- Huszonegyedik rész-

Az arccsontom sajgott a sok nyomástól. Kábultan ébredtem fel a pultról, amin elaludtam. Hajamba túrtam, s először azt sem tudtam, hogy hol vagyok, csak azt, hogy odakint már szürkület volt, s a hátam mögött Ha Joon az asztalon aludt. Akkor jöttem rá, hogy a bárban vagyok még mindig. Fel sem fogva a dolgokat támaszkodtam vissza a pultra a telefonomat előhalászva. Amint a kijelző fényei felvillantak, s megpillantottam az órát, apró kiáltással rohantam a személyzeti öltözőbe, hogy átöltözzek. Rekordidő alatt rántottam magamra a ruháimat és vágtattam vissza Ha Joon-hoz.
- Miért nem ébresztettél fel?
- Hogy? Mi? – riadt fel, s miután sebesen körbenézett, megnyugodott és letörölte a nyálát álmos arcáról. – Ne rikácsolj már kora reggel.
- Örülj neki, hogy nem a főnök ébresztett, különben rendesen savat fröcsögött volna csodás ajkaiból.
- Ne gusztustalankodj. Fúj… - rázta meg a fejét, mire én csak röhögtem rajta. – Elképzeltem.
- Tudom, láttam. Most mennem kell a melóba.
- Meló? – húzta fel a szemöldökét.
- Aha, meló a vakok javára. – fintorogtam.
- Mi? Már vakokkal is foglalkozol?
- Te annyira hülye vagy, csak azt akartam mondani, hogy nem kapok érte semmit.
- Ahh… - bólintott, de tudtam nem ért semmit, így nem magyarázkodtam, csak otthagytam, s rohantam is a kikötőbe, hogy halakkal foglalkozzak. Nagy bánatomra. Utálom a halakat. Egy hónap is kevés, mire kitisztul az orrom a szaguktól. Apám ezt jól tudta és azért kaptam ezt a frappáns kis büntetést. Mire odaértem, már nekiláttak dolgozni.
- Ahjumma! – rohantam rég látott ismerősöm felé lihegve. Olyan, mint a pótanyám, csak kevésbé harcias velem és nem mellesleg Young Jae nagynénje is egyben. Imádtam, annak ellenére, hogy a nap huszonnégy órájában hal szaga volt. Mikor kicsik voltunk rengeteget lógtunk itt és Young Jae-vel sokat játszottunk a mólón. Emlékszem, hogy sokkal kisebb keze volt, mint nekem nyolc évesen. Az emlék megmosolyogtatott, s szélesebbre húztam a szám.
- Jin Hee! Örülök, hogy látlak. –ölelt meg. – Örültem, mikor apád felhívott, hogy meglátogatsz minket, hogy segíts nekünk. De valahogy olyan érzésem van, hogy nem miattunk vagy itt. – sandított rám fél szemmel.
- Hát…- húztam félre a szám és kerültem a szemkontaktust. – Az úgy volt, hogy…
- Megint rosszat tettél. – fejezte be a mondatom.
- Valahogy úgy. – csücsörítettem, mire elnevette magát és átkarolta a vállam, hogy a munkához vezessen. A nap nagy részében segítettünk a hajóról lepakolni a ládákban landoló uszonyosokat, de Ahjumma még megkért, hogy segítsek őket eladni, így maradtam késő estig, s a kikötőben fagyoskodtam, miközben vásárlásra buzdítottam az arra járókat.


- Köszönöm, hogy segítettél. – simította végig a vállam. – Vigyázz hazafelé. Felhívtam Young Jae-t, hogy induljon el eléd.
- Nem kellett volna, mi bajom eshet?
- Sose tudhatod…
- Ahjumma, tőlem félnek a fiúk. – adtam a tudatára.
- Huuu, tiszta rémisztő vagy. Jin Hee, esetleg csak az tart tőled, aki ismer, ne bízd el magad.
- Nem bízom. – húztam széles mosolyra a szám, majd megfordultam és elindultam haza a sötétben.

Olyan fáradt voltam, hogy majdnem elaludtam állva, de még vonszoltam magam, míg a cipőm orra bele nem botlott valakibe. Először azt hittem, hogy Young Jae, de nem Ő volt az. Egy sötét arc nézett a szemeimbe, s pillanatokon belül lefogott, úgy, hogy mozdulni sem tudtam. Kapálóztam és rugdostam, de nem találtam rajta fogást, hogy egy mozdulattal előre rántsam. Végül kiszabadultam, s pánikomban el akartam futni, de elkapta a kezem és visszarántva arcon ütött. Homályosodni kezdett minden és éreztem a számat elöntő vér ízét. A hajamba tépett, de már nem tudtam védekezni, a hasamba hasító fájdalommal, elsötétült minden.
Hangok ütötték meg a fülem, az oldalam hasogatott, ahogy a szám és a fejbőröm is és a végtagjaimról nem is beszélve. Semmire nem emlékszem, csak arra, hogy többször belém rúgtak és megütöttek félkómásan.
Próbáltam kinyitni a szemem, de homályosan láttam. Egy férfialak tisztázódott ki előttem.
- Ahjusshi? – mondták hangtalanul az ajkaim.
„ Mondtam, hogy veszélyes. Miért nem fogod fel?”
Ezzel a mondattal szerte is foszlott. Nem tudtam, hogy álmodom, mint régen, vagy ennyire nagy lenne a baj.
- Mondtam, hogy ne bántsátok. Mit nem értettetek rajta? – mondta az ismerős hang, de nem láttam semmit és pár percre újra álomba merültem a kimerültségtől. Mintha csak egy pillanatig tartott volna, mert újra a látással próbálkoztam, s végre sikerült is. Nem tudtam hol lehetek és hogy mennyi idő telt is el, mióta elindultam a kikötőből. Egy sötét helyen voltam, pár sötét alakkal, akik fegyvereket töltöttek csőre. A ládákban még több fegyver, mintha valami illegális csempészek közé keveredtem volna.
- Felébredtél angyalom? – felsandítottam kérdezőmre.
- Won Il, hallottál már a tikk-takk-ról? Szarul vagyok, ne kelljen már még téged is szagolni. – fintorogtam a WILD vezérére. – Mit akarsz? – fészkelődtem, de a kezem szorosan oda volt kötözve egy fa oszlophoz, aminek tüskéi karcolták a csuklóm.
- Nagy a szád, pedig úgy látom az embereim eléggé elbántak veled. Te sem vagy épp rózsás illatú drágám.
- Azért én szokta fürdeni. – jegyeztem meg.
- Tudod, először le akartam szidni őket ez miatt, de valaki megelőzött. Kicsit elhúzódott, hogy rálássak az emberre.
- Jin? – meredt rá tekintetem. Nem nézett a szemembe, csak az arcom vizsgálta. – Nézz a szemembe, te mocsok. Ezért férkőztél a közelembe, hogy összeverjenek? – hangom dühtől tajtékzott, de nem válaszolt, csak semmitmondó kifejezéssel nézett a szemembe, majd átsuhant a bűnbánás az arcán.
- Nem ez volt a célunk.
- Célunk? – húztam érces mosolyra az ajkam. – Menj a pokolba. És te is. –néztem az előttem guggoló vezérre.
- De cuki vagy, teljesen feltüzelsz. – simogatta meg a vállam, s akkor vettem észre, hogy a kabátom eltűnt rólam és csak egy pólóban vagyok. – Hol is van az a seb, amit neked okoztunk. – húzta fel a pólóm.
- Ne merészeld.
- Won Il, ne menj ilyen messzire. – mondta Jin.
- Fogd be! – ripakodott rá.
- Egészen jól titkoltad, hogy Won Il csicskása vagy.
- Ahogy te is egészen jól titkoltad, hogy te vagy a SPEED vezére. – vágta ketté a pólóm egy egyszerű mozdulattal. – Hogy büntesselek meg? – habozott engem pásztázva. - Ahh, ez így nem vicces, engedd el. – utasította Jin-t, majd felállt mellőlem. – Semmi ereje nincs már, így nem játékos. Majd legközelebb, a kis bárányai úgy is eljönnek hozzánk hamarosan.
Jin a lábamról kezdte eloldozni a kötelet, majd a kezemhez nyúlt, hogy ott is elvágja.
- Hinnem kellett volna a téged körüllengő pletykáknak. Ha legközelebb látlak, intenzívre küldelek, te szemét, jól jegyezd meg. Tűnj el az életemből, különben kibelezlek.
- Ne használj nagy szavakat. Ne mond azt, hogy belém szerettél.
- Jelenleg gyűlöllek, eszem ágában nincs téged szeretni. De ne feledd, hogy bármikor legyőzhetlek, s ez nem üres fenyegetés, megteszem, ha még egyszer bántani mersz valakit a csapatomból.
- Micsoda anyatigris. – nevette el magát, de nem volt ideje sokat kuncogni, mert minden erőmet összeszedve ütöttem arcon. A csuklómat forgatva néztem az előttem fekvőt, akibe még belerúgtam egyet. A társai megindultak, de Won Il mosolyogva emelte fel a kezét, maradásra intve őket.
Középső ujjam lendítettem felé, mire hangosan felnevetett. Mikor otthagytam őket, még akkor is hallottam a nevetést és a lépteket magam után. Tudtam, hogy Jin követ.
- Noona!- rohant felém Young Jae, majd, amikor meglátott megtorpant és kétségbeesett arccal nézett rám, majd a hátam mögé. – Jin? – hallottam a kérdést, és azt is tudtam, hogy Jin megfutamodott. Összerogytam, síró görcsöt kaptam és nem tudtam abbahagyni. – Noona! Noona! – rázott Young Jae, de csak sírtam pár percig. Levette a kabátját és hiányos öltözékem miatt rám terítette.
- Nem mondhatod el a többieknek. Érted?
- Mit?
- Azt, ahogy láttál engem, s azt, hogy tudod, hogy Jin hová tartozik.
- Tehát tényleg a Wild-el van? Megölöm! – pattant fel.
- Nem, nem kockáztathatom ezt az egészet. Mint a Speed vezetője és te, mint a Speed tagja, teljesíted a vezér parancsát és én most azt parancsolom, hogy felejtsd el ezt az egészet és menjünk haza.
- Him Chan és a többiek téged keresnek a városban.
- Young Jae!
- Jól van na! Mindenki aggódott érted. – rántott vállat én pedig sóhajtottam egyet.

Végül is jó tudni, hogy vannak, akik keresnének, ha eltűnnék.

Young Jae mindenkit felhívott, hogy menjenek haza, meg vagyok és mi is hazafelé tartunk.
Nehezen mozogtam, mivel teljesen kifáradtam, így Young Jae cipelt haza a hátán.
- Noona, biztos jó lesz így?
- Szerinted Him Chan és a többiek mit tennének, ha ezt megtudnák?
- Szerintem megölnék őket.
- Ezért nem szabad elmondani. Rengeteg fegyver volt náluk. Piszkos ügyekben vannak benne, azzal, hogy kettőnk között marad ez, megvédünk mindenkit.
- És milyen eszes tervet találtál ki arra, hogy úgy nézel ki, mint egy nyomorék?
- Kösz szépen, ilyen szépet se mondtak még nekem… - vigyorogtam a vállgödrébe.
- Tudod, hogy értem…
- Tudom, de mégsem tudom… Mikor hazaértünk az edző terembe mentünk, ahol szürkület volt.
- Jin Hee? – kérdezett apám kómásan.
- Igen apa, én vagyok, menj aludni. – mondtam a sötétből, nehogy meglásson, miközben Young Jae-t a hátam mögé utasítottam és letapasztottam a száját.
- Mit csinálsz itt? – jött felém.
- Edzeni akarok még.
- De már éjfél is elmúlt.
- Nem tudok aludni, kicsit kifárasztom magam, hogy jobban menjen.
- Ja, oké, de ne sokáig, kíméld magad, amikor csak lehet, hisz sokat dolgoztál mostanában. –lépett vissza és becsukta az ajtót.
- Épp olyan az életem, hogy kímélem magam… - sóhajtottam, majd felkapcsoltam a lámpákat, hogy nagyobb fény legyen bent. Levettem a kabátot, nem foglalkozva azzal, hogy barátom ott van a teremben. A hasamon piros foltok, amik kezdtek már lilába átmenni és horzsolások az oldalamon valamint a csuklómon. Tükörbe se mertem nézni.
- Mi történt? – rontott be a banda.
- Semmi különös. Kicsit összekaptam pár lánnyal.
- Milyen okból?
- Ne faggass Him Chan, nem tartozom neked magyarázattal. – húztam össze magamon a pólóm maradványát.
- De igen tartozol. – ragadta meg a kezem dühösen.
- Ne csinálj úgy, mintha közünk lenne egymáshoz. Nem értem kellene aggódnod.
- Menjünk haza fiúk, hagyjuk őket beszélgetni. – mondta Yong Guk. – Jin Hee, minden oké?
- Köszönöm fiúk, jól vagyok.– láttam Young Jae arcán, hogy aggódik és tanácstalan, de mosolyom és bólintásommal jeleztem felé, hogy tényleg minden rendben lesz.
Mikor már nem volt senki sem a teremben, én is indulni akartam, de elállták az utam.
- Megbeszéljük?
- Nem, és már mondtam, hogy ne csinálj úgy, mintha a bátyám lennél, mert nem vagy az! Nem vagy az! Érted? – mondtam nyomatékosan.
- Nem ilyen kapcsolatot szántam magunknak. – a szívem mintha egy pillanatra megállt volna. Örüljek ennek, vagy sírjak? Nem tudtam mit kezdeni ennyi érzelemmel.
- Miért kell az őrületbe kergetned? Miattad már élni sem tudok. Ne csináld ezt!
- Mégis mit?
- Azt te nagyon jól tudod. – kerültem ki és rácsaptam az ajtót.