- Jin Hee? – érkezett a hang a hátam mögül.
- Ahjussi? – fordultam vele szembe.
- Nem kellene itt lenned.
- Hol vagyok és Ahjussi miért…?
- Hónapok óta próbállak figyelmeztetni, de mindig ilyen önfejű voltál.
Vonásait jobban megnézve, annyira hasonlított valakire, akit jól ismerek.
- Him Chan? – csak bólintott a középkorú férfi, aki oly sokszor megjelent már az álmaimban. – De ez hogy? Én most akkor a múltban vagy a jövőben vagyok? – néztem a leforgatott gyerekkoromra, majd a férfire.
- Mindketten a múltban vagyunk. Abban a jövőben, ahonnan én jövök, te nem vagy az életem része, mert megmentettél ezen a napon, úgy, ahogy most. Soha nem tudtam feldolgozni, hogy nem vagy velem és, hogy én vagyok a hibás. A bűntudat éveken át mardosott. De most vissza kell menned. –fogta meg a kezem, majd megölelt. – Szükségem van rád.
A fény elvakított, majd piros fény öntötte el a szemeimet. Ütemes
sípolást hallottam, s kinyitottam a szemem. A mennyezet fehér volt, az arcomat
lélegeztető maszk nyomta. Lassan oldalra fordítottam a fejem. Him Chan tartotta
erősen a kezem, miközben az ágyamra dőlve aludt. A szemem nem vettem le róla,
csak a másik kezemmel leemeltem a maszkot. Megmozdítottam a kezem a keze alatt
és felriadt.
- Jin Hee? – ugrott nagyot- Jól vagy? – hajolt fölém – Szólok az orvosnak.
- Nem kell. – mondtam, majd felemelkedve magamhoz húztam és megöleltem.
- Jin Hee?
- Megkönnyebbültem. – súgtam a fülébe, mire magához szorítva a hajamba fúrta az arcát. Tudtam, hogy a könnyeivel küszköd.
- Ne merészelj még egyszer halálra rémíteni.
- Ne merészelj még egyszer hülyeségeket csinálni. Szerinted miért nem mondtam el neked?
- Nem tehetek róla, elvesztettem a fejem. –mondta, míg én felszisszentem a hasamba nyilalló fájdalomtól.
- Minden oké? Hívjam az orvost?
- Kicsit érzékeny, de jól vagyok.
- Nem ért létfontosságú szervet a lövés, de még pár napig az ágyat fogod nyomni az tuti. A rendőrség kihallgatott, elmondtam nekik, hogy megtámadtak és mi teljesen fegyvertelenek voltunk.
- A hamis tanúzás, szabadságvesztéssel jár…
- Nem hazudtam. Ők kezdték és mi tényleg csak az öklünkkel harcoltunk. Na, jó, meg néhány lécbe is beleszaladtak… - nevetett és én is vele nevettem, mikor megjöttek a szüleim.
Apám rögtön magához ölelt, míg anyám zokogásban tört ki az örömtől, pedig csak egy napig horkoltam. Azt hittem, apám megbüntet majd, vagy leszid, de örült neki, hogy egyben lát, s ami azt illeti én is örültem, hogy ezt az egészet túléltem. Him Chan eltűnt egy időre, s azon gondolkodtam, hogy miért nem reagált a vallomásomra, pedig őszintén mondtam és láttam az arcán, hogy el is fogadta.
A fejemben komplett monológokat gyártottam le, hogy mit fogok neki mondani, ha újra bejön a kórtermembe. Mint például a „Nem mondtam komolyan, csak azt hittem az lesz az utolsó, amit mondani tudok valakinek.” és hasonló letagadós szövegeket próbáltam kreálni, ahelyett, hogy őszintén bevalljam, neki mit érzek, nem félve a következményektől és a választól.
- Jin Hee? – ugrott nagyot- Jól vagy? – hajolt fölém – Szólok az orvosnak.
- Nem kell. – mondtam, majd felemelkedve magamhoz húztam és megöleltem.
- Jin Hee?
- Megkönnyebbültem. – súgtam a fülébe, mire magához szorítva a hajamba fúrta az arcát. Tudtam, hogy a könnyeivel küszköd.
- Ne merészelj még egyszer halálra rémíteni.
- Ne merészelj még egyszer hülyeségeket csinálni. Szerinted miért nem mondtam el neked?
- Nem tehetek róla, elvesztettem a fejem. –mondta, míg én felszisszentem a hasamba nyilalló fájdalomtól.
- Minden oké? Hívjam az orvost?
- Kicsit érzékeny, de jól vagyok.
- Nem ért létfontosságú szervet a lövés, de még pár napig az ágyat fogod nyomni az tuti. A rendőrség kihallgatott, elmondtam nekik, hogy megtámadtak és mi teljesen fegyvertelenek voltunk.
- A hamis tanúzás, szabadságvesztéssel jár…
- Nem hazudtam. Ők kezdték és mi tényleg csak az öklünkkel harcoltunk. Na, jó, meg néhány lécbe is beleszaladtak… - nevetett és én is vele nevettem, mikor megjöttek a szüleim.
Apám rögtön magához ölelt, míg anyám zokogásban tört ki az örömtől, pedig csak egy napig horkoltam. Azt hittem, apám megbüntet majd, vagy leszid, de örült neki, hogy egyben lát, s ami azt illeti én is örültem, hogy ezt az egészet túléltem. Him Chan eltűnt egy időre, s azon gondolkodtam, hogy miért nem reagált a vallomásomra, pedig őszintén mondtam és láttam az arcán, hogy el is fogadta.
A fejemben komplett monológokat gyártottam le, hogy mit fogok neki mondani, ha újra bejön a kórtermembe. Mint például a „Nem mondtam komolyan, csak azt hittem az lesz az utolsó, amit mondani tudok valakinek.” és hasonló letagadós szövegeket próbáltam kreálni, ahelyett, hogy őszintén bevalljam, neki mit érzek, nem félve a következményektől és a választól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése