 |
| Köszönöm mindenkinek, aki eddig velem tartott. :) |
- Noona! –ordították kórusba a barátaim, akik pillanatok alatt körbefogtak és majdnem megfojtottak a szeretetükkel.
- Ne nyomjatok agyon, még csak most támadtam fel. – nevettem.
- Nem volt vicces! – közölte Him Chan, míg én egy „sajnálomat” mormoltam el neki az orrom alatt. Nem sokáig tartottam vele a szemkontaktust, mert soha nem érzett zavarodottság ülepedett rám. A fiúk rengeteget beszéltek és próbáltak szórakoztatni.
- Majd én felvidítalak! – mondta Yong Guk vigyorogva. Mikor így vicsorít, semmi jó nem sül ki a dologból. – Csak emlékeztetőül: Két hónap múlva vizsgázunk.
- Ne emlékeztess. Bukok matekból.
- Nem, amíg én itt vagyok. –mondta Him Chan.
- Tudom, hogy a kedvenc tantárgyad, de ettől függetlenül én még hülye vagyok belőle.
- Majd nem leszel. – vigyorgott.
Mikor elcsendesedett minden és kettesben maradtam vele, kínos csend telepedett a szobára. Csak felváltva köszörültük a torkunkat, de nem találtuk a szavakat.
- Szóval… kezdtem bele.
- Szerintem felejtsük el a dolgokat. Fura lenne, ha nem csak barátok lennénk.
Mi? Most viccel velem?
- Szórakozol velem?
- Hagyjunk magunknak időt, legalább, míg levizsgázunk.
- Jó. – csaptam az ágyra. Rendben! Felejtsd el, amit mondtam.– pukkadtam és nem értettem, hogy mire várjunk. Tudja, hogy szeretem és eltol magától? Nem értettem és a következő két hónapban sem sikerült megértenem. Egész nap együtt lógtunk, bár én végig haragudtam rá. A napi két órás matek, amit végig kellett ülnöm egyben álom volt, de kínszenvedés is, mert míg azt mutattam, hogy vérig sértett vagyok, belül nem tagadhattam meg az érzéseimet. Soha nem beszéltünk ezek után rólunk és minden a régi volt, hisz keményen próbálkoztunk mindketten, a látszat fenntartására.
A vizsgákat sikeresen letettük és megkaptuk a bizonyítványainkat.
- Jin Hee! Állj oda! Kell egy kép az utolsó napotokról. Mostantól egyetemre jársz. Aigooo!- sírta el magát anyám. - El se hiszem, hogy a lányom bejutott az egyetemre. –törölte meg a szemeit. – Gyerünk, állj be!
- Nem akarok! – nyafogtam, de nagy lökéssel indított útnak. Úgy másztam oda a fiúk közé, mint egy nyugdíjazott csiga és az arckifejezésem is olyan volt, mint akit nyúznak. Utáltam, ha fényképeznek.
- Aigoo! Aigoo! Hamarosan megnősültök! – nézett végig az érett fiúkon apám, s mikor rám szegeződött a tekintete, csak cammogva megrázta a fejét. – Mi lesz veled Jin Hee? – rázta tovább a fejét, mire kitört a nevetés és a gép elkattant. Körülbelül el tudtam képzelni a fejem a képen, de inkább nem is gondoltam bele.
- Most csak Him Chan-al! – utasította anyám a nevető fiúkat, akik otthagytak minket. – Ebből sokat kérek. – lett izgatott, míg én mindig apám fancsali arcát néztem.
- Apa, ezt meg hogy érted? – húztam fel a szemöldököm.
- Jin Hee… - sóhajtott
- Idenézzetek! – ripakodott ránk anyám, de én nem tudtam őszinte mosolyt csalni az arcomra, így csak egy kép erejéig vicsorodtam el, majd újra apám felé fordultam.
- Apa! – nyafogtam apám felé. – Te meg ne szoríts magadhoz. – löktem könyökkel oldalba Him Chan-t, miközben anyám apró visongással kattintotta el a gépet, egymás után legalább tízszer.
- Miért ne öleljem meg a barátnőmet? - vigyorgott értetlen fejemre, ahogy kissé elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézzek.
- M-m-m mi? – dadogtam. – Te meg miről beszélsz?
- Ne nézz rám így, tudod jól, hogy szeretlek. – húzott magához és ajkait az én ajkaimra nyomta mindenki előtt. Szemeim olyan kerekre nyíltak, hogy csak a vaku kattanására csuktam be. Olyan volt, mint egy zajos álom. A barátaink ujjongtak, míg anyám arca megfagyott és eltátotta a száját.
- Mit képzeltek büdös kölykök? – indult meg felénk.
- Szerintem fussunk. –dobtam el a virágot a kezemből és kézen fogva nekiiramodtam.
- Hogy képzelitek, hogy ezt csináljátok előttem?
- Én tudtam, hogy ez lesz. Már régóta erre vártam. – kiabálta utánunk apám, míg anyám az öklével fenyegetve rohant utánunk… S mi pedig még élveztük is.
-10 évvel később-
- Hagyjunk magunknak időt, legalább, míg levizsgázunk.
- Jó. – csaptam az ágyra. Rendben! Felejtsd el, amit mondtam.– pukkadtam és nem értettem, hogy mire várjunk. Tudja, hogy szeretem és eltol magától? Nem értettem és a következő két hónapban sem sikerült megértenem. Egész nap együtt lógtunk, bár én végig haragudtam rá. A napi két órás matek, amit végig kellett ülnöm egyben álom volt, de kínszenvedés is, mert míg azt mutattam, hogy vérig sértett vagyok, belül nem tagadhattam meg az érzéseimet. Soha nem beszéltünk ezek után rólunk és minden a régi volt, hisz keményen próbálkoztunk mindketten, a látszat fenntartására.
A vizsgákat sikeresen letettük és megkaptuk a bizonyítványainkat.
- Jin Hee! Állj oda! Kell egy kép az utolsó napotokról. Mostantól egyetemre jársz. Aigooo!- sírta el magát anyám. - El se hiszem, hogy a lányom bejutott az egyetemre. –törölte meg a szemeit. – Gyerünk, állj be!
- Nem akarok! – nyafogtam, de nagy lökéssel indított útnak. Úgy másztam oda a fiúk közé, mint egy nyugdíjazott csiga és az arckifejezésem is olyan volt, mint akit nyúznak. Utáltam, ha fényképeznek.
- Aigoo! Aigoo! Hamarosan megnősültök! – nézett végig az érett fiúkon apám, s mikor rám szegeződött a tekintete, csak cammogva megrázta a fejét. – Mi lesz veled Jin Hee? – rázta tovább a fejét, mire kitört a nevetés és a gép elkattant. Körülbelül el tudtam képzelni a fejem a képen, de inkább nem is gondoltam bele.
- Most csak Him Chan-al! – utasította anyám a nevető fiúkat, akik otthagytak minket. – Ebből sokat kérek. – lett izgatott, míg én mindig apám fancsali arcát néztem.
- Apa, ezt meg hogy érted? – húztam fel a szemöldököm.
- Jin Hee… - sóhajtott
- Idenézzetek! – ripakodott ránk anyám, de én nem tudtam őszinte mosolyt csalni az arcomra, így csak egy kép erejéig vicsorodtam el, majd újra apám felé fordultam.
- Apa! – nyafogtam apám felé. – Te meg ne szoríts magadhoz. – löktem könyökkel oldalba Him Chan-t, miközben anyám apró visongással kattintotta el a gépet, egymás után legalább tízszer.
- Miért ne öleljem meg a barátnőmet? - vigyorgott értetlen fejemre, ahogy kissé elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézzek.
- M-m-m mi? – dadogtam. – Te meg miről beszélsz?
- Ne nézz rám így, tudod jól, hogy szeretlek. – húzott magához és ajkait az én ajkaimra nyomta mindenki előtt. Szemeim olyan kerekre nyíltak, hogy csak a vaku kattanására csuktam be. Olyan volt, mint egy zajos álom. A barátaink ujjongtak, míg anyám arca megfagyott és eltátotta a száját.
- Mit képzeltek büdös kölykök? – indult meg felénk.
- Szerintem fussunk. –dobtam el a virágot a kezemből és kézen fogva nekiiramodtam.
- Hogy képzelitek, hogy ezt csináljátok előttem?
- Én tudtam, hogy ez lesz. Már régóta erre vártam. – kiabálta utánunk apám, míg anyám az öklével fenyegetve rohant utánunk… S mi pedig még élveztük is.
-10 évvel később-
A nap olyan szépen sütött ezen a napon is, csak ne kellett
volna anyám zsörtölődését hallgatnom. Folyamatosan kritizált, hogy miért nem
végzem rendesen a munkám. Ez alatt a főzésre gondolt.
- Min Ji szereti a főztöm igaz? – csíptem meg apró pofiját.
- Apa már kevésbé. – lépett be az ajtón a férjem.
- Apa főzzön magának. – fintorogtam rá.
- Apa főz is. – emelte fel Min Ji-t a kanapéról. – Mit játszunk hercegnő?
- Anya, most elmegy a nagyival főzőleckéket venni. Jó kislány légy. –adtam puszit az arcára, majd Him Chan-nak is egyet.
Az egyetem után férjhez mentem, amit apám álmában sem gondolt volna. Azt állítja, hogy Ő mindig is tudta, hogy mi ketten egyszer majd házasok leszünk, de én tudom, hogy ezt csak remélte. Az egyetem alatt, anyám szinte nagyító alatt tartott minket. Visszasírom azokat a szép időket, mikor kiszöktünk a házból, vagy ellógtunk az óráról, hogy együtt lehessünk. Végül igazi szerelmespár lettünk, akik mindig szívták egymás vérét. Sokan nem hitték el, hogy a szerelmünk igazi ezek miatt, de mi tudtuk, ha nem lennének ezek a dolgok, azok nem mi lennénk. A középiskola után a SPEED feloszlott, s bár már a harmincas éveinkhez közel vagyunk, de a mai napig egy csapatot alkotunk. Minden szombat esténként iszogatós napot tartunk, ahol én és Min Ji vagyunk a kivételek, mint nők. A régi időkre visszaemlékezve, mindig mosolyt csal az arcunkra.
- Hahó! – léptek be ezen a szombati napon kis lakásunk ajtaján és a szatyrokat az asztalra dobva foglalták el a helyüket.
- Aigoo! Hogy megnőttél, mióta utoljára láttalak. – vette kézbe Dae Hyun Min Ji-t.
- Ja, az egy hét alatt?
- Úgy nő, mint a gomba.
- Én nem veszem észre. – rántottam vállat.
- Mert minden nap látod. – mosolygott, majd leültek az asztalhoz. A mai szendvics és doppokki volt, amit természetesen én főztem, de senki nem akart belőle enni.
- Nem esztek?
- Hát Noona, nem szeretnék kockáztatni. – tiltakozott Young Jae
- Ezt anyu felügyelete alatt csináltam, úgyhogy ehető. – erre a kijelentésre mindenki enni kezdett.
- Egy fokkal jobb, mint Mrs. Sang-é. – tömte a fejét Dae Hyun. – Tényleg, vele mi lett?
- Elvált tőle a férje, miután gyomorrontást kapott. – nevettem.
- Lehet te is így jársz… - mondta Him Chan.
- Azt te nem éled túl. – vicsorítottam rá, míg a többiek csak nevettek.
- Hyung, örülj neki, hogy a szülést túlélted. Azt hittem, hogy maradandó károsodást kapsz, a fejedet ért ütéstől.
- Tudod te, hogy fájt? Mindez az Ő hibája. – mutattam rá felháborodottan.
- Persze-persze… Én meg gyenge agyrázkódást kaptam és mai napig rémálmaim vannak, amiben azt kiabáld, hogy „te tetted ezt”. Ki járt rosszabbul akkor? - tudta le ennyivel, ahogy újabb falatot kapott be. – Egyetek, ez elég jó. talán túléljük ezt az évet is. – mondta, majd viccesen felém csücsörítette a száját.
- Tudod kivel szórakozz. – mutattam be neki az egyik kezemmel, míg a másikkal letakartam Min Ji szemeit.
A társaságban nem halt el a nevetés egy percre sem. A régi emlékek visszarepítettek minket a múltba.
- Emlékszem, mikor két tábla csokiért tört ki egy kisebb háború- idézte fel Zelo.
- Én meg még ma is érzem a fejemen a vöröshagyma okozta púpot. – fogta meg a fejét DaeHyun kicsit nevetve.
- Oh, én Jin Hee világoskék cicifixére emlékszem. – röhögött Yong Guk.
- Ezt, ha hallotta volna Mrs. Bang… - konstatáltam.
- Nekem mindig az van előttem, hogy Ahjumma kerget minket az utcán, ha valami rosszat csináltunk. Hányszor törtünk borsot az orra alá?
- Rengetegszer…- mondtam nevetve.
- Szerintem a legviccesebb, mikor túl akart esni az első csókján. – nevetett Jong Up. – Tényleg, végül ki volt az?
Az arcom vörösen izzott az emlékre.
- Szerinted? – kérdezte Him Chan.
- Te voltál? – bólintásra, elcsodálkozott. – Woah Hyung, nem vagy semmi. Pedig azt hittem Jin volt az.
- Ne emlegesd azt a köcsögöt.
- Nocsak, valaki még mindig féltékeny rá… - húzogattam a szemöldököm.
- Úgy oda voltál érte, hogy legszívesebben felrúgtam volna.
- Jó pasi volt... – kortyoltam bele az italomba pimaszul, s tudtam, hogy Him Chan-nak forr a vére, ha feljön Jin. Azt hiszem Jin az egyik példa a rossz emlékeimre. Soha többet nem láttam,nem mintha akartam volna azok után. Nem tudom, merre lehet, hogy éli az életét, de évekkel ezelőtt Yoo Bin-től hallottam, hogy jó útra tért. Ami Yoo Bin-t illeti hivatalos háztartásbeli lett és harmadik gyerekével két hónapos terhes. Igen, a középiskolai barátja vette el. Mi is volt a neve? Hagyjuk, nem emlékszem…
Két héttel később idegesen ébredtem, rosszul éreztem magam és úgy döntöttem, hogy a biztonság kedvéért elvégzek egy tesztet, míg Him Chan felébred.
Idegesen ültem a kád szélén, várva, hogy leteljen az öt perc várakozási idő. Görcsösen takartam a hüvelykujjammal a teszt lapját, majd az idő leteltével óvatosan húzni kezdtem lefelé.
Az eredmény pozitív.
- Mi? – pattantam fel és kivágtam az ajtót.
- Him Chan, most meghalsz! – vágtattam ki a szobából.
- Mit csináltam már megint? – pattant fel az ágyból kómásan.
- Hát ez az! Már megint! – Lóbáltam meg előtte a tesztet.
- Csak nem? – meredt rám egy szál alsóneműben.
- Csak de… - vinnyogtam.
- Ez az! – ölelt magához örömében és az én mérgem is elszállt rögtön, ahogy átkarolt.
- Ez megint fájni fog… - mondtam a vállgödrébe félve.
- Aigoo, azt hiszem nekem is… - sóhajtottunk fel egyszerre.
- Min Ji szereti a főztöm igaz? – csíptem meg apró pofiját.
- Apa már kevésbé. – lépett be az ajtón a férjem.
- Apa főzzön magának. – fintorogtam rá.
- Apa főz is. – emelte fel Min Ji-t a kanapéról. – Mit játszunk hercegnő?
- Anya, most elmegy a nagyival főzőleckéket venni. Jó kislány légy. –adtam puszit az arcára, majd Him Chan-nak is egyet.
Az egyetem után férjhez mentem, amit apám álmában sem gondolt volna. Azt állítja, hogy Ő mindig is tudta, hogy mi ketten egyszer majd házasok leszünk, de én tudom, hogy ezt csak remélte. Az egyetem alatt, anyám szinte nagyító alatt tartott minket. Visszasírom azokat a szép időket, mikor kiszöktünk a házból, vagy ellógtunk az óráról, hogy együtt lehessünk. Végül igazi szerelmespár lettünk, akik mindig szívták egymás vérét. Sokan nem hitték el, hogy a szerelmünk igazi ezek miatt, de mi tudtuk, ha nem lennének ezek a dolgok, azok nem mi lennénk. A középiskola után a SPEED feloszlott, s bár már a harmincas éveinkhez közel vagyunk, de a mai napig egy csapatot alkotunk. Minden szombat esténként iszogatós napot tartunk, ahol én és Min Ji vagyunk a kivételek, mint nők. A régi időkre visszaemlékezve, mindig mosolyt csal az arcunkra.
- Hahó! – léptek be ezen a szombati napon kis lakásunk ajtaján és a szatyrokat az asztalra dobva foglalták el a helyüket.
- Aigoo! Hogy megnőttél, mióta utoljára láttalak. – vette kézbe Dae Hyun Min Ji-t.
- Ja, az egy hét alatt?
- Úgy nő, mint a gomba.
- Én nem veszem észre. – rántottam vállat.
- Mert minden nap látod. – mosolygott, majd leültek az asztalhoz. A mai szendvics és doppokki volt, amit természetesen én főztem, de senki nem akart belőle enni.
- Nem esztek?
- Hát Noona, nem szeretnék kockáztatni. – tiltakozott Young Jae
- Ezt anyu felügyelete alatt csináltam, úgyhogy ehető. – erre a kijelentésre mindenki enni kezdett.
- Egy fokkal jobb, mint Mrs. Sang-é. – tömte a fejét Dae Hyun. – Tényleg, vele mi lett?
- Elvált tőle a férje, miután gyomorrontást kapott. – nevettem.
- Lehet te is így jársz… - mondta Him Chan.
- Azt te nem éled túl. – vicsorítottam rá, míg a többiek csak nevettek.
- Hyung, örülj neki, hogy a szülést túlélted. Azt hittem, hogy maradandó károsodást kapsz, a fejedet ért ütéstől.
- Tudod te, hogy fájt? Mindez az Ő hibája. – mutattam rá felháborodottan.
- Persze-persze… Én meg gyenge agyrázkódást kaptam és mai napig rémálmaim vannak, amiben azt kiabáld, hogy „te tetted ezt”. Ki járt rosszabbul akkor? - tudta le ennyivel, ahogy újabb falatot kapott be. – Egyetek, ez elég jó. talán túléljük ezt az évet is. – mondta, majd viccesen felém csücsörítette a száját.
- Tudod kivel szórakozz. – mutattam be neki az egyik kezemmel, míg a másikkal letakartam Min Ji szemeit.
A társaságban nem halt el a nevetés egy percre sem. A régi emlékek visszarepítettek minket a múltba.
- Emlékszem, mikor két tábla csokiért tört ki egy kisebb háború- idézte fel Zelo.
- Én meg még ma is érzem a fejemen a vöröshagyma okozta púpot. – fogta meg a fejét DaeHyun kicsit nevetve.
- Oh, én Jin Hee világoskék cicifixére emlékszem. – röhögött Yong Guk.
- Ezt, ha hallotta volna Mrs. Bang… - konstatáltam.
- Nekem mindig az van előttem, hogy Ahjumma kerget minket az utcán, ha valami rosszat csináltunk. Hányszor törtünk borsot az orra alá?
- Rengetegszer…- mondtam nevetve.
- Szerintem a legviccesebb, mikor túl akart esni az első csókján. – nevetett Jong Up. – Tényleg, végül ki volt az?
Az arcom vörösen izzott az emlékre.
- Szerinted? – kérdezte Him Chan.
- Te voltál? – bólintásra, elcsodálkozott. – Woah Hyung, nem vagy semmi. Pedig azt hittem Jin volt az.
- Ne emlegesd azt a köcsögöt.
- Nocsak, valaki még mindig féltékeny rá… - húzogattam a szemöldököm.
- Úgy oda voltál érte, hogy legszívesebben felrúgtam volna.
- Jó pasi volt... – kortyoltam bele az italomba pimaszul, s tudtam, hogy Him Chan-nak forr a vére, ha feljön Jin. Azt hiszem Jin az egyik példa a rossz emlékeimre. Soha többet nem láttam,nem mintha akartam volna azok után. Nem tudom, merre lehet, hogy éli az életét, de évekkel ezelőtt Yoo Bin-től hallottam, hogy jó útra tért. Ami Yoo Bin-t illeti hivatalos háztartásbeli lett és harmadik gyerekével két hónapos terhes. Igen, a középiskolai barátja vette el. Mi is volt a neve? Hagyjuk, nem emlékszem…
Két héttel később idegesen ébredtem, rosszul éreztem magam és úgy döntöttem, hogy a biztonság kedvéért elvégzek egy tesztet, míg Him Chan felébred.
Idegesen ültem a kád szélén, várva, hogy leteljen az öt perc várakozási idő. Görcsösen takartam a hüvelykujjammal a teszt lapját, majd az idő leteltével óvatosan húzni kezdtem lefelé.
Az eredmény pozitív.
- Mi? – pattantam fel és kivágtam az ajtót.
- Him Chan, most meghalsz! – vágtattam ki a szobából.
- Mit csináltam már megint? – pattant fel az ágyból kómásan.
- Hát ez az! Már megint! – Lóbáltam meg előtte a tesztet.
- Csak nem? – meredt rám egy szál alsóneműben.
- Csak de… - vinnyogtam.
- Ez az! – ölelt magához örömében és az én mérgem is elszállt rögtön, ahogy átkarolt.
- Ez megint fájni fog… - mondtam a vállgödrébe félve.
- Aigoo, azt hiszem nekem is… - sóhajtottunk fel egyszerre.
-VÉGE-
OMG!!!!! Hát ez írtó aranyosan ért véget!!! *---* komolyan olyan fangörcsöt vágtam le hogy az nem igaz *--* ahh és a 2. gyerekével lett terhes aww és Himchan hogy örült --* ahhh istenem nem bírok leállni :D meg ahogy visszaemlékeztek nagyon édes volt :3 meg ahogy HimChan féltékenységi rohamot kapott :3 komolyan nagyon sajnálom hogy vége lett ennek a ficinek mert ez volt az egyik kedvencem, még olvastam volna egy darabig de viszont panaszra sincs okom mert remekül fejezted be, semmi megválaszolatlan kérdés nem maradt és tényleg minden lezárult :D nagyon de nagyon hálás vagyok neked hogy egy ilyen iszonyat jó ficit olvashattam :D nagyon tehetségesnek tartalak és a továbbiakban minden egyes ficidet el akarom majd olvasni :D
VálaszTörlésSorry, hogy csak most írok drága Minnie!
VálaszTörlésEzzel az utolsó résszel lezárult egy fejezet is az olvasókban.
Aranyos volt és kedves, ahogy befejezted. Nem pont ilyen befejezésre számítottam, de őszintén mondom, hogy minden várakozásomat felül múltad. Furcsa lesz mostantól, hogy nem lesz új rész, amire izgalommal telve várhatok.
Egy gond van a jó sztorikkal. Nehéz őket elengedni. Kár, hogy befejezted ezt a remek történetet. Kevés jó B.A.P fanfiction-t olvastam, de ez volt a kedvencem. Viszont örültem, hogy nem lett túl húzva, és kellő mennyiséggel adagoltad a romantikát, a feszültséget és a humort.
Örülök, hogy részese lehettem ennek a kalandnak, és alig várom mivel rukkolsz elő legközelebb.
Lelkes olvasód: Tami 💕