Írói élményeim Kérlek olvasd el, ha tetszett a történetem és írj nekem. :)

Sziasztok!
Hát elérkezett ennek a történetnek is a vége, amit tavaly májusában kezdtem el írni.
A B.A.P nagyon kedves a szívemnek, így ez a történet is az volt.  Jin Hee karaktere kissé rám hasonlít. Sokat verekedtem fiúkkal és elég nagy szám van nekem is, akárcsak neki volt. Szinte nem tudok elképzelni olyan karaktert, aki valami kis ártatlan, gyámoltalan lány legyen. Azzal nem tudnék azonosulni így, ezért a következő ficijeimben is ilyen bolond karakterekkel fogtok találkozni. :D Kicsit rossz, hogy vége van ennek a "mesének", de egyszer mindennek vége szakad. Köszönöm azoknak, akik eddig velem tartottak és elolvasták ezt a történetet. Külön megköszönöm azoknak is, akik ez alá a poszt alá elmondják a történetről kialakított véleményüket. Hogy miért itt? Mert itt megmarad nekem és bármikor elolvashatom a kommenteket.
Köszönöm szépen a több, mint 9300 látogatottságot és a rengeteg szép és bátorító szót, amit tőletek kaptam. <3
Remélem velem tartotok a következő írásomnál is, amiből egy kis ízelítőt itt kaphattok--->
http://bad-luck-or-good-luck.blogspot.hu/
Főszerepben pedig Lee Ki Kwang :3

-BEFEJEZŐ RÉSZ-

Köszönöm mindenkinek, aki eddig velem tartott. :)

Míg a szüleim elmentek mindent megbeszélni az orvossal, a szoba kiürült és csak bambultam ki az ablakon. A havon megcsillant a napfény és besütött a szobámba.
- Noona! –ordították kórusba a barátaim, akik pillanatok alatt körbefogtak és majdnem megfojtottak a szeretetükkel.
- Ne nyomjatok agyon, még csak most támadtam fel. – nevettem.
- Nem volt vicces! – közölte Him Chan, míg én egy „sajnálomat” mormoltam el neki az orrom alatt. Nem sokáig tartottam vele a szemkontaktust, mert soha nem érzett zavarodottság ülepedett rám. A fiúk rengeteget beszéltek és próbáltak szórakoztatni.
- Majd én felvidítalak! – mondta Yong Guk vigyorogva. Mikor így vicsorít, semmi jó nem sül ki a dologból. – Csak emlékeztetőül: Két hónap múlva vizsgázunk.
- Ne emlékeztess. Bukok matekból.
- Nem, amíg én itt vagyok. –mondta Him Chan.
- Tudom, hogy a kedvenc tantárgyad, de ettől függetlenül én még hülye vagyok belőle.
- Majd nem leszel. – vigyorgott.
Mikor elcsendesedett minden és kettesben maradtam vele, kínos csend telepedett a szobára. Csak felváltva köszörültük a torkunkat, de nem találtuk a szavakat.
- Szóval… kezdtem bele.
- Szerintem felejtsük el a dolgokat. Fura lenne, ha nem csak barátok lennénk.

Mi? Most viccel velem?

- Szórakozol velem?
- Hagyjunk magunknak időt, legalább, míg levizsgázunk.
- Jó. – csaptam az ágyra. Rendben! Felejtsd el, amit mondtam.– pukkadtam és nem értettem, hogy mire várjunk. Tudja, hogy szeretem és eltol magától? Nem értettem és a következő két hónapban sem sikerült megértenem. Egész nap együtt lógtunk, bár én végig haragudtam rá. A napi két órás matek, amit végig kellett ülnöm egyben álom volt, de kínszenvedés is, mert míg azt mutattam, hogy vérig sértett vagyok, belül nem tagadhattam meg az érzéseimet. Soha nem beszéltünk ezek után rólunk és minden a régi volt, hisz keményen próbálkoztunk mindketten, a látszat fenntartására.

A vizsgákat sikeresen letettük és megkaptuk a bizonyítványainkat.
- Jin Hee! Állj oda! Kell egy kép az utolsó napotokról. Mostantól egyetemre jársz. Aigooo!- sírta el magát anyám. - El se hiszem, hogy a lányom bejutott az egyetemre. –törölte meg a szemeit. – Gyerünk, állj be!
- Nem akarok! – nyafogtam, de nagy lökéssel indított útnak. Úgy másztam oda a fiúk közé, mint egy nyugdíjazott csiga és az arckifejezésem is olyan volt, mint akit nyúznak. Utáltam, ha fényképeznek.
- Aigoo! Aigoo! Hamarosan megnősültök! – nézett végig az érett fiúkon apám, s mikor rám szegeződött a tekintete, csak cammogva megrázta a fejét. – Mi lesz veled Jin Hee? – rázta tovább a fejét, mire kitört a nevetés és a gép elkattant. Körülbelül el tudtam képzelni a fejem a képen, de inkább nem is gondoltam bele.
- Most csak Him Chan-al! – utasította anyám a nevető fiúkat, akik otthagytak minket. – Ebből sokat kérek. – lett izgatott, míg én mindig apám fancsali arcát néztem.
- Apa, ezt meg hogy érted? – húztam fel a szemöldököm. 
- Jin Hee… - sóhajtott
- Idenézzetek! – ripakodott ránk anyám, de én nem tudtam őszinte mosolyt csalni az arcomra, így csak egy kép erejéig vicsorodtam el, majd újra apám felé fordultam.
- Apa! – nyafogtam apám felé. – Te meg ne szoríts magadhoz. – löktem könyökkel oldalba Him Chan-t, miközben anyám apró visongással kattintotta el a gépet, egymás után legalább tízszer.
- Miért ne öleljem meg a barátnőmet?  - vigyorgott értetlen fejemre, ahogy kissé elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézzek.
- M-m-m mi? – dadogtam. – Te meg miről beszélsz?
- Ne nézz rám így, tudod jól, hogy szeretlek. – húzott magához és ajkait az én ajkaimra nyomta mindenki előtt. Szemeim olyan kerekre nyíltak, hogy csak a vaku kattanására csuktam be. Olyan volt, mint egy zajos álom. A barátaink ujjongtak, míg anyám arca megfagyott és eltátotta a száját.
- Mit képzeltek büdös kölykök? – indult meg felénk.
- Szerintem fussunk. –dobtam el a virágot a kezemből és kézen fogva nekiiramodtam.
- Hogy képzelitek, hogy ezt csináljátok előttem?
- Én tudtam, hogy ez lesz. Már régóta erre vártam. – kiabálta utánunk apám, míg anyám az öklével fenyegetve rohant utánunk… S mi pedig még élveztük is.

-10 évvel később-

A nap olyan szépen sütött ezen a napon is, csak ne kellett volna anyám zsörtölődését hallgatnom. Folyamatosan kritizált, hogy miért nem végzem rendesen a munkám. Ez alatt a főzésre gondolt.
- Min Ji szereti a főztöm igaz? – csíptem meg apró pofiját.
- Apa már kevésbé. – lépett be az ajtón a férjem.
- Apa főzzön magának. – fintorogtam rá.
- Apa főz is. – emelte fel Min Ji-t a kanapéról. – Mit játszunk hercegnő?
- Anya, most elmegy a nagyival főzőleckéket venni. Jó kislány légy. –adtam puszit az arcára, majd  Him Chan-nak is egyet.
Az egyetem után férjhez mentem, amit apám álmában sem gondolt volna. Azt állítja, hogy Ő mindig is tudta, hogy mi ketten egyszer majd házasok leszünk, de én tudom, hogy ezt csak remélte. Az egyetem alatt, anyám szinte nagyító alatt tartott minket. Visszasírom azokat a szép időket, mikor kiszöktünk a házból, vagy ellógtunk az óráról, hogy együtt lehessünk. Végül igazi szerelmespár lettünk, akik mindig szívták egymás vérét. Sokan nem hitték el, hogy a szerelmünk igazi ezek miatt, de mi tudtuk, ha nem lennének ezek a dolgok, azok nem mi lennénk.  A középiskola után a SPEED feloszlott, s bár már a harmincas éveinkhez közel vagyunk, de a mai napig egy csapatot alkotunk. Minden szombat esténként iszogatós napot tartunk, ahol én és Min Ji vagyunk a kivételek, mint nők. A régi időkre visszaemlékezve, mindig mosolyt csal az arcunkra.
- Hahó! – léptek be ezen a szombati napon kis lakásunk ajtaján és a szatyrokat az asztalra dobva foglalták el a helyüket.
- Aigoo! Hogy megnőttél, mióta utoljára láttalak. – vette kézbe Dae Hyun Min Ji-t.
- Ja, az egy hét alatt?
- Úgy nő, mint a gomba.
- Én nem veszem észre. – rántottam vállat.
- Mert minden nap látod. – mosolygott, majd leültek az asztalhoz. A mai szendvics és doppokki volt, amit természetesen én főztem, de senki nem akart belőle enni.
- Nem esztek?
- Hát Noona, nem szeretnék kockáztatni. – tiltakozott Young Jae
- Ezt anyu felügyelete alatt csináltam, úgyhogy ehető. – erre a kijelentésre mindenki enni kezdett.
- Egy fokkal jobb, mint Mrs. Sang-é. – tömte a fejét Dae Hyun. – Tényleg, vele mi lett?
- Elvált tőle a férje, miután gyomorrontást kapott. – nevettem.
- Lehet te is így jársz… - mondta Him Chan.
- Azt te nem éled túl. – vicsorítottam rá, míg a többiek csak nevettek.
- Hyung, örülj neki, hogy a szülést túlélted. Azt hittem, hogy maradandó károsodást kapsz, a fejedet ért ütéstől.
- Tudod te, hogy fájt? Mindez az Ő hibája. – mutattam rá felháborodottan.
- Persze-persze…  Én meg gyenge agyrázkódást kaptam és mai napig rémálmaim vannak, amiben azt kiabáld, hogy „te tetted ezt”. Ki járt rosszabbul akkor? - tudta le ennyivel, ahogy újabb falatot kapott be. – Egyetek, ez elég jó. talán túléljük ezt az évet is. – mondta, majd viccesen felém csücsörítette a száját.
- Tudod kivel szórakozz. – mutattam be neki az egyik kezemmel, míg a másikkal letakartam Min Ji szemeit.
A társaságban nem halt el a nevetés egy percre sem. A régi emlékek visszarepítettek minket a múltba.
- Emlékszem, mikor két tábla csokiért tört ki egy kisebb háború- idézte fel Zelo.
- Én meg még ma is érzem a fejemen a vöröshagyma okozta púpot. – fogta meg a fejét DaeHyun kicsit nevetve.
- Oh, én Jin Hee világoskék cicifixére emlékszem. – röhögött Yong Guk.
- Ezt, ha hallotta volna Mrs. Bang… - konstatáltam.
- Nekem mindig az van előttem, hogy Ahjumma kerget minket az utcán, ha valami rosszat csináltunk. Hányszor törtünk borsot az orra alá?
- Rengetegszer…- mondtam nevetve.
- Szerintem a legviccesebb, mikor túl akart esni az első csókján. – nevetett Jong Up. – Tényleg, végül ki volt az?
Az arcom vörösen izzott az emlékre.
- Szerinted? – kérdezte Him Chan.
- Te voltál? – bólintásra, elcsodálkozott. – Woah Hyung, nem vagy semmi. Pedig azt hittem Jin volt az.
- Ne emlegesd azt a köcsögöt.
- Nocsak, valaki még mindig féltékeny rá… - húzogattam a szemöldököm.
- Úgy oda voltál érte, hogy legszívesebben felrúgtam volna.
- Jó pasi volt... – kortyoltam bele az italomba pimaszul, s tudtam, hogy Him Chan-nak forr a vére, ha feljön Jin. Azt hiszem Jin az egyik példa a rossz emlékeimre. Soha többet nem láttam,nem mintha akartam volna azok után. Nem tudom, merre lehet, hogy éli az életét, de évekkel ezelőtt Yoo Bin-től hallottam, hogy jó útra tért.  Ami Yoo Bin-t illeti hivatalos háztartásbeli lett és harmadik gyerekével két hónapos terhes. Igen, a középiskolai barátja vette el. Mi is volt a neve? Hagyjuk, nem emlékszem…

Két héttel később idegesen ébredtem, rosszul éreztem magam és úgy döntöttem, hogy a biztonság kedvéért elvégzek egy tesztet, míg Him Chan felébred.
Idegesen ültem a kád szélén, várva, hogy leteljen az öt perc várakozási idő. Görcsösen takartam a hüvelykujjammal a teszt lapját, majd az idő leteltével óvatosan húzni kezdtem lefelé.
Az eredmény pozitív.
- Mi? – pattantam fel és kivágtam az ajtót.
- Him Chan, most meghalsz! – vágtattam ki a szobából.
- Mit csináltam már megint? – pattant fel az ágyból kómásan.
- Hát ez az! Már megint! – Lóbáltam meg előtte a tesztet.
- Csak nem? – meredt rám egy szál alsóneműben.
- Csak de… - vinnyogtam.
- Ez az! – ölelt magához örömében és az én mérgem is elszállt rögtön, ahogy átkarolt.
- Ez megint fájni fog… - mondtam a vállgödrébe félve.
- Aigoo, azt hiszem nekem is… - sóhajtottunk fel egyszerre.  

-VÉGE- 

-Huszonharmadik rész-

Ez egy saját rajzom a biasomról A3-as lapra. :)
Remélem ez is elnyeri a tetszésetek. :D

Csak a hideg levegő, amit belélegeztem, akadályozta meg, hogy a szívem kiugorjon a torkomon. A pára, ami elhagyta a számat lecsapódott az arcomon, de abban a pillanatban el is tűnt onnan. A hajam már teljesen elázott a sűrű hóesés miatt, de csak futottam, nem foglalkozva azzal, hogy mennyire hideg van körülöttem. Young Jae alig bírta velem tartani a tempót. Fájt mindenem, az arcom eltorzult, ahogy egyre erősebben érte a lábam a földet. Őrült tempómban csak az járt a fejemben, hogy idejében odaérjek. A kanyart nagy ívben vettem be és tudtam, az aluljáró, már közel van. Ahogy odaértem már folyt a verekedés, a barátaim sok sebet szereztek, s a szívem összefacsarodott, ahogy rájuk néztem. Nem engedtek át minket. Young Jae küzdeni kezdett, úgy, mint a többiek, de engem lefogtak. Hirtelen ütésem célba ért és sikeresen megszabadultam egy embertől, de csak akkor láttam, ki is a másik fogva tartóm.
- Jin, engedj el. –utasítottam, de csak erősebben fogta a csuklóm. – Mindegy, már… Csak pár szót, szólnék hozzád. – megnyaltam a szám és kissé nevetségesnek tartottam az ellenszenvemet irányába. – Egy féreg vagy és nem is bánom, hogy nem szerettelek.
- Mert Him Chan-t szereted? Azt hitted, hogy hülye vagyok? Én sokáig szerettem volna komolyan gondolni veled ezt az egészet, rájöttem feleslegesen, de talán még beleköphetek a ti bandás harmóniátokba.
- Az irigység egy nagyon csúnya betegség. – feleltem, mire hátrarántotta a karom, ami nagyot reccsent és csak a számat elharapva tudtam megállni, hogy ne kiáltsak fel.
- Mindig nagy szád volt, és ez tetszett is nekem. Won Il meglepett, amikor megmutatta a képedet, hogy be akar cserkészni, napokig kerültelek, mert érdekes voltál számomra, de tudtam, hogy nem versenyezhetek ellene, így lemondtam rólad, igaz, még előtte játszani akartam veled a bál után egy motelben, de sajnos nem került rá sor.
- Azt hiszed sikerült volna?
- Persze! Teljesen elvakított a küzdelem a valódi érzéseid iránt, úgy adtad volna be a derekad, hogy észre sem vetted volna.
- Azt te csak hiszed. – Bár rettenetesen fájt a karom, de előre rántottam és a földre dobtam. Teljes lendületből a lába közé rúgtam, mire fájdalmasan kuporodott magzat pózba. – Remélem, kiköpöd a golyóidat.
Otthagytam és rohantam a többiek segítségére. Yong Guk egy tőle kétszer nagyobb állattal próbált megküzdeni, így futottam, hogy egy fojtó fogással hatástalanítsam.
- Jin Hee! –ordított Yong Guk, mire leugrottam a hátáról, hogy Yong Guk kiüsse egy időre egy léccel.
Megkönnyebbülve lélegeztünk fel.
- Hol van Him Chan? –néztem körbe, míg Yong Guk-nak újabb társasága akadt. Nem láttam Him Chan-t sehol. Sok ember volt, de sajnos nem a mi csapatunkból. A tömegen átvágva magam nem volt időm foglalkozni a sérült barátaimmal, csak a rossz érzésemmel, ami a szívemet nyomta. Nem láttam se Him Chan-t, de se Won Il-t és ez aggodalomra adott okot. Mintha a hatodik érzékem dörömbölt volna a fejemben. Megtaláltam őket. Csak álltak egymással szemben és nem verekedtek. Már nem. De előtte nagy csatát vívtak meg. Kifulladva, sebzett szájjal beszélgettek.
Társaságot kaptam.
- Nem eszik olyan forrón. – ütöttem le támadómat, de egy másik már le is fogott. A figyelmem egy kissé elterelődött.
- Nézd végig. – mondta, aki lefogott és a két férfi felé fordított. Won Il már fegyvert szegezett Him Chan-ra, aki úgy hét méterre állhatott tőle.
- Ne! –ordítottam. A fegyver megremegett a kezében és a dühtől eltorzult az arca. Minden erőmet összeszedve szabadultam meg és rohantam Him Chan felé. Épp akkor értem oda, mikor a fülemet elsüketítette a durranás hangja. Belemarkoltam koszos pólójába, mind a két kezemmel, fülemben, még mindig visszhangzott az eldördült fegyver, nyomasztó hangja.  
- Bízom benned, mert szeretlek. – mondtam felnézve rá. Abban a pillanatban a hideg, egyre melegebb lett. A felsőtestem elöntötte egy meleg érzés és a tüdőm nem volt képes tovább rendesen működni. Remegni kezdtem, s lenyúltam az oldalamhoz.
- Jin Hee? – rémült meg Him Chan.
- Azt hiszem megsérültem. – remegtem, s lábaim összerogytak, csak Him Chan tartott meg. A levegő egyre kevesebbnek tűnt körülöttem, s a fejem egyre üresebbnek éreztem.
- Jin Hee! Jin Hee! – tört ki őrült sírásban és az oldalamhoz nyúlva vér jelent meg a kezein. Halálra rémülve nézte a kezeit, s a szemeiből könny potyogott. A szemem a barátaimra tévedt, akik felém rohantak, míg a többiek, csak elfutottak gyáván.
- Noona! – hallottam Dae Hyun ordítását és láttam kétségbeesetten felém hajolni. Beszélni próbáltam Him Chan-hoz, de csak a könnyeim folytak és egyre halkabb lett a világ körülöttem. A maradék erőmmel a kezét szorítottam, nem akartam elengedni. Féltem. Yong Guk felettem térdelve telefonált. A szeretet, amit irántuk éreztem felerősödött és mosolyogni próbáltam.
- Nem lesz semmi baj Noona, tarts ki.
- Tudom. – préseltem ki magamból –Nem lesz semmi baj. – mondtam Him Chan szemeibe nézve és erőteljesebben szorítottam a kezét, hogy megnyugtassam, kevés sikerrel. Egyre gyengébb lettem és a szorításom elgyengült. A világ elhalkult és szótlan kiáltását láttam csak, mielőtt megszűnt volna minden.

Egy emlékbe csöppentem, ahol mind együtt nevettünk, majd az első csókom emléke és a sok együtt töltött idő elevenedett meg előttem. Mintha egy filmet néztem volna, ami visszarepít a múltba. A gyerekkorom, amit Him Chan-al töltöttem. Lopva figyeltem őt az elejétől fogva. Figyeltem, ahogy kergetőzünk, és ahogy együtt edzünk. Az összes csatát megvívtuk.
- Jin Hee? – érkezett a hang a hátam mögül.
- Ahjussi? – fordultam vele szembe.
- Nem kellene itt lenned.
- Hol vagyok és Ahjussi miért…?
- Hónapok óta próbállak figyelmeztetni, de mindig ilyen önfejű voltál.
Vonásait jobban megnézve, annyira hasonlított valakire, akit jól ismerek.
- Him Chan? – csak bólintott a középkorú férfi, aki oly sokszor megjelent már az álmaimban. – De ez hogy? Én most akkor a múltban vagy a jövőben vagyok? – néztem a leforgatott gyerekkoromra, majd a férfire.
- Mindketten a múltban vagyunk. Abban a jövőben, ahonnan én jövök, te nem vagy az életem része, mert megmentettél ezen a napon, úgy, ahogy most. Soha nem tudtam feldolgozni, hogy nem vagy velem és, hogy én vagyok a hibás. A bűntudat éveken át mardosott. De most vissza kell menned.  –fogta meg a kezem, majd megölelt. – Szükségem van rád.

A fény elvakított, majd piros fény öntötte el a szemeimet. Ütemes sípolást hallottam, s kinyitottam a szemem. A mennyezet fehér volt, az arcomat lélegeztető maszk nyomta. Lassan oldalra fordítottam a fejem. Him Chan tartotta erősen a kezem, miközben az ágyamra dőlve aludt. A szemem nem vettem le róla, csak a másik kezemmel leemeltem a maszkot. Megmozdítottam a kezem a keze alatt és felriadt.
- Jin Hee? – ugrott nagyot- Jól vagy? – hajolt fölém – Szólok az orvosnak.
- Nem kell. – mondtam, majd felemelkedve magamhoz húztam és megöleltem.
- Jin Hee?
- Megkönnyebbültem. – súgtam a fülébe, mire magához szorítva a hajamba fúrta az arcát. Tudtam, hogy a könnyeivel küszköd.
- Ne merészelj még egyszer halálra rémíteni.
- Ne merészelj még egyszer hülyeségeket csinálni. Szerinted miért nem mondtam el neked?
- Nem tehetek róla, elvesztettem a fejem. –mondta, míg én felszisszentem a hasamba nyilalló fájdalomtól.
- Minden oké? Hívjam az orvost?
- Kicsit érzékeny, de jól vagyok.
- Nem ért létfontosságú szervet a lövés, de még pár napig az ágyat fogod nyomni az tuti. A rendőrség kihallgatott, elmondtam nekik, hogy megtámadtak és mi teljesen fegyvertelenek voltunk.
- A hamis tanúzás, szabadságvesztéssel jár…
- Nem hazudtam. Ők kezdték és mi tényleg csak az öklünkkel harcoltunk. Na, jó, meg néhány lécbe is beleszaladtak… - nevetett és én is vele nevettem, mikor megjöttek a szüleim.
Apám rögtön magához ölelt, míg anyám zokogásban tört ki az örömtől, pedig csak egy napig horkoltam. Azt hittem, apám megbüntet majd, vagy leszid, de örült neki, hogy egyben lát, s ami azt illeti én is örültem, hogy ezt az egészet túléltem. Him Chan eltűnt egy időre, s azon gondolkodtam, hogy miért nem reagált a vallomásomra, pedig őszintén mondtam és láttam az arcán, hogy el is fogadta.
A fejemben komplett monológokat gyártottam le, hogy mit fogok neki mondani, ha újra bejön a kórtermembe. Mint például a „Nem mondtam komolyan, csak azt hittem az lesz az utolsó, amit mondani tudok valakinek.” és hasonló letagadós szövegeket próbáltam kreálni, ahelyett, hogy őszintén bevalljam, neki mit érzek, nem félve a következményektől és a választól.

- Huszonkettedik rész-

Utáltam a gondolatot, hogy szerelmes vagyok és azt is, hogy Jin iránti érzéseim koránt sem voltak egyszerűek, de amit Him Chan iránt éreztem, olyan volt, mint egy hurrikán. A szívem teljesen feldúlta. Az a mérhetetlen fájdalom és düh, amit éreztem napokig a szobámban tartott. A tükörbe nézve, le sem tagadhattam volna, hogy verekedtem. Anyának biztos lenne hozzám egy-két keresetlen szava, ha meglátná az arcom, így csak vártam. Az iskola sem érdekelt, még véletlenül sem akartam összefutni Jin-el vagy akár Jenny-vel, de most valahogy Him Chan-t sem viseltem el a környezetemben. Mindig feldúlt a jelenléte.
Már harmadik napja ültem a szobám rejtekében, miközben odakint egyre nagyobb hó lett. Volt időm gondolkodni, így akaratlanul is előjöttek a gyerekkori emlékeink, ahogy kint játszottunk a hóban. Young jae síró arca, ahogy azért bömböl, mert megdobtam egy hógolyóval. Istenem, olyan gyámoltalan volt annak idején…
A mosolygás fájt, a számon lévő seb miatt. Éhes is voltam, de valahogy mégsem tudtam enni. Annak ellenére, hogy napok óta dörömbölnek az ajtómon, én csak alszom és alszom, de most már azt sem tudok. Azt vettem észre, hogy a fény az ablakomon keresztül eltűnt és besötétedett.
- Jin Hee! – kopogtatott Him Chan az ajtómon. – Gyere ki. – kérlelt, de nem szóltam, csak az ajtóhoz sétáltam, hogy közelebb érezzem magam hozzá. A kezem az ajtó lapján pihent, míg a szívem majd meg szakadt.

Nem mondhatom el, hogy mennyire szeretlek, mert minden, amit kialakítottunk összeomlik.

Homlokomat az ajtónak támasztottam és a sírás fojtogatott.
- Sajnálom, ha megbántottalak. Nem akartam.

Olyan hülye vagy. Miért kérsz bocsánatot?

-Young Jae összeverekedett Jin-el ma. Felfüggesztették a suliban.
- Mi? – rántottam ki az ajtót. – Mi történt? – néztem a szemeibe.
- Jól vagy? Három napja nem ettél semmit.
- Hülye vagy? Tudod mennyi tartalék volt a szobámban? – hazudtam. – Inkább engedj el. – taszítottam arrébb, hogy rohanjak Young Jae-hez.
- Nyugi, csak hazudtam. - rántott vissza a kezemnél fogva. – Tényleg vitatkoztak, de Young Jae a suliban nem csinálna balhét. Ismered már nem?

A francba, tényleg… Bár, most nem csodálkoztam volna.

- Annyira idióta vagy! Tudod, hogy megijedtem?
- Jin-ért aggódsz ennyire vagy Young Jae-ért?
- Jin a múlt. Nem köt hozzá semmi.
- Szakítottatok?
- Közöd van hozzá? – fújtam fel magam és el akartam menni mellette, de ölelése meggátolt. A szívem felgyorsult és hallottam a fejemben egyre hangosan dobogó szívem ritmusát.

Miért ölelsz így magadhoz, te idióta…?

- Aggódtam érted. – Adott választ fel sem tett kérdésemre.
- Nem kell értem aggódni, nagylány vagyok. – szakítottam meg az ölelést és próbáltam bemenni az ajtómon. Lábával megállította, hogy becsukjam.
- Azt, már nem! Nem fogsz megint napokig bezárkózni. – nyomta be az ajtót és leemelte a zsanérokról.
- Héj! Mit csinálsz? Hova viszed az ajtómat? – rohantam utána – Állj meg! – ugrottam elé
- Ezt most elteszem. Tudom, hogy valamit titkolsz. Verekedtél?
- Nem! – közöltem. Mit mondhattam volna, hogy összevertek? Azonnal rohanna a felforrt vére miatt és bajba keveredne. – Hívd össze a fiúkat, valamit mondanom kell, valamint tedd vissza az ajtómat, most. – utasítottam határozottan.
- Álmodik a nyomor. – lépett ki a házból, az ajtóval a kezében és az edző terembe vitte.
- Jó, akkor a te szobádba fogom bezárni magam. Rohantam a kisház felé.
- Nem! Állj meg! –rohant utánam, de mielőtt még rácsaptam volna saját lakosztályának ajtaját, rányújtottam a nyelvem és bezártam magam.
Az ágya rendezett és a szobája is tisztaságról árulkodott. Sokkal jobban szerette a rendet, mint én. Én soha nem adtam ennyire a dolgokra. Jó volt belehuppanni a ránc nélküli makulátlan fehér ágyneműjébe, aminek olyan illata volt, mint neki.
Gyors felfedező útra indultam a szobájában.
- Nyisd ki! Ne nyúlj semmihez! Hallod! – dörömbölt az ajtaján. – Van másik kulcsom, úgyhogy hamarosan bemegyek.
- Ez nem igaz, csak szívatni akarsz.
- Majd meglátjuk. Ne nyiss ki semmit, ne nyúlj semmihez! Érted? – nem válaszoltam. – Jin Hee! Érted?
- Értem! Értem! –ordítottam, miközben az íróasztalát fürkésztem. Egy fényképalbum volt az asztalon a matek könyve mellett.
- Fúj, matek… Him Chan, te kocka. – emeltem fel a könyvet, s kicsúszott belőle valami. –Oh? – emeltem fel egy képet rólam. – Miért van ez a matek könyvében? – alig hogy feltettem a kérdést berontott az ajtón.
- Mondtam, hogy ne nyúlj semmihez. – rántotta ki a kezemből a képet.
- Miért van a képem a könyvedben? - néztem rá meglepetten, de kivágta magát.
- Mert véletlenül beleesett a táskámba az egyik nap és nem akartam, hogy összegyűrődjön, ezért beleraktam a könyvbe, elégedett vagy?
- Nem… - válaszoltam pislogva, mert tényleg nem értettem. – Lehet, hogy te engem…? – hirtelen feltevésemtől elnevettem magam. Hangosan hahotáztam. – Nem, az nem lehet.
- Mi van? – kérdezett flegmán.
- Semmi. Egy pillanatra azt hittem, hogy kedvelsz. Nevetséges nem? – megrándult az arca, s csak nézet rám.
- Az! Hinni a templomban kell.
- Jó, majd meglátogatom… - válaszoltam, s keserű szájízzel otthagytam.

Jin Hee, te egy idióta vagy. Olyan dologért bőgsz, ami sose lehet a tiéd. Feltevéseket szősz, beleéled magad és elhiszed, hogy igaz lehet. Fejezd ezt be.

Megtöröltem az arcom és felmentem az ajtó nélküli szobámba. Muszáj volt összeszednem magam, ezért felvettem az edző ruhám és lementem a terembe bokszolni. Addig ütöttem a zsákot, míg már alig kaptam levegőt. Him Chan és Jin járt a fejemben. Azzal már nem is foglalkoztam, hogy a testem könyörgött, hogy hagyjam abba. A testi fájdalom sokkal elviselhetőbb volt, mint a lelki. A karom, a lábam és az egész felsőtestem zöld foltoktól volt teli, de nem érdekelt.

Him Chan, Jenny-t szereti, Jin pedig elárult. Hogy árulhatott el? Hogy tehette?

Ütöttem és csak ütöttem a zsákot az eszemet elvesztve, mint egy őrült, miközben a napokig elfojtott könnyek utat engedtek maguknak és hiszti rohamban törtem ki. Már alig kaptam levegőt a hangos zokogástól.
Valaki hátulról leszorított, de még akkor is mentem volna előre.
-Noona! Noona! –ordított rám, mire észhez tértem Dae Hyun hangjától. – Noona, nincs semmi baj, nyugodj meg.
- Fáj… - zokogtam.
- Tudom. – mondta, de fogalma sem volt róla, hogy mi az, ami ennyire fáj nekem. Néhány perc múlva a szipogásom ritkábbnak tűnt és a ringatózásom is elmúlt. Dae Hyun csendben térdepelt mellettem és nem kérdezett, nem szólt, csak együtt érzően figyelt rám. Érezhető volt, hogy aggódik értem és sajnál. Elárulta a szeme sarkában megbúvó könnycsepp.
- Sajnálom. – mondta.
- Mit sajnálsz? – töröltem meg az orrom és ránéztem.
- Mindent… Nem akarlak így látni. Tudom, hogy mi történt.
- Honnan? Young Jae elmondta? – lepődtem meg.
- Nem, Jin volt az. De Young Jae volt az, aki három napig megtorlást tervezett ellene és tudtam, hogy valami nem oké, ezért felkerestem és meglepetésemre Won Il-el volt. Rájöttem mindenre.
- Nem mondhatod el a többieknek. Fegyvere van. – kapaszkodtam a pólójába. – Ne is merj bármit is tenni. Érted? Ez parancs! Ez az utolsó parancs neked, de be kell tartanod! Kérlek!
- Mit kell betartania? Mit csinálsz vele Dae Hyun? – lökte el barátját Him Chan, ahogy meglátta rajtam a zokogás maradványait.
- Hagyd már! – löktem meg az egyik kezemmel, míg a másikkal megtöröltem a szemem és felálltam. – Nem csinált semmit, csak vigasztal, mert szakítottam Jin-el.
- Oh! – tört ki a csapatból.
- Az gáz. – mondta Yong Guk.
- Sajnálom Noona. – szánt Jong Up.
- Nem ezért hívtam össze a bandát, hanem azért, mert valamit mondanom kell.
- Hallgatunk. – dobta le magát egy székre a legidősebb, a szokásos lazasággal.
- A mai naptól kezdve a SPEED feloszlik.
- MI??? – szakadt ki mindenkiből.
- Úgy döntöttem, hogy elég idősek vagyunk ahhoz, hogy ne legyünk már bandába. Szóval ezek után nem kell engem tisztelni, vagy engedelmeskedni.
- Mintha eddig ezt csináltuk volna… - mondta Zelo.
- Igaz… - húztam félmosolyra a szám. – De ez nem változtat azon, amit mondtam. Viszont azokat a dolgokat, amiket idáig mondtam, őrizzétek meg. – utaltam a két fiúra, akik tudják az egyik titkomat. – Most pedig igyunk!
- Mit? – húzta fel a szemöldökét mindenki.
- Nem hoztatok semmit? Ejnye! – csaptam a térdemre, s a szekrényhez mentem, ahol eldugott italok voltak, még régről.
- Jó még ez Noona? – fintorgott rám Jong Up.
- Hát persze! Igyunk!

Ivásba fojtottam a bánatom, annak ellenére, hogy tudtam, nem szabadna. Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy fázom. Felültem az ágyon, s körbe nézve Him Chan szobájában voltam, de az említett sehol sem volt. Takarója a derekam köré csavarva, míg rajtam csak a fehérneműm volt.
- Mi? Mi ez? Ah, nem. – ráztam a fejem. - Jajj, mi történt? – rágtam a körmömet és szégyenkezve másztam ki az ágyból, hogy felöltözzek. A pólóm az íróasztalon, az mellett pedig egy cetli.

„ Jin Hee, tudom, hogy nem bízol bennem, s tudom, hogy azért nem mondtad el, hogy ne csináljak olyat, amire készülni akarok, de nem tehetek semmit ellene. A barátaid vagyunk. Nem bánthat senki, míg én melletted vagyok. Kérlek, ne igyál többet. Szörnyű vagy! Nem kell aggódnod, a tegnap este miatt. Nem voltam olyan hülye, mint te. -Him Chan”

- Sose fogom megtudni, mi történt az éjszaka… De mire készül? – kaptam fel a fejem – Nem, az nem lehet… - rohantam ki az ajtón, mint egy őrült. Az edzőteremben nem volt senki Young Jae-n kívül.
- Hol vannak a többiek?
- Azt hiszem elmentek valahová. – ásított nagyot.
- Tudja, elmondtad neki? Young Jae? Elmondtad neki?
- Én… Nem tudom, lehet.
Nem volt időm mérgelődni, kabát nélkül, papucsban rohantam a hóban, mögöttem nem sokkal Young Jae loholt. Tudtam hová kell mennem, mégis úgy éreztem kifutok az időből.

- Huszonegyedik rész-

Az arccsontom sajgott a sok nyomástól. Kábultan ébredtem fel a pultról, amin elaludtam. Hajamba túrtam, s először azt sem tudtam, hogy hol vagyok, csak azt, hogy odakint már szürkület volt, s a hátam mögött Ha Joon az asztalon aludt. Akkor jöttem rá, hogy a bárban vagyok még mindig. Fel sem fogva a dolgokat támaszkodtam vissza a pultra a telefonomat előhalászva. Amint a kijelző fényei felvillantak, s megpillantottam az órát, apró kiáltással rohantam a személyzeti öltözőbe, hogy átöltözzek. Rekordidő alatt rántottam magamra a ruháimat és vágtattam vissza Ha Joon-hoz.
- Miért nem ébresztettél fel?
- Hogy? Mi? – riadt fel, s miután sebesen körbenézett, megnyugodott és letörölte a nyálát álmos arcáról. – Ne rikácsolj már kora reggel.
- Örülj neki, hogy nem a főnök ébresztett, különben rendesen savat fröcsögött volna csodás ajkaiból.
- Ne gusztustalankodj. Fúj… - rázta meg a fejét, mire én csak röhögtem rajta. – Elképzeltem.
- Tudom, láttam. Most mennem kell a melóba.
- Meló? – húzta fel a szemöldökét.
- Aha, meló a vakok javára. – fintorogtam.
- Mi? Már vakokkal is foglalkozol?
- Te annyira hülye vagy, csak azt akartam mondani, hogy nem kapok érte semmit.
- Ahh… - bólintott, de tudtam nem ért semmit, így nem magyarázkodtam, csak otthagytam, s rohantam is a kikötőbe, hogy halakkal foglalkozzak. Nagy bánatomra. Utálom a halakat. Egy hónap is kevés, mire kitisztul az orrom a szaguktól. Apám ezt jól tudta és azért kaptam ezt a frappáns kis büntetést. Mire odaértem, már nekiláttak dolgozni.
- Ahjumma! – rohantam rég látott ismerősöm felé lihegve. Olyan, mint a pótanyám, csak kevésbé harcias velem és nem mellesleg Young Jae nagynénje is egyben. Imádtam, annak ellenére, hogy a nap huszonnégy órájában hal szaga volt. Mikor kicsik voltunk rengeteget lógtunk itt és Young Jae-vel sokat játszottunk a mólón. Emlékszem, hogy sokkal kisebb keze volt, mint nekem nyolc évesen. Az emlék megmosolyogtatott, s szélesebbre húztam a szám.
- Jin Hee! Örülök, hogy látlak. –ölelt meg. – Örültem, mikor apád felhívott, hogy meglátogatsz minket, hogy segíts nekünk. De valahogy olyan érzésem van, hogy nem miattunk vagy itt. – sandított rám fél szemmel.
- Hát…- húztam félre a szám és kerültem a szemkontaktust. – Az úgy volt, hogy…
- Megint rosszat tettél. – fejezte be a mondatom.
- Valahogy úgy. – csücsörítettem, mire elnevette magát és átkarolta a vállam, hogy a munkához vezessen. A nap nagy részében segítettünk a hajóról lepakolni a ládákban landoló uszonyosokat, de Ahjumma még megkért, hogy segítsek őket eladni, így maradtam késő estig, s a kikötőben fagyoskodtam, miközben vásárlásra buzdítottam az arra járókat.


- Köszönöm, hogy segítettél. – simította végig a vállam. – Vigyázz hazafelé. Felhívtam Young Jae-t, hogy induljon el eléd.
- Nem kellett volna, mi bajom eshet?
- Sose tudhatod…
- Ahjumma, tőlem félnek a fiúk. – adtam a tudatára.
- Huuu, tiszta rémisztő vagy. Jin Hee, esetleg csak az tart tőled, aki ismer, ne bízd el magad.
- Nem bízom. – húztam széles mosolyra a szám, majd megfordultam és elindultam haza a sötétben.

Olyan fáradt voltam, hogy majdnem elaludtam állva, de még vonszoltam magam, míg a cipőm orra bele nem botlott valakibe. Először azt hittem, hogy Young Jae, de nem Ő volt az. Egy sötét arc nézett a szemeimbe, s pillanatokon belül lefogott, úgy, hogy mozdulni sem tudtam. Kapálóztam és rugdostam, de nem találtam rajta fogást, hogy egy mozdulattal előre rántsam. Végül kiszabadultam, s pánikomban el akartam futni, de elkapta a kezem és visszarántva arcon ütött. Homályosodni kezdett minden és éreztem a számat elöntő vér ízét. A hajamba tépett, de már nem tudtam védekezni, a hasamba hasító fájdalommal, elsötétült minden.
Hangok ütötték meg a fülem, az oldalam hasogatott, ahogy a szám és a fejbőröm is és a végtagjaimról nem is beszélve. Semmire nem emlékszem, csak arra, hogy többször belém rúgtak és megütöttek félkómásan.
Próbáltam kinyitni a szemem, de homályosan láttam. Egy férfialak tisztázódott ki előttem.
- Ahjusshi? – mondták hangtalanul az ajkaim.
„ Mondtam, hogy veszélyes. Miért nem fogod fel?”
Ezzel a mondattal szerte is foszlott. Nem tudtam, hogy álmodom, mint régen, vagy ennyire nagy lenne a baj.
- Mondtam, hogy ne bántsátok. Mit nem értettetek rajta? – mondta az ismerős hang, de nem láttam semmit és pár percre újra álomba merültem a kimerültségtől. Mintha csak egy pillanatig tartott volna, mert újra a látással próbálkoztam, s végre sikerült is. Nem tudtam hol lehetek és hogy mennyi idő telt is el, mióta elindultam a kikötőből. Egy sötét helyen voltam, pár sötét alakkal, akik fegyvereket töltöttek csőre. A ládákban még több fegyver, mintha valami illegális csempészek közé keveredtem volna.
- Felébredtél angyalom? – felsandítottam kérdezőmre.
- Won Il, hallottál már a tikk-takk-ról? Szarul vagyok, ne kelljen már még téged is szagolni. – fintorogtam a WILD vezérére. – Mit akarsz? – fészkelődtem, de a kezem szorosan oda volt kötözve egy fa oszlophoz, aminek tüskéi karcolták a csuklóm.
- Nagy a szád, pedig úgy látom az embereim eléggé elbántak veled. Te sem vagy épp rózsás illatú drágám.
- Azért én szokta fürdeni. – jegyeztem meg.
- Tudod, először le akartam szidni őket ez miatt, de valaki megelőzött. Kicsit elhúzódott, hogy rálássak az emberre.
- Jin? – meredt rá tekintetem. Nem nézett a szemembe, csak az arcom vizsgálta. – Nézz a szemembe, te mocsok. Ezért férkőztél a közelembe, hogy összeverjenek? – hangom dühtől tajtékzott, de nem válaszolt, csak semmitmondó kifejezéssel nézett a szemembe, majd átsuhant a bűnbánás az arcán.
- Nem ez volt a célunk.
- Célunk? – húztam érces mosolyra az ajkam. – Menj a pokolba. És te is. –néztem az előttem guggoló vezérre.
- De cuki vagy, teljesen feltüzelsz. – simogatta meg a vállam, s akkor vettem észre, hogy a kabátom eltűnt rólam és csak egy pólóban vagyok. – Hol is van az a seb, amit neked okoztunk. – húzta fel a pólóm.
- Ne merészeld.
- Won Il, ne menj ilyen messzire. – mondta Jin.
- Fogd be! – ripakodott rá.
- Egészen jól titkoltad, hogy Won Il csicskása vagy.
- Ahogy te is egészen jól titkoltad, hogy te vagy a SPEED vezére. – vágta ketté a pólóm egy egyszerű mozdulattal. – Hogy büntesselek meg? – habozott engem pásztázva. - Ahh, ez így nem vicces, engedd el. – utasította Jin-t, majd felállt mellőlem. – Semmi ereje nincs már, így nem játékos. Majd legközelebb, a kis bárányai úgy is eljönnek hozzánk hamarosan.
Jin a lábamról kezdte eloldozni a kötelet, majd a kezemhez nyúlt, hogy ott is elvágja.
- Hinnem kellett volna a téged körüllengő pletykáknak. Ha legközelebb látlak, intenzívre küldelek, te szemét, jól jegyezd meg. Tűnj el az életemből, különben kibelezlek.
- Ne használj nagy szavakat. Ne mond azt, hogy belém szerettél.
- Jelenleg gyűlöllek, eszem ágában nincs téged szeretni. De ne feledd, hogy bármikor legyőzhetlek, s ez nem üres fenyegetés, megteszem, ha még egyszer bántani mersz valakit a csapatomból.
- Micsoda anyatigris. – nevette el magát, de nem volt ideje sokat kuncogni, mert minden erőmet összeszedve ütöttem arcon. A csuklómat forgatva néztem az előttem fekvőt, akibe még belerúgtam egyet. A társai megindultak, de Won Il mosolyogva emelte fel a kezét, maradásra intve őket.
Középső ujjam lendítettem felé, mire hangosan felnevetett. Mikor otthagytam őket, még akkor is hallottam a nevetést és a lépteket magam után. Tudtam, hogy Jin követ.
- Noona!- rohant felém Young Jae, majd, amikor meglátott megtorpant és kétségbeesett arccal nézett rám, majd a hátam mögé. – Jin? – hallottam a kérdést, és azt is tudtam, hogy Jin megfutamodott. Összerogytam, síró görcsöt kaptam és nem tudtam abbahagyni. – Noona! Noona! – rázott Young Jae, de csak sírtam pár percig. Levette a kabátját és hiányos öltözékem miatt rám terítette.
- Nem mondhatod el a többieknek. Érted?
- Mit?
- Azt, ahogy láttál engem, s azt, hogy tudod, hogy Jin hová tartozik.
- Tehát tényleg a Wild-el van? Megölöm! – pattant fel.
- Nem, nem kockáztathatom ezt az egészet. Mint a Speed vezetője és te, mint a Speed tagja, teljesíted a vezér parancsát és én most azt parancsolom, hogy felejtsd el ezt az egészet és menjünk haza.
- Him Chan és a többiek téged keresnek a városban.
- Young Jae!
- Jól van na! Mindenki aggódott érted. – rántott vállat én pedig sóhajtottam egyet.

Végül is jó tudni, hogy vannak, akik keresnének, ha eltűnnék.

Young Jae mindenkit felhívott, hogy menjenek haza, meg vagyok és mi is hazafelé tartunk.
Nehezen mozogtam, mivel teljesen kifáradtam, így Young Jae cipelt haza a hátán.
- Noona, biztos jó lesz így?
- Szerinted Him Chan és a többiek mit tennének, ha ezt megtudnák?
- Szerintem megölnék őket.
- Ezért nem szabad elmondani. Rengeteg fegyver volt náluk. Piszkos ügyekben vannak benne, azzal, hogy kettőnk között marad ez, megvédünk mindenkit.
- És milyen eszes tervet találtál ki arra, hogy úgy nézel ki, mint egy nyomorék?
- Kösz szépen, ilyen szépet se mondtak még nekem… - vigyorogtam a vállgödrébe.
- Tudod, hogy értem…
- Tudom, de mégsem tudom… Mikor hazaértünk az edző terembe mentünk, ahol szürkület volt.
- Jin Hee? – kérdezett apám kómásan.
- Igen apa, én vagyok, menj aludni. – mondtam a sötétből, nehogy meglásson, miközben Young Jae-t a hátam mögé utasítottam és letapasztottam a száját.
- Mit csinálsz itt? – jött felém.
- Edzeni akarok még.
- De már éjfél is elmúlt.
- Nem tudok aludni, kicsit kifárasztom magam, hogy jobban menjen.
- Ja, oké, de ne sokáig, kíméld magad, amikor csak lehet, hisz sokat dolgoztál mostanában. –lépett vissza és becsukta az ajtót.
- Épp olyan az életem, hogy kímélem magam… - sóhajtottam, majd felkapcsoltam a lámpákat, hogy nagyobb fény legyen bent. Levettem a kabátot, nem foglalkozva azzal, hogy barátom ott van a teremben. A hasamon piros foltok, amik kezdtek már lilába átmenni és horzsolások az oldalamon valamint a csuklómon. Tükörbe se mertem nézni.
- Mi történt? – rontott be a banda.
- Semmi különös. Kicsit összekaptam pár lánnyal.
- Milyen okból?
- Ne faggass Him Chan, nem tartozom neked magyarázattal. – húztam össze magamon a pólóm maradványát.
- De igen tartozol. – ragadta meg a kezem dühösen.
- Ne csinálj úgy, mintha közünk lenne egymáshoz. Nem értem kellene aggódnod.
- Menjünk haza fiúk, hagyjuk őket beszélgetni. – mondta Yong Guk. – Jin Hee, minden oké?
- Köszönöm fiúk, jól vagyok.– láttam Young Jae arcán, hogy aggódik és tanácstalan, de mosolyom és bólintásommal jeleztem felé, hogy tényleg minden rendben lesz.
Mikor már nem volt senki sem a teremben, én is indulni akartam, de elállták az utam.
- Megbeszéljük?
- Nem, és már mondtam, hogy ne csinálj úgy, mintha a bátyám lennél, mert nem vagy az! Nem vagy az! Érted? – mondtam nyomatékosan.
- Nem ilyen kapcsolatot szántam magunknak. – a szívem mintha egy pillanatra megállt volna. Örüljek ennek, vagy sírjak? Nem tudtam mit kezdeni ennyi érzelemmel.
- Miért kell az őrületbe kergetned? Miattad már élni sem tudok. Ne csináld ezt!
- Mégis mit?
- Azt te nagyon jól tudod. – kerültem ki és rácsaptam az ajtót.

- Huszadik rész-

Fárasztó hét volt mögöttünk, de mi teli voltunk energiával, még az iskola falai között is. Az utolsó szendvicset sikerült megkaparintanom a büféből, ami nem mindenkinek tetszett, főleg nem jó barátomnak, a haspók Dae Hyun-nak.
- Noona, add már nekem. Nem hoztam ebédet magammal. - kérlelt.
- Persze, akkor én mit fogok enni?- öleltem magamhoz az ebédem, ahogy a tornaterembe igyekeztünk edzésre. Mulatságos volt, ahogy koldult, s mindketten jókat nevettünk, de lehet, hogy csak én...
A folyosó végén, épp, hogy befordultam, meg is torpantam. Amit a szemem látott, az agyam egy pillanatig nem tudta felfogni. Dae Hyun visszarántott a fal mögé és csendre intett, a kezét a számra tapasztva. Nem akarta, hogy észrevegyen Him Chan és Jenny. Bár már nem láttam őket, de előttem volt, ahogy Jenny, Him Chan nyakában lógva a szájára tapad. Romantikus pillanatnak mondhattam volna, de számomra nem az volt. Fájt a mellkasom, a fejem teljesen kiürült és csak Dae Hyun-t néztem üres tekintettel. Sírni akartam, de nem tudtam, hogy miért. Képzeletben pofon ütöttem magam, hogy halljam mit suttog a velem szemben álló, aki még mindig a szám elé tartotta a tenyerét.
- Menjünk körbe. - mondta, mire én csak bólintottam, majd elvette a kezét az arcomról és elindultunk vissza. Az előbbi vidámságomnak nyoma sem volt. Lógatott orral mentem Dae Hyun mellett.
- Na, Noona, nekem adod a kajád? - próbált tovább viccelődni velem, de nekem már nem volt kedvem, így a kezébe nyomtam a szendvicset.
- Nem vagyok már éhes. -vigyorogtam rá – Valamit el kell intéznem. - fordultam meg és elindultam keserű szájízzel. Éreztem értetlen tekintetét a hátamon. -
Noona, te szereted Hyungot?
-Mi? -fordultam hátra és semmitmondó arcába néztem. Közelebb kellett mennem hozzá, hogy valamit le tudjak olvasni az arcáról, de semmi. Semmi mondandója nem volt, pusztán a nyers kérdésre várta a választ. Nem tudtam rá válaszolni, csak elnevettem magam keserűen. - Ne beszélj hülyeségeket Dae Hyun, Him Chan olyan, mint a testvérem. Szeretem, de nem tekintem férfinak. Én Jin-el járok. - mondtam talán életem legnagyobb hazugságát.
- Jin-t szereted? - újabb nyers kérdés, amire nem volt válasz, nem mondhattam ki, mert nem tudtam, hogy igazat mondanék-e vele. Védekezésképp kikaptam a kezéből a szendvicset.
- Megártott a hideg? Zavarba hozol, olyan, mintha bosszantana, hogy szeretek valakit. Ne kérdezz egy lánytól ilyeneket.
- Nem bosszant, csupán az utóbbi időben, ahogy téged nézlek, más lettél. Régen azt gondoltam, hogy talán közelebb kerülünk egymáshoz, de elvetettem ezt a dolgot. Talán nem is vetted észre, hogy akkor én is úgy néztem rád, mint te Hyung-ra.
- Te most bevallod, hogy szerelmes voltál belém? - fagytam le.
- Nem, nem voltam, csupán tetszettél, de tudod a külső nem minden. Sajnos megismertelek... - fintorgott, s legszívesebben fejbe vágtam volna, de inkább csak nevettem a megkönnyebbüléstől, hogy nem szerelmes belém, mert ennyi érzelmi szálat már én sem tudtam volna elvarrni. Hisz azt sem tudtam én mit érzek, csupán csak a nagy káoszt éreztem a szívemben.
Gondolataim csak úgy záporoztak a fejemben. Kihagytam az edzést és inkább beültem Yoo Bin táncpróbájára, de nem tudtam rá koncentrálni. Már Yoo Bin-al sétáltam a folyosón, de semmit nem hallottam a gondolataimtól. Hangos hahotázásba kezdtem, ahogy arra gondoltam, hogy szeretem Him Chan-t, végül a szám lefelé konyult és a nevetésből halk nyöszörgésben törtem ki. Tudtam, hogy megkaptam a választ a saját és Dae Hyun kérdésére, de nem mondtam ki, csupán csak rájöttem:

Szeretem Him Chan-t, de nem szerethetem.

Yoo Bin értetlenül nézett rám.
- Mi a baj Jin Hee? Mi történt? - nézett csendes könnyeimre, de nem volt időm sírni, mert óriási csattanással talált el valaki keze. Rögtön odakaptam, s felpillantottam idézőjeles támadómra. Jenny... Jenny nézett velem dühös farkasszemet, míg én az arcomat fogtam. Vajon Ő is rájött hogyan érzek és ezért kaptam, azt, amit kaptam? Nem mondott semmit, s nem is értettem, de nem is akartam. Hallottam Him Chan hangját, ahogy Jenny nevét mondja, pontosabban kiálltja, míg nekem még mindig az előbbi könnycseppem gördült le az arcomon, ami meglepett kifejezést tükrözött. Más helyzetben ököllel válaszoltam volna a pofonra, de szemétnek éreztem magam, amiért ugyan azt a személyt szeretem, akit Ő.
- Jin Hee, jól vagy? - Fogta meg a kezem Him Chan, de rögtön elrántottam, s egy lépést hátráltam tőle. - Jenny! Ez mire volt jó? - szidta le barátnőjét, aki még mindig dühösen fújtatott. Egy ideig csak néztem őt, majd elfordultam és elmentem.
- Jin Hee! - hallottam kiáltását, de nem fordultam meg, csak mentem tovább az úti célom felé. Haza...

Annyi minden kavargott a fejemben, hogy már nem akartam gondolkodni. Ki akartam zárni a világot, így lefeküdtem aludni, amint hazaértem. Rémálmaim újra és újra megjelentek. Nem tudtam tőle szabadulni. Mindig ugyanaz a férfi, aki óvatosságra int és próbál megvédeni. Mindig zihálva ébredek és mindig fáj a mellkasom a rémálmok után. A sötétítő miatt a szobámban szürkület volt, még nem ment le a nap. Felálltam, hogy elhúzzam az anyagot és mikor elrántottam, csodaszép látvány tárult elém. Havazott... Lehet zavarodottságom miatt, de valahogy felidézte bennem a kérdést.

Mit fogok tenni? Hogy fogok viselkedni ezek után Him Chan-nal? Mi lesz ha rájön?

Míg a lehulló hópihéket néztem, eldöntöttem magamban, hogy nem tudhat senki az érzéseimről, és hogy ugyan úgy fogok viselkedni velük, mint bármikor. Már akkor átlátszó voltam Dae Hyun-nak, mikor még én sem tudtam az érzéseimről. Vajon a többiek is rájöttek? És vajon Ő? Rettegtem a gondolattól, hogy megtudja. Mintha telepatikusan hívtam volna, mert bekopogott az ajtómon.
- Bejöhetek? - Gyanús volt, hogy kopogott, az nem az Ő szokása, de most éreztem a hangján, hogy sajnálja az egészet.
- Gyere. Most keltem fel. -rántottam el a függöny másik oldalát is és a szekrényhez mentem meleg ruháért.
- Nagyon fájt, ahogy Jenny megütött? Láttam az arcodon, hogy rosszul érintett, mert sírtál.
- Nem sírtam! -dobtam le egy meleg pulóvert az ágyamra. - Nem fájt, az edzések után meg sem kottyant. Nem vagyok porcelán baba, hogy ennyitől elsírjam magam és sose leszek az.
- Az volt a furcsa, hogy nem ütöttél vissza.
- Jenny, nekem nem ellenfél... - bújtam bele a pulóverbe, majd a fésűért nyúltam, hogy kócos fejemen csináljak már valami rendet is.
- Én voltam a hülye, mert olyat mondtam, amit nem szabadott volna.
- Igen? Mégis mivel húztam ki a gyufát?
- Az lényegtelen, én voltam a hibás.
- Akkor jó... - mentem el mellette, hogy kimenjek az ajtón.
- Hová mész? - állított meg.
- Mint tudod esti műszakom van a bárban, aztán mivel holnap Szombat hajnalra megyek a halfeldolgozóba.
- Ahjusshi tudja, hogy ma dolgozol és úgy küldött el reggel?
- Nem, nem tudja és nem is kell tudnia. Azért aludtam nemrég, hogy bírjam a műszakot. - hazudtam.

Egyébként sem tudnék most aludni...

-Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet. Ahjumma sem értene vele egyet.
- Nem kell tudniuk róla. - csaptam be magam mögött az ajtót, s lerohantam a lépcsőn. Még soha nem vert ennyire a szívem, ha vele beszéltem. Ideges voltam, oly annyira, hogy a tenyerem teljesen leizzadt, ezalatt a pár perc alatt. Legszívesebben a fejemet a falba vertem volna, olyan idiótának éreztem magam. Mire a meló helyre értem Ha Joon már egy forró kávéval várt rám.
- Mi lenne velem nélküled? - rogytam le a kis bárpultra.
- Nem lenne kávéd. - közölte vigyorogva. - Már hiányoztál. Uncsi itt minden.
- Én sem vagyok ma állati jó hangulatban.
- Mi történt? Talán összevesztél Him Chan-nal?
- Mi? Mi? Miért vesztem volna össze? -dadogtam elpirulva.
- Ha egy lány az orrát lógatja, akkor abban pasi van és bűzlik. Az a nő ott... - kezdte volna a kielemzést a vendég körben, de még előtte megállította feltartott kezem.
- Nem érdekel... - álltam fel a bögrével a kezemben. Nem akartam, hogy Ha Joon átlásson rajtam, ahhoz Ő túl jól ismeri az embereket. Nem kockáztattam inkább.
A főnököm is paprikás hangulatban volt, így meghúztam magam, hogy nehogy olyat mondjak, amit megbánnék. Tettem a dolgom, s mikor már elment, kissé lazíthattam. Már csak két részeg pasi volt a bárban és hajnali négy óra volt. Nagyot ásítva fogtam meg kis fém tálcámat, hogy odasétáljak melléjük.
- Ahjusshi, hozhatok önöknek egy pohár tejet vagy vizet?
- Tejet??? - tette fel a kérdést felháborodva, ahogy végignézett rajtam.
- Hamarosan zárunk, addig próbáljon meg kijózanodni. -jópofiztam.
- Ugyan már kislány, hány éves vagy? - fogta meg a csuklóm.
- Engedjen el. - utasítottam.
- Na...- nézett rám vigyorogva, majd keze felcsúszott a combomon, egészen a szoknyám alá. A fém tálca olyan szépen kongott a fején, hogy a harang megirigyelte volna.
- Mondtam, hogy engedjen el. - kiabáltam dühtől tajtékozva, majd ledobtam behorpadt tálcámat. A fém szinte felvette az arca formáját, ahogy frontálisan ütközött vele, de egy kicsit sem bántam, hogy beleadtam minden erőmet. - Vigye ki innen a barátját, míg még türelmes vagyok. - közöltem a társaságában lévő kissé józanabb emberrel, aki vállai segítségével kivonszolta a teremből zaklatómat. Ha Joon csak pislogott a meglepettségtől és megdermedt, akár egy szobor.
- Megverhetem? - nézett rám, míg én fújtam egy nagyot.
- Csak utánam... - mosolyogtam, s levágódtam a bárszékre.

-Tizenkilencedik rész-

Reggel óriási zajra ébredtem. Apám sípja megállás nélkül szólt szobáról-szobára. A fejemre szorítottam a párnát, de még így is hallottam. Hirtelen forgolódásom miatt, a fejem a falnak ütközött, nagy durranással.
- Upsz… - szólt az alattam lévő.
 Mérgemben felültem és ordítani kezdtem:
- Nyeld már le azt a rohadt sípot. Mért kell hajnali hatkor felébreszteni a környéket is?
- Azért kislányom, hogy a löttyedt seggedet megmozgassam. – csapta ki apám az ajtót mérgesen, majd lerángatta rólam a takarót. – A sípom a te szádba fog landolni, ha még egyszer így beszélsz.
Mérges voltam, de a zabszem beragadt a fenekembe. Még jó, hogy nem anya fenyegetett meg, mert akkor tuti már sípolva venném a levegőt. Távozása után, mérgesen másztam le és az edző ruhámat vettem birtokba. Ma van a verseny napja és mégis korán kell kelnem, plusz mehetek futni meg edzeni. Elegem volt a hétből. A lábaim izomláztól szenvedtek, nem beszélve a karjaimról, amiket alig tudtam megmozdítani. Így jár az, aki ellógja az edzéseket és elszokik a dolgoktól.
- Jól van a fejed?
- Miért ne lenne? – néztem Him Chan-ra, aki ugyanolyan kómás fejjel ült az ágya szélén és próbált felébredni, kevés sikerrel, mint a többiek. Ő is ugyanúgy nyavalyogna most, mint én, ha nem lenne ma olyan nap, amilyen van.
- Elég nagyot koppant. Agyrázkódás? – tartott szünetet - Ja, bocs, olyanod nem lehet. – vigyorgott.
- Nem ütöttem be a fejem. –hazudtam, csak, hogy ne legyen olyan ciki.
- Ja, értem, akkor azért fogod eltorzult arccal. – állt fel és felkapta maga mellől a ruháit. Mivel kiment én a szobában öltöztem fel, majd ha visszajövünk, akkor letusolok. Gondoltam én…

A ház túl hangos volt a lihegéstől és az elfásult hangoktól az edzés után. Mindenki szédelget, mint a kemotoxos légy és sorban vették birtokba a fürdőszobát. Zelo után úgy döntöttem, hogy nem én maradok utoljára, de mielőtt bemehettem volna Dae Hyun megelőzött.
-Hjjja! –ordítottam, de rám csapta az ajtót és hallottam a kattanó zár hangját. – Nyisd ki! – utasítottam volna, de csak a tusoló hangja adott választ. – Te kis… - szűrtem a fogaim között, majd otthagytam és mérgesen lerogytam a kanapéra, várva, hogy végezzen. Mikor kinyílt az ajtó besprinteltem. Levettem a ruháim és alig vártam, hogy a forró víz lemossa rólam a napi mocskot.
Alig hogy elkezdtem a mosakodást a víz hirtelen hideg lett és én felordítottam.
- Dae Hyun! Most meghalsz! – rohantam ki egy törölközőben és egy vécé pumpával a kezemben. Lehajoltam az egyik pár cipőmért, hogy azt is hozzávághassam. – Te kis mocsok, kifürödted a vizet. Most meghalsz. – dobtam felé a surranót, de elhajolt előle, már épp kezdtem volna megkergetni és kiszívni belőle a levegőt a pumpa segítségéve:
- Noona! Előtte öltözz fel! – ordított fel, amivel meglepett. Megint nem gondolkodtam és megint az egyik legcikisebb helyzetbe kevertem magam. Dae Hyun vörös fejjel állt előttem kissé behajlított lábakkal és tenyerét egyenesen maga elé tartotta.
- Ezt már egyszer eljátszottad. Unalmas… - nasizott tovább Him Chan a televízió előtt.
- Hyung, ez azért csak jobb, mint az újság.  – szólalt meg Zelo, de Him Chan csak egy sziszegős taslival válaszolt neki.
- Aigoo! – rázta a fejét apám, s már készült engem jól leszidni, de előtte visszarohantam a fürdőbe.
- Fene egye meg a hirtelen fejemet. – ütöttem meg ököllel magam, majd gyorsan megtörölköztem és belebújtam a tiszta ruhámba. Mintha mi sem történt volna, úgy ültek tovább a műsor előtt, így én sem kerítettem neki nagy feneket, csak leültem mögéjük, várva, hogy eljöjjön az idő, mikor elindulunk a verseny helyszínére. 

A terem már elő volt készítve. Egy nagy tornaterem volt, aminek a két szélén volt a nézőtér. Az első sorból nézhettük végig, hogy mi történik a verseny alatt. Az első kört simán vették a fiúk a háromból. A második körben már sok versenyző kiesett és nagyon kevesen maradtak, de az én barátaim ott feszítettek fehér cuccban, fekete övvel a derekukon. A második kör végéhez közel, Jong Up-on volt a sor, hogy bekerül-e a döntőbe vagy sem.  Erősen figyeltem az ellenfele technikáját és kiszúrtam:
- Hej! Szabálytalan volt! – ugrottam fel a helyemről mérgesen. – Nem hallja? Van magának szeme? – ordítottam a bíróra, mikor már majdnem kihirdette a nyertest, aki nem Jong Up volt. – Megverem. Korrupt szemét. – indultam neki, de a karok visszatartottak.
- Nem Noona, te szépen leülsz ide és befogod. – mondta Young Jae.
- Nem látod, hogy ez csalás? – indultam el megint, de már sikeresen. – Hja! –ordítottam a bíróra. – Mi volt ez? Hah? Nem látta, hogy csalt? – álltam meg vele szemben, de csak felhúzott szemöldökkel mért végig.
- Nem maga az a lány, aki tavaly nyert?
- Fontos ez? – kérdeztem és adtam is a választ. – NEM! Mert csalt. Láttam!
- KIM JIN HEE!!! – töltötte be apám hangja a termet.
- Tudja mit, csinálja csak, amiért megfizetik… De figyelni fogom.  – suttogtam, s ujjaimmal jeleztem, hogy a szemem rajta tartom. Gyorsan lejöttem a terepről és visszaültem a helyemre. – Miért nem mondtátok, hogy apa visszajött? – szűrtem ki a fogam között.
- Mert nem voltál itt. – fintorgott rám Yong Guk. – Tudod, hogy kapni fogsz ugye?
- Tudom… - sóhajtottam, majd a döntőre figyeltem, aminek Him Chan volt az egyik szereplője. – Ne veszíts! Benned van minden bizalmunk. Ha most nyersz, győztes vagy! – üvöltöttem, míg Jong Up leült mellénk bánatosan. – Ne aggódj, én láttam, hogy csalt az a kis sunyi. –paskoltam meg a vállát, majd a döntőre koncentráltam.

Öt-Négy-Három-Kettő- Egy

- Ez az! –ordítottam, mikor maga alá gyűrte ellenfelét. Örömömben odarohantam és felugrottam az ölébe. – Győztünk! –szorítottam a nyakát a karjaimmal és visítva ugráltam. – Menjünk haza inni. Vége a hajszának. –másztam le róla és apám felé fordultam, hogy a hüvelykujjam felé mutassam.

   Miután hivatalosan átvette a kupát, hazaindultunk. A fejem alig tudtam tartani, az adrenalin elmúlt és helyette lecsendesedett minden. Az autóban már nagyokat bólintva próbáltam magam tartani, de végül elaludtam, s már csak a kocsi kerekeinek hangjára ébredtem fel, amint felhajtottak a kavicsos

bejáróra. Álmosan dörzsöltem meg a szemem, amik vékony csíkká szűkültek az alvástól. A többiek teli voltak energiával és észre sem vettem, hogy útközben megálltunk kaját venni, amiket már a kezükben lévő táskákból pakoltak ki az asztalra. Túl hangosak voltak. Dae Hyun és Young Jae valami hülye táncot jártak a soju-val, Yong Guk meg már töltötte is ki a poharakba. Minden olyan gyorsan történt, hogy észre sem vettem. Ettek, ittak, én meg szerintem még mindig aludtam.
- Kérsz? – kínált soju-val  Yong Guk, de csak bólintásra futotta. Kézfejemre húztam a pulcsimat, mert kicsit fáztam, hisz elég hidegre fordult odakint az idő. Hamarosan december, de még így is kedvező hozzánk az időjárás.  
Leültem a társasághoz, akik már sokkal több körrel előttem jártak, mint én.Beszálltam én is az ünneplésbe. Egyre jobban felébredtem, de jobb lett volna inkább aludni, ahogy apám is tette jó pár üveg után.
- Mit éreztél Noona, mikor megcsókoltalak? – esett nekem a kérdéssel Dae Hyun.
- Semmit. – néztem a szemébe.
- Ez fájt… - búslakodott lehajtott fejjel.
- Miről maradtam le? – nézett ránk Him Chan.
- Semmiről. – nyugtáztam volna.
- Mindig csinálsz valami hülyeséget, amit nem akarsz velem tudatni. – esett nekem.
- Én? – nyomtam a mellkasomba az ujjam kérdőre vonva.
- TE!
- Hyung, az nem úgy volt. – védett meg Dae Hyun. – Én voltam túl részeg akkor is. Sajnálom Noona. – kért bocsánatot újra.
- Mondtam, hogy felejtsük el. – álltam fel.
- Akkor bocsi, hogy felhoztam a témát. – nézett fel rám.
- Meg van bocsátva. Jó éjt fiúk. – intettem nekik, majd bementem a szobába, hogy kitisztuljon a ködös elmém. Ledőltem az ágyra, úgy ahogy voltam, s már majdnem elaludtam, mikor valaki lökdösni kezdett.
- Kelj fel a helyemről.
- Hagyj már. –löktem el magamtól.
- Ha nem kelsz fel, rád fekszem. – közölte.
- Nem érdekel. – mondtam, s már csak a súlyt éreztem magamon. – Összenyomsz. – nyögtem a nyomás alatt. – Mássz le rólam. – viaskodtunk a helyért, de végül mindketten a földön kötöttünk ki, de még ott is rángattuk a takarót és küzdöttünk. – Fáradt vagyok ehhez. –engedtem el a paplant és elnyúltam a földön. A mennyezetet bámultam, kiűzte az összes álmot a szememből.
- Élvezed, hogy pasik vesznek körbe? – kérdezte az ágynak támaszkodva.
- Mi? Milyen pasik? – néztem rá a földről.
- Jin, Dae Hyun és kitudja, hogy kik még.
- Hülyeségeket beszélsz. –nevettem ki. – Jin a barátom, Dae Hyun meg részeg volt, józanon bottal sem piszkálna meg. – nevettem szinte már hahotázva. Lassan mozdult felém, közben tartotta velem a szemkontaktust, majd fölém magasodott. Haja lazán lógott lefelé és engem nézett. Szemkontaktusunkat, csak az én zavart pislogásom szakította meg. –Fura vagy. – löktem volna el, de nem engedett felállni. A szívem egyre hevesebben dobogott, s átjárt a félelem. Féltem attól, hogy mi történik és fel sem fogtam. A szívem mégsem ezért dobogott olyan hevesen, hanem mert éreztem a vállamon a kezének melegét és egyre közelebb hajolva orra megérintette az enyémet, s ajkai összeolvadtak az enyémmel. Attól féltem, hogy ez megtörténik ismét, mint az első csókomnál. Akkor is hasonló helyzetben voltunk, de az érzéseim már nem voltak olyan viharosak, mint akkor. Az ajkai puhán érintették az enyémet és a szívem mintha vad dobogásából hirtelen megállt volna, az érzéseim firkaként kavarogtak a fejemben. Mintha soha nem ért volna véget az a pillanat, de rájöttem, hogy csak szerettem volna.
- Most sem éreztél semmit? – suttogta, ahogy homlokát az én homlokomnak nyomta.
- Utállak. – súgtam.
- Én is… Felejtsük el. - mondta, majd rám rogyott az alkohol miatt, teljesen kiütve magát.
- Mégis mi a francot művelsz velem? – mondtam halkan, s szemeimből kicsordultak a könnyeim, míg el nem aludtam én is. Hajnalban már nagyon fáztam a földön, mivel Him Chan az összes takarót és párnát lehúzta az ágyról és rólam is. Felmásztam a helyemre és próbáltam visszaaludni. Odakint sötét volt még, apám horkolása még hozzánk is áthallatszott. Mint egy oroszlán csorda, úgy üvöltött.
- Részvétem… - ejtettem el halkan a szavaim és már el is nyomott az álom. Azok után, amit Him Chan művelt, azt gondoltam, hogy nem fogok tudni aludni, de a három napos edzés és az alkohol együtt teljesen kiütött, de nem csak engem, hanem mindenkit, mert reggel, elég kipihenten ébredtek.
-Ah, de jót aludtam… - bújtak ki a szobából. Akkor én már a tejem kortyoltam a konyhaasztalnak nevezett malac ólon. Him Chan nem emlékezett semmire, de ez volt nekünk a leges legjobb megoldás. Féltem a reggeltől, hogy nem tudom majd kezelni, vagy a szemébe nézni, de mivel Ő simán megkérdezte, hogy mi volt a verseny után, nem izgattam magam.
- Úr Isten, nem hallottátok apa üvöltését az éjszaka?
- Hajnalban arra keltem, hogy fáj a gyomrom és lehet, kidobom a tegnap estét, de szerencsére nem így történt. Azután nem tudtam aludni, hála Ahjussinak. –vetett megvető pillantást apám háta felé. Most tudtam aludni az utolsó fél órában, amikor már kezdett ébredezni.
- Te dobtál meg valamivel? – kérdezte apám, miközben a tegnap esti maradékból reggelizett.
- Én? ANI! –tiltakozott apró kacaj közben. – Sose tennék olyat.
- Jó van fiam. Ez plusz két kört jelent. – Nem is mondom, hogy letört a reggeli hír hallatán. -Jin Hee, ami téged illet találtam neked állást a kikötőben. Legközelebb a szád helyett a fejedet használd.
- Neeeeeem!!!!