-Tizennegyedik rész-

Hangokat hallottam, de csak a messzi távolból ütötte meg a fülem néha egy-egy kósza motyogás, s mellé pár gyors szipogás, aztán csend lett, ami felettébb furcsa volt. Kinyitottam a szemem a mozi vászon elszürkült és én hanyag testtartásomból, rögtön ugrottam egy nagyot.
- Mi történt? – töröltem le a kiadós szunyókálás eredményét a számról. Szégyelltem magam.
- Vége van a filmnek. Elaludtál? – mosolygott rám sejtelmesen.
- Én? Ugyan! – legyintettem vihogva.
-  Pedig a horkolásod néha okozott pár kellemetlenséget a mögöttünk ülőknek. Siessünk ki, mert a szumós kinézetű bácsi lehet, elkapja a frakkomat odakint.
- Jin, tény, hogy elaludtam, de nem horkolok, a másik dolog meg az, hogy mögöttünk két lány ült, még akkor láttam őket, mielőtt elaludtam volna, mert majdnem leütötte a fejem a retiküljével. – tettem csípőre a kezem, mindent bevallva. Jin szájába harapva vigyorgott rám, s akkor esett le, hogy elérte a szándékát.
- Jó, tényleg teljesen bekómáltam. Tegnap zűrös napom volt, aztán zűrös estém és zűrös éjszakám…
- Semmi baj. Legközelebb majd nem romantikus filmet választok.
Mit mondhattam volna? Elpirulva kis idétlen mosolyom közepette arra gondoltam:

Hát igen, nem az én stílusom a „kisírom a szemem, majd bánatosan hozzád bújok” dolog.

Ezt csak a nagypályás pasi vadászok sütik el, ami én nem leszek sose.  A gondolattól még nagyobb mosolyra húzódott a szám, már-már egy nagyobb hahotázás akart belőlem kiszakadni, annyira jól elszórakoztattam magam azzal, hogy lepergett előttem a „Jin Hee a pasi vadász” című film a fejemben.
Utolsóként jöttünk ki a moziból, s azonnal megszólalt a telefonom, így vigyorgásomat egy időre megszakította.
- Yoo Bin? Mi újság?
- Dobpergést kérek! Találtam neked munkát, csak van némi baki. Ma már kezdeni kell és egyenruha van, de jelenleg csak ezt tudtam.
- Nem gond, mert már kezdtem aggódni, hogy miből fizetem ki a vázát. Mindenképp ott leszek, üzenetben küld el a címet.
- Számítok rád!
- Ühm… - bólintottam aprót és letettem a telefont. Lelkesedésem az egekbe szökött és hirtelen felindulásból megmarkoltam Jin kezét. Meglepődött, de mosolyom elűzte minden kétségét és addig tartott erősen, míg haza nem értünk. Megálltunk közvetlenül az ajtónk előtt.  Az ujja finoman játszadozott a kézfejemen.
- Két hét múlva lesz egy parti az osztállyal. Elkísérnél?
- Elegáns vagy laza?
- Bálszerű…
- Elkísérlek. – mosolyogtam.
- Remek! –Ő is szélesre húzta a száját és hosszú, vidám szemkontaktusunkat egy rövid, de annál édesebb csók követte. Először szinte hozzám sem ért, alig érintette hirtelen kiszáradt ajkaim, majd felbátorodva birtokolni kezdte. Teljesen más volt az eddigi csókjaimnál. Ha át tudtam volna adni magam teljesen, akkor talán még lebegtem is volna a földtől két centivel, de ideges voltam, a szívem vadul dörömbölt, és mint egy ártatlan lánynak vörösödni kezdett a fejem, ami elnyomta a gondolataimat. Elvesztem a csókban, s össze kellett volna magam szedni, de képtelen voltam.
- Khm… torokköszörülés szakított félbe minket. Az ajtóban apám és a díszes férfitársaság állt, keresztbetett kézzel a mellkasuk előtt. Apa szigorúan tekintett le ránk.
- Remélem jó volt fiam… - Jin csak elpirulva bólintott és az alsó ajkát harapdálta. Talán az övé is úgy bizsergett, mint az enyém.  – Tudod, hogy ha valami bajt csinálsz, a golyóiddal fogok tiki-takit játszani. Értetted?

Mi? Mégis miről beszél? Hisz csak csókolóztunk és ez volt az első.

 Jin szemei tágra nyíltak, próbáltam menteni a menthetőt.
- Apa, Jin épp indulni akart. Igaz? – néztem az említettre és kissé tolni kezdtem a vállainál fogva.
- Azt látjuk… - jegyezte meg Yong Guk.
- Kuss! – sziszegtem oda teljes pírben.
- Később találkozunk. –intettem Jin-nek és utat fúrva magamnak a kíváncsiskodók között, elindultam a szobámba. Him Chan arckifejezése rideg volt, mikor összeakadt a tekintetünk, ahogyan Dae Hyun-é és Young Jae-é is. Zelo és Yong Guk pajkosul vigyorogtak rám, míg Jong Up-tól egy kedves és bíztató mosolyt kaptam, ami azt sugallta, hogy szurkol nekünk. Visszamosolyogtam rá, de nem álltam meg beszélgetni.
 Az ágyamba huppanva dühöngtem miattuk egy pillanatig, de végül a csókunkra gondolva, gőzölt fejjel visítottam a párnámba, ide-oda gurulva az ágyamon. Kalapáló szívemet próbáltam a helyén tartani, de teljesen felpörögtem. Egy gombot nyomtam meg a lejátszómon és hangos zene töltötte be a szobát. Felpattantam az ágyam tetejére és énekelni kezdtem a kedvenc k-pop dalaimat, amik szóltak a hangfalakból. Kis idő után, két ugrálás között az órára is sikerült pillantanom.
- Omo! El fogok késni! – ugrottam le az ágyamról és nekifutottam a ruhás szekrényemnek. Farmer volt rajtam, így azzal nem törődtem, csupán egy másik felsőt akartam felvenni.
- Anya! – ordítottam le a résnyire kinyitott ajtó mögül. – Hol van a hosszú felsőm?
- Kimostam! – érkezett a válasz valahonnan a konyhából.
- Gratulálok! – csaptam be az ajtót. – Most mivel takarjam el a foltjaimat? – kutattam tovább a ruhák között és felvettem egy rövid ujjú felsőt.
- Majd felveszem rá a fekete dzsekim. – mondtam hangosan az október végi hidegre való tekintettel.
- Jin Hee! – kiabált Him Chan és két rövid kopogás után benyitott.
- Nem tudnád megvárni, míg azt mondom, hogy „gyere be”? Mi van, ha öltözöm?
- Nem hiszem, hogy tudnál újdonságot mutatni. – nézett rajtam végig.
- Perverz állat. – kaptam a mellkasomhoz. – Húzz el! – intettem a fejemmel az ajtó felé.
- Edzés lesz. Azért jöttem, hogy menjünk. – Ügyet sem vetettem rá, csak pakoltam vissza a szekrénybe a kidobált ruhákat.
- Nem tudok ma edzésre menni.
A legfelső polc eléggé magasan volt, így lábujjhegyre állva küzdöttem vele. Már sajgott a lábam.
- Ahh a francba! Miért nem vagyok pár centivel magasabb?
Him Chan elkapta a kezem, a másikból kikapta a ruhát és feldobta a felső polcra. Mélyen rám nézett.
- Mibe keveredtél?
- Hah? – nem értettem mit akar.
- Akkor úgy kérdezem, honnan vannak a foltjaid?  Úgy tudom, hogy egy banda vagyunk, és nem titkolunk semmit egymás előtt. Ezenkívül egy család vagyunk. Rémlik? Ezek elég komoly ütések. Honnan vannak?
- Úgy tudom, én vagyok a főnök és te engedelmeskedsz nekem. Egyébként meg összevesztem néhány lánnyal.
- Bocsi, de nem hiszem el, hogy lányokkal vesztél össze.
- Pedig igaz. – rosszallóan rázta a fejét. Nem hitt nekem. – Megfenyegettek és hagytam magam összeveretni. Most már jó? – néztem mélyen a szemébe, majd éreztem enyhülni a szorítást a kezemen.
- De jól vagy? Mivel fenyegettek? – arca aggódással lett teli.
- Túléltem. – csavartam ki a kezem a tartásból. – Hogy megverik Yoo Bin-t. De most mennem kell. Ments ki valamivel apa előtt.
- Jin-el találkozol?
Ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, azt gondoltam volna, őt nézve, hogy féltékeny.
- Channie…- nevettem- Csak nem féltékenynek tetszik lenni?  - Arca hirtelen megrándult, s egyáltalán nem nevetett a viccemen.
- Bocs, ilyennel nem poénkodom, mert még félreértik.
Még mindig a szemembe nézett mélyen és szúrósan, rezzenéstelen arccal. Zavarba hozott.

Talán túllőttem a célon? Miért mérges? Miért nem mond valamit?

- Miért nézel rám így? – pislogtam
- Mert néha nagyon hülye vagy. Tudod? – meg sem várta a választ, csak a vállamat meglökve elviharzott mellettem.
- Hah! Miért lennék hülye? – fordultam meg, de akkor már csak a fejét láttam eltűnni a lépcsőnél.

Egy felszolgálói állást talált nekem a barátnőm, egy fa berendezésű bárban, vagy nevezzük kocsmának, kinek mihez van kedve.
Ahogy megérkeztem, kis csengettyű jelezte a pultosnak, hogy új vendég érkezett. Körülnézve, minden fából és üvegből készült, s annak ellenére, hogy csak egy egyszerű bár, minden nagyon tiszta és rendezett volt. A cseresznye színűre lakkozott asztalkák, külön álltak, ugyanolyan anyagból készült székeikkel együtt, míg a fal mellett hosszú támlájú padok voltak berendezve, úgy, hogy támláik egymásra voltak fordítva és így kis bokszokat alkottak. A hosszú pult előtt bár székek sorakoztak, mögötte pedig jól öltözött, host kinézetű pultos fiú törölgette szárazra a frissen elmosott poharakat. Olyan mosolya volt, amitől leolvadt a nők arcáról a ma felkent vakolat, de lehet még a tegnapi is. Számat félrehúzva kommentáltam magamban.

Nem rossz…

Bólogatva néztem körbe, hogy keressek magamnak egy felszolgálót, aki a segítségemre lehet, de csak a tüskés hajú fekete-fehér ingbe bújt szépfiút láttam.  Leültem a pulthoz, várva, hogy a mellettem lévő két hölgy rendesen kiélvezze az adott látványt.
- Mit keres itt egy ilyen hihetetlenül gyönyörű lány? – kacsintott rám a pultra hajolva.
- Nyugi van Muchos Amigo, nem vagyok vendég.
- Oh! – villantotta ki makulátlanul fehér fogsorát. – Akkor te vagy Jin Hee?
- Talált! – Néztem rá mosolyogva, majd a körülötte lévő kristály poharakra terelődött a tekintetem.
- A főnök még nincs bent. Holt időszakban vagyunk, ilyenkor kevés a vendég.
- Látom… - néztem körül.
- Addig nyugodtan menj be és öltözz át. Rin segíteni fog neked.  – mutatott a személyzeti bejáratra. – Bekísérnélek, de jelenleg csak ketten vagyunk, és nem hagyhatom itt a helyet.
- Betalálok…

A ruhám egy alig takaró kis fodros szoknya volt, az az igazi cseléd ruha, csak egy fokkal szolidabb verzióban, kevesebb rojttal. A főnököm egy dauerolt hajú nő volt, talán az ötvenes éveihez közel. Az amúgy is túl nagy szája - amit szerintem feltöltöttek - mindig vörösre volt festve, így azt a hatást keltette, mintha elverték volna csalánnal. Vagy hasonlíthatnám a pávián nemesebbik részéhez is, de szigorúan csak magamban hívtam így: Mrs. Pávián  

-Tizenharmadik rész-

Nem tudom hány óra lehetett, az asztalon támaszkodva énekeltem, miközben próbáltam megállítani a velem szüntelenül forgó világot. Barátaim is talán ezzel az érzéssel küzdhettek, de Dae Hyun-ban biztos voltam. Míg a többiek sűrűn emelgették a poharukat a szájukhoz, Jenny énekelt…

Könyörgöm, lője már le valaki, mert a helyszínen kihal minden ismert faj a hangjától.

Imáim meghallgatásra találtak, egy-két másodperc múlva egy sokkal kellemesebb hang csendült fel. Dae Hyun hangja gyönyörű volt, s mint mindig, most is megnyugtatott.
Elaludtam… Néha hallottam a bárban felcsendülő hangokat, Zelo pörgős rappelését és Yong Guk mély hangját, aki arról érdeklődik, hogy jól vagyok-e? Úgy éreztem, hogy a kérdésére a válasz, nem, így ráztam a fejem. Sem testileg, sem lelkileg nem voltam a helyzet magaslatán. Pár perc pihenés segített, hogy ne szédüljek.
- Dae Hyun énekelünk egy utolsó dalt?
- Ühm. – bólintott részegesen, majd a terem közepére húzott és a kezembe nyomott egy mikrofont. Felkonferált minket.
- Uraim, ma az utolsó dalunk egy szerelmi jelenet lesz. A végén majd tapsoljatok. – nevetett, és felém fordult. – Noona, játszunk egy kicsit. – szája sarkában ott bujkált egy huncut mosoly, ami engem is megmosolyogtatott.  Megköszörültem a torkomat és énekelni kezdtem. A kezem Dae Hyun kezében volt, mintha egy pár lennénk. Nem én kezdeményeztem a játékot, de hazudnék, ha, letagadnám, hogy abban az állapotban nem élveztem a színjátékot. Dae Hyun mélyen a szemembe nézett és a dalszöveghez illően „szerelmet vallott”. A dal utolsó mondata így hangzott:
„Nem felejtem el a csókod ízét.”
Dae Hyun a kezei közé vette az arcom és az ajkaimra tapadt. A szemeim kipattantak, de kénytelen voltam becsukni, mert forgott velem a világ. Vastag ajkai sokáig ölelték az enyémet. A szája és a levegő is forró volt. Erőm sem volt ellökni magamtól. Talán fel sem fogtam, hogy mi történik, csak pislogtam rá értetlenül.
- Bocsi Noona, elragadott a játék.
A teremben kripta hangulat uralkodott, senki nem értett semmit. A kezeim közül kicsúszó mikrofon törte meg a csendet óriási sípolással.
- Annyi eszed van, mint egy döglött hintalónak. – tudatosítottam benne, s szép lassan elhagytam a termet mit sem tudva magamról...
- Noona! – kiabált utánam. – Ne haragudj, nem gondoltam komolyan, csak sokat ittam és nem tudtam magam kontrollálni. – szabadkozott.
- Nem baj. Felejtsük el. – túrtam a hajamba.
- Mit csináltok itt? – Him Chan állt a hátam mögött, nem is vettem észre, hogy lelépett.
- Mikor léptél le?
- Hazakísértem Jenny-t…
- Ja, akkor nem érdekel. – mondtam, s elindultam a kijárat felé.

- Noona, biztos nem baj?
- Dae Hyun, legközelebb tuti elharapom a szád, úgyhogy befoghatod.
- Mi történt? – állt értetlenül Him Chan.
- Semmi! – tiltakozott rögtön Dae Hyun félve az idősebbtől.
- Mond meg a többieknek is, hogy titok. – intettem, hátra sem nézve és kibotorkáltam a friss levegőre. Ahogy a szellő megcsapott, felfordult a gyomrom. Egyre rosszabbul kezdtem magam érezni és megváltásnak tűnt a közelben lévő pad. Azt hittem soha nem fogok elérni odáig, de sikeresen leültem. A fejem a lábam között volt, rásegítve ezzel hányingeremre.
- Jól vagy?
Alig láttam ki a hajamtól, de még így is felismertem Him Chan-t mellettem ülve. Elsöpörtem a hajam az útból.
- Mindjárt rókázni fogok. – nyögtem ki és már szaladtam is a közeli lombos fához, hogy megszenteljem gyökereit. Azt hittem sosem leszek jobban, de Him Chan segített a hátamat ütögetni, hogy hamar túl legyek rajta.
- Ah, de gusztustalan vagy. JiYeong legalább nem issza le magát.
- Ki? – néztem fel erőlködve, miután kiszenvedtem magam.
- Jenny koreai neve Sang Ji Yeong.
Összehúztam a szemöldököm gondolkodva. Ez ment most a legkevésbé, de azért megpróbáltam rájönni, hogy hol hallottam már a nevét.
- Ne gondolkozz, mikor úgyse mész vele semmire. Gyere, hazaviszlek. – ajánlotta fel udvariasan a hátát.
- Hazamegyek egyedül. - álltam volna fel, de nem ment. Pillanatokon belül a hátán voltam.
- Ah, de nehéz vagy…
- Ne dumálj, csak vigyél haza. – bújtam a nyakába kómásan. Semmi erőm nem volt. A fejem mintha egy második világháborús harctér lett volna, teli áldozatokkal. Az agysejtjeimet sirattam magamban…
- Illatot váltottál? – jegyeztem meg új parfümjét érezve.
- Ne szaglássz! – ordított rám.
- Nem szaglászlak, akaratlanul is érzem. – ordítottam a fülébe.
Néhány másodperc múlva szólalt meg.
- Igen, Jenny nem szerette a másikat.

Megint Jenny…

- Én jobban szerettem a régit… - jegyeztem meg, s csendben mentünk tovább. Elszenderedtem.
Egy idősebb férfi cipelt a hátán, ugyanúgy, mint Him Chan.
- Ahjussi? – emeltem fel a fejem.
- Meg foglak védeni. Ha kell egész életemben a hátamon foglak cipelni.
- Mi? – bámultam a tarkóját, s az álmom tova is szállt. Felébredtem. A mennyezet szokatlan volt.

Ez nem az én szobám…

A fejemet elfordítva megláttam Him Chan-t, aki alig húsz centire feküdt mellettem. Meglepettségemet nyugalom váltotta fel. Olyan békésen aludt, hogy nem volt szívem felébreszteni. Barna haja a szemébe lógott kellemetlenül. A kezem elindult a tincsek felé, hogy elsöpörjék azokat, de félve megálltam mielőtt még hozzáértem volna. Remegtek a kezeim.

Mégis mi a fenét csinálok? Ez nem én vagyok.

Álmosan nyitotta ki a szemét és rám pislogott. A kezem még mindig az arcánál volt. Mikor felfogtam, hogy ébren van, visszarántottam.
- Bűzlesz…
- Neked is jó reggelt paraszt! – fintorodtam el felháborodottan, s előbbi romantikus érzéseim a feledésbe merültek. Akárhányszor hozzám szól, csak felidegesít. Dühösen léptem át és leugrottam az ágyról.
- Hogy kerültem az ágyadba?
- Vittelek volna át az egész házon, hogy a szüleid megtudják, hogy leittad magad a sárga földig?
- húzta fel a szemöldökét kérdőn, de nem volt időm válaszolni, mert hívást kapott.
- Jó reggelt napsugaram. – szólt bele. Nem értettem miért, de mérges lettem, s csak fájdalmasan pislogtam az ágyból kimászó fiúra. Tömény cukormáz omlott ki a szájából. Meguntam, s rácsaptam az ajtót.
- „Jó reggelt napsugaram.” – ismételtem el nyávogva, s szarkazmussal teli hangnemben, az előbb hallott mondatot.
Hallottam a csengőhangom, de a telefonomat nem találtam egyik zsebemben sem.
- Pedig ez az én mobilom. – néztem hátra, ahol Him Chan állt az ajtófélfának dőlve.
- First Love hívja First Lady-t. – a fejem vörös lett zavaromban. - Tényleg így írtad be Jin-t a telefonodba?
- Kussolj Hime. – kaptam ki a kezéből és elrohantam. Mikor már csendes kis magán szférámban voltam, felvettem a telefont.
- Hallo? – lihegtem bele.
- Ah, azt hittem, hogy még nem vagy ébren. Minden rendben? Fura a hangod.
Mit mondhattam volna? Hogy tegnap berúgtam, s miután Dae Hyun megcsókolt Him Channal töltöttem az éjszakát, aki összezavart és sprintelve felszaladtam a szobámig? Na, nem! Ezt nem mondhattam, így kénytelen voltam hazudni.
- Csak reggeli edzésem volt. Már vártam a hívásod.
- Sajnálom, de költöztünk és egy percem sem volt.
- Azt hittem elfelejtettél.
- Hogy felejthetném el a barátnőmet?
- A-a-a – akadt meg a torkomon a szó. Nem hittem a fülemnek. A barátnőjének nevezett. Muszáj volt rákérdeznem. – Mit mondtál az előbb?
- Azt, hogy nem felejtettelek el.
- Nem, nem azt. A mondat végét légyszi mégegyszer.
-A barátnőmet. Vagy nem akarsz az lenni?
- De! De! – lelkesedtem és örömömben el akartam szállni.
- Reméltem, hogy ez lesz a válaszod. Akkor elmegyünk randizni ma?
- Ühm! – bólintottam hevesen dobogó szívemhez kapva. Alig vártam, hogy lássam, és hogy együtt töltsek vele egy kis időt…