-Nyolcadik rész-

 Az iskolában megannyi szakkör van, de számomra mind unalmas, kivéve egyet, a küzdősport szakkört, aminek immár 4 éve tagja vagyok. Egész héten azzal nyaggattak, hogy vegyek már fel valami mást is, de semmi kedvem nem volt hozzá, így édes mosollyal leráztam mindenkit, akit csak lehetett. Már a megbeszélésre tartottam. Átöltöztem a sportruhámba és a terem felé vettem az irányt, miközben gondosan összefogtam a hajam, hogy ne legyen majd útban. Ahogy beléptem a terembe, kissé megtorpantam.

Mi a franc? Hol vannak a lányok?

Csak álltam ott pár pillanatig, majd megpillantottam Zelo-t és odamentem hozzá a matracra. Leültem.
- Hol vannak a többiek? – pislogtam fel rá. Még ülve is magas volt. Nehéz is volt átdobni a vállamon. Ő volt az egyik, aki megnehezítette a helyzetem, ha harcoltunk.
- Most jönnek. – mutatott az ajtó felé. Mindenki átöltözve közelített a matrac felé. A torkomban kisebb gombóc akadt meg, amikor megláttam Jin-t felém közeledni. Már egy hete nem tudom őt kiverni a fejemből. Még soha nem éreztem ilyet, olyan mintha mágnesként vonzódnék hozzá. A mosolya levett a lábamról és elgyengültem. Kissé összeakadt a tekintetünk, de gyorsan elfordítottam a fejem az ablak felé, mintha egyáltalán nem vettem volna észre. Csakhogy ez nem jött be, mert leült mellém egy szó nélkül.

Miért? Miért pont Ő ült mellém?

Félénken néztem rá, s láttam, ahogy félmosolyra húzza a száját. A szívemhez akartam kapni, de a szívem a torkomba ugrott hirtelen és idétlen visszamosolygásom közepette Zelo-hoz kezdtem bújni.
- Mi bajod van Noona?
- Semmi- semmi! – tiltakoztam, s ahogy elhúzódtam tőle a vállammal meglöktem Jin-t. – Bocsi. – néztem rá és fülig pirultam. Úgy éreztem kezdem elveszíteni az önkontrolomat és nem tudom irányítani a helyzetet.

Nyugi Jin Hee! Annyi fiú van mindig körülötted, miért vagy ideges? Mély levegő! Ki és be.

Becsukott szemmel koncentráltam. Ahogy lenyugtattam magam kinéztem Zelo mögül és a többieket vettem szemügyre.
- Ugye nem csak én leszek egyedül lány? Hol vannak a többiek?
- Úgy hallottam, hogy idén egy lány jelentkezett csak.
Kissé megfeszültem Jin hangjára, hisz most hallottam először ilyen hosszú mondatot a szájából és ráadásul most hozzám beszélt. Egy pillanatig csak tátott szájjal néztem rá a dupla sokk miatt, s mire megszólaltam volna, már nem volt aktuális bármit is mondani, így szép lassan visszacsuktam a számat és az elnökre néztem, aki csendet kért, hogy elkezdhesse az értekezletet.
- Sokan tudjátok, hogy mennyire fontos nekünk az idei év. Sok embert veszítettünk, de egy embert személy szerint Jin-t sikerült beszerveznem köreinkbe. Már tavaly is kértem, hogy csatlakozzon hozzánk, de csak most állt kötélnek. – nevette el magát az elnökünk és Jin is, aki felállt és mindenki felé meghajolt üdvözlésképpen. -  A verseny egy hónap múlva lesz, s mivel ez nagyon fontos az iskolának is, engedélyezett külső felkészítőt, aki hamarosan megérkezik hozzánk. Ha lehet, ne lógjátok el az edzéseket, s amikor csak tehetitek, erősítsétek az állóképességeteket. A területi verseny egyenes út az országos versenyre. Lazsálásnak nincs helye. Van, aki ezekkel a feltételekkel ki akar lépni? Még most megteheti. – nézett körbe, de egy kéz se jelent meg a magasban. – Remek. A szomorú hírem, hogy a lányok közül minimum kettő személynek kell indulni egy iskolából és az idén csak egy lány tagja van csapatunknak.
Mindenki egyöntetűen rám nézett, ami kellemetlen volt, így újra Zelo védelmét vettem igénybe. – De mint tudjuk Jin Hee-t nem érdekli, ha fiúkkal kell verekedni…
Mindenki rám vigyorgott… Felhúztam a lábam és fancsali képpel a térdeimbe temettem az arcom. Kínosan éreztem magam, inkább fel sem néztem.
- Ah, jöjjön be. Bemutatom az új oktatónkat.
- Ehhhhhh? – visítottam nagyot, ahogy felemeltem a fejem. Mindenki engem figyelt még mindig, de nem foglalkoztam vele, csak az előttünk álló apámra pislogtam értetlenül.

Hát ezt nem hiszem el…

Szólásra nyitottam a számat, de mivel mindenki engem figyelt, előremeredt mutatóujjamat visszahúztam és leültem törökülésbe. Apámnak be sem kellett mutatkoznia, hisz mindenki ismerte a híres Kim Ji Hoon-t, aki rengeteg aranyéremmel büszkélkedhet, még fénykorából. Azt viszont senki nem tudta, hogy az apám. Nem mintha akartam volna, hogy ez kitudódjon, mert akkor másképp tekintettek volna rám a srácok, s ezt apám is jól tudta, de azért engem hívott ki. Esküszöm néha nagy szívás lánynak lenni…
- Nos, mérjük fel a tudásotokat. Aki a hölgyet… - kezdett bele, majd rám nézett - Hogy is hívnak?
- Kim Jin Hee. – mondtam a saját apámnak, mintha nem tudná.
- Oké, szóval, aki legyőzi Jin Hee-t, annak nem kell megcsinálnia az ötven felülést.
- Miért pont egy lány?  Szerintem válasszunk párokat.
- Te vagy az oktató édes fiam vagy én? Ha legyőzöd a lányt, akkor utána jártathatod a szád.
Enyhén beragadt a babszem Min Jae fenekébe, úgyhogy nem is jártatta tovább a száját apámmal szemben. – Na, akkor ki áll ki vele? – tette csípőre a kezét apám és Min Jae-re mutatott, hogy álljon fel. Ő volt az első ellenfelem. A harcokat nagyon komolyan veszem, s csak az jár a fejemben, amit apám mondott.
„ Koncentrálj, az ellenség gyengepontjára. Mérd fel az erejét. Ha megtaláltad, ne habozz, hanem cselekedj, de saját gyengeségedet soha ne mutasd ki, mert akkor elveszíted a csatát.”
Min Jae legnagyobb hibája az volt, hogy lassú volt, így megvolt a gyengepontja is. Az első két percben győzelmet arattam. S így volt a következő nyolc csapattársammal is, a tizennégy főből…

- Ahh… Ez nem igaz… - feküdt a hátán Dae Hyun és szaporán szedte a levegőt. Mit ne mondjak már én is eléggé ki voltam fulladva és ez látszott is rajtam. Zelo- t legyőzni ma sem volt könnyű és Yong Guk is okozott némi nehézséget, hisz majdnem elveszítettem a harcot, de az utolsó pillanatban tudtam fordítani. Jong Up volt az egyetlen, akinek sikerült legyőznie, mert Ő egy kissé izmosabb és kigyúrtabb volt, mint a többiek, ami azt jelentette, hogy sokkal jobb kondiban volt és a reakciói is sokkal gyorsabbak voltak. Young Jae és Him Chan volt már csak kicsi csapatunkból és az a személy, akivel nem szívesen álltam szemben, de muszáj volt. Young Jae elleni győzelmem után, Jin volt a soron következő és sokkal nehezebb volt vele szemben állni, mint gondoltam. A szívem egész más ritmust vert, mint általában. Úgy éreztem teljesen elgyengülök, s a kemény csaj énemet simán a kukába dobhattam. Ő maga volt rajtam a fogás, hisz nem akartam durva lenni, ami meg is látszott a mozdulataimon. A legrövidebb meccsem volt, amit elveszítettem.

A francba! Nem lehet Ő a gyenge pontom, le kell győznöm. Nekem nincs gyengepontom.

Ezekkel a gondolatokkal pattantam fel, de legszívesebben a földbe ütöttem volna az öklöm olyan mérges voltam.  
- Újra! – utasítottam, amin meg is lepődött.
- Nem adtál bele mindent? – mosolygott rám.
- Nem, ami azt illeti semmi erőt nem fektettem bele.
- Hajrá Noona! – emelte magasba az öklét Young Jae.
- Azt hittem barátok lehetünk… - nézett rá Jin. - Neki szurkolsz? Azt akarod, hogy egy lány elverjen?
- Hyung, el is fog. Én is kikaptam. Nyugodj bele.
- Az előbb győztem. – tette csípőre a kezét büszkén.
- Ne bízd el magad, megzavartad csak. És most lássunk egy igazi küzdelmet.
Hitetlenkedett arckifejezéssel csóválta a fejét és harci állásba álltunk mind a ketten. Kiürítettem a fejem és teljesen elvonatkoztattam az arcáról. Pár perc küzdelem után - amit mindketten élveztünk, hisz nevettünk közben- egy határozott mozdulattal gyűrtem magam alá s karját hátrafeszítettem.
- Okééé! Okééé! Feladom. - nyögte, mire boldogan elengedtem és már nem éreztem magam olyan cikis helyzetben és büszke is voltam magamra. Apámra mosolyogtam, aki ugyanolyan büszke volt rám, mint én magamra. Jin a kezét felém nyújtotta elismerés képen, amit pirulva, de elfogadtam. A keze forró volt és a mellkasa ütemesen mozgott fel és le. Valószínű picit kifárasztottam, de már én is eléggé fáradt voltam. Az utolsó diót is meg kell törnöm, ami Him Chan volt.
- Mennyi is Him Chan? 49/48 az én javamra igaz? – vigyorogtam rá, de Ő mérges arckifejezést vágott. Ismertem már ezt az arcot, tudtam, hogy valami baja van és ilyenkor még keményebben harcol. Össze kellett magam szedni, mert Him Chanban ilyenkor nagy ellenfelet éreztem. Ahogy apám mondta, bennem nem az erő a domináns, hanem a védelmi vonalam és a gyors reakcióm. Mindig is gyors mozgású voltam, amit végül sokkal jobbra fejlesztettem az évek alatt. Már kiskorom óta, pontosabban 5 éves korom óta különleges edzésekben részesülök, így soha nem mondhattam magam átlagos lánynak, de még lehet lánynak sem. Apám úgy nevelt, mintha fiú lennék, míg anyám próbálta megtartani bennem a valódi énemet. Valamennyire sikerült anyámnak, de mégis ha megkérdeznék, azt mondanám, hogy fiús típus vagyok.
A legtöbb fiú, nem foglalkozott volna lányokkal, de engem sokkal jobban befogadtak maguk közé és attól kezdve, több fiúval barátkozom, mint lánnyal. Bár, még így sem tudtam levetkőzni a valódi nemem, hisz a legtöbb fiú nem tudott lánnyal verekedni, s mondhatni sokuknak ez volt a gyengepontja is, de Him Chan-nak a szemében most nyomát sem láttam, a kegyelemnek.
       A szám elharaptam harc közben, nem figyeltem oda eléggé és már nagyon fáradt voltam. Hosszas küzdelem után a földön kötöttem ki, a lábaimon ülő Him Channal, aki szorosan a földhöz szegezi mindkét csuklóm.

Haragszik rám?

A szeméből mást sem tudtam leolvasni csak dühöt. Hidegen viselkedett velem.
- Szép volt Oppa! – próbáltam enyhíteni az arckifejezésén.
- Ne szólíts így! Tudod, hogy utálom. – nézett az arcomba.
Ami azt illeti, csak tőlem nem viselte el, ha Oppanak szólítom, már egy ideje. Elengedte a kezem és leszállt rólam, hogy fel tudjak állni. Apám tapsolni kezdett.
- Tizennégyből, tizenkettő, nem is olyan rossz arány kislány. – vigyorgott apám, mint fuvaros ló a rohad tökre, míg csapattársaim szégyenkezve vakargatták a tarkójukat.
- Ez nem ér! Visszavágót. – mondta Min Jae.
- Legközelebb… Nekem 14 embert kellett legyőznöm, neked meg egyet kellett volna. Gondolod, hogy igazságos lenne most kihívni? Bár lehet, legyőznélek még így is. – nevettem el magam, teljesen leizzadva. Ő annyira nem nevetett a kijelentésemen, de nem is nagyon érdekelt, csak hagytam, hogy a büntetést megkapja. Jong Up bár legyőzött, de végigcsinálta a felüléseket a többiekkel, míg én elmentem tusolni.
  Olyan jó érzés volt a forró víz, de eléggé fájt a karom, főleg ahol Him Chan szorított. Tudom, hogy nem volt szándékos. Ha ezzel foglalkozik az ember, apróbb ütésekre, horzsolásokra mindig számítani kell. Felvettem az egyenruhámat és a piszkos cuccom beledobtam a táskámba. Ahogy kiléptem az ajtón a frászt hozta rám a falnak támaszkodó Jin. Egy nagyobb káromkodást fojtottam magamba, de a helyett inkább a számat harapva mosolyogtam rá.  Úgy tűnt mondani akar valamit, így rákérdeztem.
- Mondani akarsz valamit nekem? – pislogtam.
- Hát szóval… én azon gondolkodtam, hogy holnap szombat és, hogy szabad vagy-e, mert akkor eljöhetnél velem valahová…

-Hetedik rész-

Korán reggel nem tudtam, hogy miért ordibál anya az ajtóban és, hogy miért veri még öt perc után is kétségbeesetten. Kómás fejjel, a tömör ajtólapra néztem és már épp kezdtem volna mérgesen leküldeni anyát a konyhába, mikor eszembe jutott, hogy ma van a tanév első napja, s tudatosult is bennem, ahogy élére vasalt egyenruhámra néztem. Visszaejtettem a fejem a párnára és vissza akartam aludni.
- Jin Hee! Kelj fel!- dörömbölt - Hallod? – amit újabb dörömbölés követett.
- Kelek már! – ordítottam mélyről feltörő hörgéssel. Nem mintha sokat segített volna, az, hogy lementem a konyhába pizsamában és vakon a hűtőbe nyúltam. Na jó, ez nem igaz, mert amint megittam a hideg frissítő boci tejemet, már is jobban éreztem magam és már nyitott szemekkel tudtam visszamenni a lépcsőn, hogy teljesítsem anyám kérését. Amint szedtem a fokokat azon gondolkodtam, hogy vajon álmodtam, vagy tényleg elhaladtam a reggeliző Him Chan mellett…? Vállat rántottam és becsaptam magam mögött a fürdő ajtót. A hideg víz már egész jól felébresztett, úgyhogy kezdtem izgatott lenni.
- Ebben az évben rám talál a szerelem! Ebben az évben édes iskolás lánynak fogok kinézni.
Eldöntöttem, hogy a cuki oldalam is megmutatom a világnak, így két copfba kötöttem a hajam és egy kis rózsaszín szájfénnyel tettem teljessé fekete-piros kockás szoknyás egyenruhám, amit fehér blúz, piros nyakkendő és sötétkék blézer egészített ki. 
- Ohh! – pillantottam az órára és rájöttem, hogy el fogok késni és még reggelizni sem reggeliztem. Gyorsan leszaladtam a lépcsőn és felkaptam egy almát a kis fonott kosárból.
- Elmentem… - fordultam volna ki kicsiny konyhánkból, de anyám megállított.
- Várd meg Him Chan-t és ha lehet, az idén ne kelljen az igazgatót meglátogatnom. Ne viselkedj úgy, mint egy huligán.
- Mikor viselkedtem én úgy? – pislogtam ártatlanul.
- Mondjuk mikor tavaly kitörted a második emeleti ablaküveget a székeddel.
- Véletlen volt. Nem az ablakhoz akartam vágni. – nevettem el magam visszaemlékezve a volt osztálytársamra, aki azt hitte, hogy a telefonjával, majd be tud fényképezni a szoknyánk alá. Csak addig hitte ezt, míg nem találkozott velem… - Egyébként is, nem látod, hogy milyen cukira vettem a formámat? Mond, hogy nem vagyok cuki. –pislogtam édesen és meglegyintettem két copfom.
- Nem vagy cuki! – közölte ridegen.
- Miért nem? Mond meg Him Chan, hogy az vagyok. – szóltam a reggelijét épp befejező fiúra. Csak pislogott rám, míg a hátára vette a táskáját.
- Ha azt mondom, hogy nem vagy az, akkor kihozom belőled az állatot, ha meg azt mondom, hogy az vagy, akkor meg hazudok, úgyhogy tartózkodom, mert egyiket sem szeretném.
Ment el mellettem cinkos mosollyal.Tényleg majdnem kihozta belőlem az agressziót és majdnem leütöttem, de mivel ez az első iskola nap, úgy döntöttem türtőztetem magam.
      Kissé tempósabban szökdécseltem előtte az úton, mert utáltam hátul kullogni.
- Az idén fel fog rám figyelni valaki, mert olyan édes leszek, akár egy csupor méz. – ahogy kimondtam a lábaim engedtek maguknak és nagy puffanással hasaltam a földre. Az almám vidáman gurult le a lejtőn nem foglalkozva velem… Miért is foglalkozna velem egy alma, de hogy még Him Chan sem, az már abszurd volt.
- Ha így hozod a formád továbbra is, akkor tuti nagyon sokan fognak rád felfigyelni. – nevetett és felvette az almámat a földről. Rögtön felpattantam és leporolva magam utána rohantam.
- Hej! Az, az enyém! – kaptam ki a kezéből. – Nem reggeliztem.
- Miért? Sokáig tartott begumizni a hajad? – fogta meg az egyik összefogott tincsem.
- Még mindig kevesebbet vagyok a fürdőben, mint te, kíváncsi lennék, mit csinálsz annyi ideig. – vigyorogtam az almámra.
- Legalább én felkelek hozzá időben.
- Hagyjuk már! Te is ugyanolyan lusta dög vagy, mint én. – nevettem el magam, s a buszunk jelent meg előttünk.
- Omo! –rohantunk is, hogy még idejében elkapjuk. A második megállónál Young Jae is felszállt, Ő az egyetlen, aki ezen az útvonalon utazik minden nap. Általában, így hárman megyünk a suliba és jövünk is haza. Már amikor nem terveznek suli utáni programot és egyedül hagynak. Igen, nem lehetek mindig velük, bár őszintén én nem bánnám.
  Az idei év még keményebb lesz, de már feldolgoztam, hogy Yoo Bin elhagyta kicsi hazánkat egy jobb lehetőség érdekében. Ezzel viszont egyedül maradtam az iskola falai között, ami szomorúvá tett.
  A buszon olyan tömeg gyűlt össze, hogy alig vártam, hogy leszálljunk, s mivel a fiúk tökéletesen figyelmen kívül hagytak, mert egy új játék kötötte le a figyelmüket, így kénytelen voltam zenét hallgatni. Már majdnem az iskolánál jártunk, így átfúrtam magam a tömegen, hogy könnyebb legyen leszállni. Intettem a fiúknak is, hogy kövessenek, így mikor leszálltam szorosan mögöttem voltak. A többiek is megvártak minket, úgy ahogy szoktak, s együtt mentünk az iskola kapujáig. Imádtam, mikor mindkét oldalamon három-három barátom sétált, de kissé el is szomorított a gondolat, hogy ez lesz az utolsó közös évünk. Az iskola kapujában felnéztünk a nagy krémszínű épületre.
- Szerezzünk szép emlékeket. Ez lesz a legszebb évünk. Fighting! – emeltem fel az öklömet és mindenkinek nagy mosoly ült az arcán. – Oszolj! – adtam ki a parancsot és mindenki, vagyis majdnem mindenki otthagyott egyedül.
- Néha olyan érzésem van, hogy utálnak… - mondtam az orrom alatt.
- Ugyan Noona, ne beszélj hülyeségeket, bár lehet, hogy van benne valami. – gondolkodott el Dae Hyun, s mielőtt még bokán rúghattam volna, valaki a nevemen szólított.
- Jin Hee! – ahogy kinéztem Dae Hyun mögül, nem hittem a szememnek. Egyetlen barátnőm szaladt felém.
- Yoo Bin! – szaladtam én is és egymás nyakába ugorva visítoztunk. – Nem úgy volt, hogy elköltöztök?
- Visszajöttem, mert nem tudok nélküled élni.
- Mesélj! – karoltam belé és intettem Dae Hyunnak, hogy később majd találkozunk.
Yoo Bin szája be sem állt, de csak annyit szűrtem le az egészből, hogy aki nélkül nem tud élni az a barátja és nem én…  Egyenesen a táblához mentünk, hogy megnézzük ki melyik osztályba került.
- Osztálytársak leszünk. –toporzékoltunk.
 Tavaly külön osztályba kerültünk, ami kissé megviselt. Annyira nem, mint a hír, hogy az utolsó évben már nem lesz velem, de elég rázós volt, mert Yoo Bin az egyetlen, aki mellett lánynak érezhetem magam.
- Oppa! Egy osztályban leszünk.
- Ühm! – hallottam a hátam mögött a párbeszédet és hátranézve valószínű a suli szívkirályát és szívkirálynőjét láthattam. Him Chan volt az és a barátnője, aki szemtől szemben még szebb volt, mint a képen. Ahogy egymásra mosolyogtak furcsa érzésem támadt, s mintha kiesett volna az iskola zaja egy pillanatra.
- Megyünk? – húzott el Yoo Bin én meg csak vigyorogtam a párra és engedtem barátnőmnek.
- Omo! – kezdte, mikor kellő távolságra kerültünk a táblától. – Nem is tudtam, hogy együtt járnak. Mégis mióta jár Jenny-vel?
- Ismered?
- Nem igazán, csak nagy híre van a suliban.
- Milyen híre? – húztam fel a szemöldökömet.
- Azt hittem, hogy ti együtt fogtok járni… Ezt nem gondoltam volna, mindig együtt voltatok… – rágta a körmét.
- Hülye. – csaptam meg a karját – Együtt nőttünk fel, jó hogy együtt láttál minket. Olyan, mintha a bátyám lenne…
- Aha! Tudod, hogy kinek beszéld be!
Kezdett idegesíteni…
- Yoo Bin! Azt mond már, hogy mit tudsz a lányról.
- Ja, semmi különöset, mindössze a fiúk az osztályban őt szavazták meg a legszebbnek és mindig minden buliban ott van. Gazdag családból származik és nagyon jól nevelt. Miss tökély. Illik Him Chanhoz.  De siessünk, mert le fogjuk késni az ünnepséget.
Szaladni kezdett a folyosón, én is rohantam utána, de véletlenül összeütköztem valakivel.
- Oh, bocsi, nem akartam. – rohantam vissza, hogy felvegyem a válláról lelökött táskát. Csak rám mosolygott és egy szó nélkül tovább ment. Olyan furcsa volt, így én is csak furcsán fixíroztam távolodó hátát.
A barátnőm tátott szájjal rohant felém vissza.
- Olyan szerencsés vagy! Rád mosolygott!
- Mi van? – fintorogtam rá, hisz nem értettem, miért lennék én szerencsés. - Kifejtenéd bővebben?
- Ne mond, hogy nem tudod, hogy ki volt, akit letaroltál.
- Egy, nem taroltam le, csak meglöktem. Kettő, nem ismerem…
- Te melyik bolygón élsz? Esküszöm nem értelek… Ő a suli szívkirálya. Tavaly rengeteg sportversenyt megnyert és a lányok csak őt akarják.  Bár két évvel alattunk jár, de annyi idős, mint mi. Vajon miért halasztott annyit? A pletyka úgy szól…
- Nem érdekel… - vágtam közbe, mielőtt még elkezdte volna és továbbmentem.
Az osztályban kihúztuk, hogy hova fogunk ülni. Én a leghátsó padot kaptam az ablak mellett. Yoo Bin velem párhuzamosan a másik sorban, míg Him Chan kettővel ült előttem. Az első nap még unalmasabb volt és nehezebben telt, mint gondoltam. Alig vártam, hogy egyek valamit, s a büfébe rohantam, miután megismertem Yoo Bin barátját. Úgy álltak elém, mintha már ismernénk egymást, de az igazság az volt, hogy fogalmam nem volt, hogy ki áll előttem. Az, hogy a suli edzéseken sokat találkoztunk, nekem nem mondott sokat, sőt, ami azt illeti semmit sem. Azért kedvesen vigyorogtam és úgy tettem, mint aki örül a viszont látásnak és minden egyéb másnak. Mondjuk az ebédemnek jobban örültem volna. Néha tényleg olyan érzésem volt, mintha egy másik galaxisból jöttem volna és nem is ebbe a suliba járnék. Nem ismertem Jenny-t a szívtiprót sem és Yoo Bin barátját sem, ez már aggódásra adott volna okot. De nem aggódtam. Inkább az járt a fejemben, mennyire elvette Yoo Bin eszét a szerelem. Megérte feladni az álmát a szerelemért? Konkrétan az életéről mondott le és még az sem biztos, hogy együtt maradnak az év végéig… Ki vagyok én, hogy előre ítéljem meg a helyzetet? Vagy csak féltékeny vagyok? Valószínű megtámadott a zöld szörny is, mivel mindenki turbékolt a közelemben csak én voltam egyedül, mint a kisujjam. A suli végével mindenki ott hagyott, így lementem Young Jae-hez, hogy hátha Ő is hazafelé tart, mint én.
- Hahó! – néztem be az osztályba és megpillantottam a táskájába pakoló fiút, s pár osztálytársát. – Jössz haza?
- Aha! Megyünk együtt?
- Ühüm! –léptem elé.
- Együtt jártok? – kérdezett rá egy fiú.
- Young Jae a testvérem…
- Hogy lenne már a testvéred… Ismerem a családját. Nem az!
- Ha azt mondom, hogy a testvérem, akkor az is! Világos? – meresztettem rá a szemem.
- Nyugi Noona! – nyugtatott Young Jae  - Nem járunk, csak barátok vagyunk.
- Rád van tapadva a csaj, nem látod?
- Young Jae… - néztem a barátomra idegesen. – Te adsz neki, vagy én üssem le?
- Mintha le tudnál… - nevetett az orra alatt, amivel irritált. Olyan volt az a fiú, mint egy rossz csalánkiütés… Young Jae látta, hogy nehezen viselem a mai napot és hamar kiborítanak, így elém állt.
- Haver, jobb, ha kussolsz.- nézett hátra. - Menjünk Noona! – terelt volna ki, de a sarokban észrevettem egy fiút, aki a markát a szájához szorítva próbálta visszatartani a nevetést.  Ő volt az akit elsodortam.
- Jin, holnap megtartjuk a megbeszélést.  
- Oké! – mosolygott ránk az említett.  Olyan furcsa érzésem támadt, ha rá néztem. Kicsit titokzatos volt nekem… Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk és rájöttem, hogy elvágtam magam a suli szépfiújánál is… Letörtem és ezt YoungJae észre is vette.
- Mi a baj Noona? Ennyire zavar, hogy azt hiszik a barátnőm vagy?
- Nem jöttél még rá, hogy azt hiszik, hogy én loholok utánad, te meg szórakozol velem? Tavaly is irritált ez a fickó, de egyszer Istenemre mondom, hogy leütöm. Ráadásul leégettem magam megint.
- Jin előtt? – nézett rám – Csak nem tetszik neked?
- Nem is ismerem… - adtam a választ. – Csak azt mondták van róla valami pletyka…
- Ja! Igen. Múlt évben jött vissza a suliba és már akkor is osztálytársak voltunk. Állítólag Japánban, ahol addig élt sok rendőrségi ügye volt. Ezt viszont senki nem hiszi el, mert jó tanuló, és a lányok nagy kedvence, hisz magas, jóképű és van egyfajta varázsa.
- Ha nem tudnám, hogy nem, azt hinném, hogy tetszik neked. –nevettem el magam, ahogy felléptem a buszra és lehuppantunk egy ülésre egymás mellé.
- Noona, csak azt mondom, amit én is hallottam.
- Aha! – húzogattam a szemöldököm- Én is azt mondanám.
- Meg fogok sértődni. – közölte nevetve, mire én meglöktem kissé és eltátogtam neki, hogy „csak vicceltem”.

-Hatodik rész-

Ahogy visszaértünk a fehér szalag már a zászlón volt.

Dae Hyun kiszagolta hol van az „anyag”. Gondoltam… 

Alig hogy betettük a lábunkat a táborhelyre három irányból érkeztek a barátaink és mind a zászlóért küzdöttek.
  Zelo átugrott egy bokrot, míg YoungJae a cél előtt hasra vágta magát, így a harmadik hely Yong Guk-é lett. A harmadik irányból-ami a hátunk mögött volt- Jong Up érkezett. Pólója a kezében eléggé túlterhelve az édességekkel. Amint meglátta a zászlón a szalagot, elcsodálkozott.
- Ohh… - mondta csalódottan. – Azt hittem én fogok nyerni.
- Woah! JongUppie, ha mást nem, de a felsőtest szépségversenyt megnyerheted. – csodálkoztam el kockáin, mire Him Chan oldalba lökött.
- Mi van? – néztem fel rá.
- Töröld le a nyálad. A versenybe, meg ne is reménykedj.
- Már kezdtem örülni a remek programnak.  – húztam félre a szám, s Jong Up után néztem, ahogy elhaladt mellettem.
- Várj! – futottam utána. – Összeszedted az összes kincset? – néztem a pólóba.
- Ühüm… Amit találtam elhoztam.
- Én meg azt hittem, hogy Dae Hyun a kopó, de kiderült, hogy mégsem… - drámai csend lepte be a teret és rájöttem, hogy veszítettünk. - Ahhh! – borzoltam a hajam- Him Chan! – néztem rá. – Akkor mi most veszítettünk?
- Most jössz rá? Törődj bele!
- Áhhh nem igaz! – hisztiztem és el is felejtettem, hogy Him Chan megsérült.
- Omo! Hyung! Vérzik a kezed. – mutatott rá Zelo.
- Semmiség. – nézett karjára, majd leengedte maga mellé.
- Hol sérültél meg? – nézte körbe anyám a fiút.
- Csak elestem és lehorzsoltam a karom. Semmi súlyos.  – húzódott mosolyra a szája.
- Azonnal ellátom. – Indult volna el anya a kötszerért.
- Majd én idehozom és ellátom.  – mentem el mellettük, hogy elhozzam az elsősegély dobozt. Alig találtam meg, míg végül az anyósülés alatt leltem rá.
- Megvagy! - emeltem ki örömmel és rögtön vissza is siettem… Kicsit megszédültem, így megtámaszkodtam a motorháztetőn, egy fejrázás után tovább is mentem. A hasamba erős fájdalmat éreztem. Kiesett a kezemből a doboz és kezemmel megfogtam az oldalam.
- Noona… Jól vagy? – állt meg előttem Young Jae és megfogta a vállam. Az én bal kezem is a vállán kötött ki és éreztem, hogy körmeim kissé a húsába vájnak.
- Noona! Megijesztesz… - nézett körbe és kiáltani akart. Engedtem a szorításból és kihúztam magam. Csak egy pillanatig tartott és már jobban is éreztem magam.
- Nincs semmi bajom, csak valami rosszat ettem és görcsöl a hasam.
- Nekem nem úgy nézett ki…
- Semmi baj! – paskoltam meg a vállát, majd lehajoltam a dobozért és elindultam a többiek felé, akik azon vitatkoztak, hogy ki is nyert végül is. Az, aki feltette a szalagot először vagy az, aki több nasit gyűjtött? Értelem szerűen nekem a szalagos verzió tűnt értelmesnek, de ha velük van az ember, inkább nem szól semmit. Intettem Him Channak, hogy üljön le mellém a kis kék kemping székre. Kinyitottam a dobozt és elővettem mindent, amire szükségem volt. Alaposan megtisztítottam neki és rendesen megfújtam, hogy lehűljön, majd leragasztottam.
- Bocsi, hogy megsérültél miattam.
- Te jól vagy?
- Én? – kérdeztem vissza mosolyogva – Remekül. – húztam a szám nagyobb mosolyra és visszatettem mindent a dobozba. Ahogy a dobozon kattant a zár, felálltam és a lakókocsihoz mentem. Kinyitottam az ajtaját, de még nem tettem el az elsősegély felszerelést, hanem szemügyre vettem az én sebem is, ami elégé fájt néha. Felhajtottam a pólómat, de nyílt seb nem volt rajta, csak néhány karcolás és egy elég nagy lila folt a medencecsontom felett.  Olyan volt a hasam, mint akit alaposan megrúgtak, de örültem neki, hogy semmi komoly, így nyugodtan mentem vissza a többiekhez, akik eldöntötték, hogy én veszítettem, s nekem kell majd mosogatni.
- Ez így nem ér!
- Én meg vagyok sérülve… - emelte felém Him Chan a karját.
- Csak ki akarod magad húzni a munkából.
- Én? Nem vagyok én olyan. – rakta az asztalra a vacsorához való kellékeket, majd leült. Én is pukkadva levetettem magam az egyik székre.
- Miért nem eszel Noona? – lökött oldalba Dae Hyun, ami nagyon nem esett jól.
-  Nem vagyok éhes.
- Beteg vagy??? – sipákolt fel élesen meglepettségében.
- Csak nem vagyok éhes. Eggyel kevesebbet kell elmosnom.
- Szerintem beteg vagy… Nem szoktál te így beszélni.
- Csak egyél, hogy hamar el tudjam mosni a tálat.
- Ohh… Megint harapós… - nézett a többiekre és egy szó nélkül tovább evett. Tényleg nem szokásom kihagyni az étkezéseket, de most sehogy sem kívántam az ételt. Pedig már annyira vártam…
Lelkiekben felkészültem a mosogatásra. Utáltam. De ki szeret mosogatni? Jó, vannak kivételek, de azok nem ebben a csoportban vannak az biztos. Egy horgász vödrön ültem, előttem a sok mosni valóval. Unottan mosogattam, és alig vártam, hogy vége legyen. A többiek a tűz körül énekelgettek régi dalokat. A végére már én is dúdoltam és kellőképpen elfáradtam, így elmentem aludni. Apu éjszakai horgászatra akart indulni, de a melegre való tekintettel úgy döntött, hogy inkább a lakókocsiban hűsöl.
  A sátor iszonyatosan meleg volt és nem tudtam a hasamon feküdni. Csak ide-oda mocorogtam, végül úgy döntöttem, hogy lehűtöm magam. Kimásztam a friss levegőre, egyszerűen üdítő volt már az is rám nézve, hogy megcsapott a friss levegő, de azért még kivettem a hűtőtáskából egy üveg vizet és lehűtöttem magam. A csuklómra és a nyakamra is tettem a hideg vízből, mert úgy éreztem, hogy elolvadok. Elindultam megkeresni a kinevezett mellékhelységet, de a bokorban megmozdult valami.
-OMO! – ijedtem meg és két lépést hátráltam. Még egy zajt hallottam és futva mentem a szomszéd sátorhoz.
- Him Chan… - suttogtam, de nem hallotta, így kizipzáraztam a szúnyoghálós ajtót és bekukucskáltam. DaeHyun-nal és YoungJae-vel osztozott egy sátoron, akik enyhén alulöltözöttek voltak a melegre való tekintettel.
- Oh My God! – irányítottam el a telefonom fényét Young Jae-ről, Him Chanra, akin volt póló, de úgy izzadt, hogy szinte már cseppfolyós állagot öltött fel.
- Him Chan… - szóltam neki, de nem reagált. – Him Chan. – nyomatékosabban kezdtem mondani a nevét.
- Mi van? – súgta álmosan.
- Én… ott a bokorban hallottam valamit.
- Mit csináljak vele? – hunyorgott, mert közben a telefonomat az arcába tartottam.
- Hát… - kezdtem volna. –öhm… pisilnem kell. – s ahogy kimondtam az arcába ejtettem a telefonomat, mert karok tapadtak rám.
- Melegem van… Ahhh … - szorított magához Young Jae. Még forróbb lett a levegő, ahogy a csupasz hasamhoz ért.
- Segítség… - suttogtam, mire Him Chan ránk világított.
- Mit csináltok? – lepődött meg és Young Jae szorító karjára nézett.
- Ne engem kérdezz! Nem látod, hogy alszik? Leszeded rólam?  
A hasamat kezdte el nézni, míg én nagy nehezen leszedtem magamról a tapadós karokat.
- Gyere ki! – fogta meg a karom és jó messzire húzott a többiektől. Láttam rajta, hogy mérges rám. Igen morcos tud lenni, ha felébresztem…
- Emeld fel a pólód! – utasított.
- Mi? – tettem a karom magam előtt keresztbe. – Hülye vagy?
- Láttam már a hasad! Gyerünk! Húzd fel!
- Ja! Mikor? Tíz évesen?
- Ma is láttam, sőt, még a melltartódat is, nem emlékszel? – tette csípőre a kezét.
- Most miért kellett emlékeztetni rá?
- Jin Hee!
- Akkor sem fogom felhúzni, ne nézz így rám.
- Miért nem mondtad, hogy megsérültél?
- Csak beütöttem… Nem kell nagydobra verni.
- Igen, azért kék-zöld az egész oldalad. Mi van, ha eltört a bordád vagy valami? Hülye voltam, mikor beleegyeztem abba, hogy nem mondjuk el a többieknek.
- Semmi bajom, azt érezném, ha valami nagy baj lenne. Ezt meg sem érzem az edzések után. Mi értelme lett volna idegesíteni a többieket plusz még a kirándulást is hazavágni? Semmi! Most pedig ne mozdulj innen, mert még el kell intéznem valamit.
Mérges voltam én is rá, de haragom gyorsan elilant,
 vagyis mire visszabotorkáltam a sötétben már nyoma sem volt. Hittem én... Ugyan ott állt nekem háttal és várt rám. Tudtam, hogy nem fog elmenni. Ha megtette volna, akkor reggel már a tavon úszott volna a matracával.
- Kész vagyok. – vágtattam el mellette.
- Legközelebb ne gyere be a sátorba. Soha nem tanulsz a hibáidból.
- Legközelebb majd felébresztek mindenkit.
- Írj üzenetet. – emelte fel a telefonját.
- Minek? – fintorogtam – Itt vagy két méterre.
- Azért, mert azt mondtam!
- Épp azért nem fogom csinálni.
- Jó! Akkor mássz be három pasi mellé aludni.
- Jó! – vágtam neki vissza, hasonló habitussal – Befogok!
- Hihetetlen vagy!  - rázta a fejét.
- Most jössz rá? – húztam fel a szemöldököm.
- Annyira makacsul vagy naiv…
 Erre már nem mondtam semmit, csak duzzogva bemásztam a sátramba. Reggelinél sem szóltam hozzá, valamint a horgászást is kihagytam, s mikor már hazafelé tartottunk sem szóltam Him Chan-hoz egy szót sem.
Miért lennék én naiv? Annyira felpaprikázott a mondata. Jó, be kellett vallanom, hogy makacs vagyok és öntörvényű, de hogy naiv lennék, akkor még nem tudtam magamról.

-Ötödik rész-

Lányos zavarom miatt, nem csatlakoztam a fiúkhoz. Nem akartam, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam saját magam. Megint. Így a társaság egyetlen női tagjához mentem, nyugodtan kijelenthetem, hogy vesztemre.
- Apu hol van? – nyúltam volna egy szép piros paradicsomért, de megállított.
- Azt hiszi, hogy még mindig tizenkét évesek vagytok és előkészíti nektek a kincsvadászatot.
- Jujj de jó! – mutattam ki lelkesedésem. Anya persze furcsán nézett rám, azt hitte, hogy öt-hat év alatt már fejlődtem annyit, hogy nem jövök lázba holmi kincsvadászat hallatán, de igazán tudhatná, hogy gyerek maradok örökre, akiben dúl a versenyszellem.  – Alig várom. – tettem még hozzá.
- Remek! Akkor még van annyi időd, hogy megtisztítsd ezeket.
A kis kempingasztal alól egy egész hagymaföldet húzott elő. A hanga torkomon akadt, ahogy néztem távolodó hátát és csak tátottam a számat.

Ne már! Miért mindig én?

Nyafogásom semmit sem ért, hisz anyámmal álltam szemben. Hamarabb kikezdek a WILD tagjaival, mint anyuval. A könnyem összefojt a nyálammal, annyira csípte a szemem. Próbáltam én csendben szenvedni, de Jong Up kiszúrt magának.
- Mi a baj Noona? – érintette meg finoman a vállam aggódó tekintettel. – Ha a fiúk miatt van, akkor ne foglalkozz velük. Nem vagy csúnya, én meg alig láttam a melltartódat!
-  Csíííííííp! – mondtam nyafogva, s nagyokat pislogtam az égre. – Egyébként ezt igazán örömmel hallom Jong Up. Már kezdtem elfelejteni az incidenst, de mi lenne velem nélküled? Mindent elfelejtenék…
- Jaa! – bólogatott a fülét vakargatva, apró mosollyal az arcán. – Azt hittem valami nagyobb baj van. Még sosem láttalak sírni.
- Mert nem is szoktam … - szipogtam és csináltam tovább a dolgom. Jong Up nagyon segítőkész volt, mint mindig és beállt hagymát pucolni.
- Anya mindenkit a hagymával büntet. Olyan, mint a börtönbüntetés. Nagyon sunyi…
- Valakitől örökölnöd kellett… - lépett az asztal mellé Him Chan és egy paradicsomot kezdett el fényezni a pólóján, mígnem Zelo kikapta a kezéből. Nem foglalkozva vele, elvett egy másikat a tálból.
- Anyu leveri az arcotokról a szalonnát, ha felzabáljátok a zöldséget. A legközelebbi közért nagyon messze van. Szerintem nem akartok gyalogolni.
Nagyot nyelve rakták vissza a helyére, s bánatos arcukon jót mulattam magamban, oly annyira, hogy pár pillanatra el is felejtettem, hogy mennyire fáj a szemem.
- Kész van már Jin Hee? – kiabált anya a tűz mellől, amit Yong Guk a tűzfelelő, egy hosszú fadarabbal piszkált.
- Jól van már! Ne sürgess!  Az utolsót tisztítom.
Amint kész lettem a tűzhöz vittem. Érezni lehetett a füst különös illatát, ahogy keveredett a párolt zöldségekkel. Éhes lettem.
- Mikor lesz kész? – néztem bele, a rotyogó edénybe.
- Most tettem fel Jin Hee!
- Ohh… - konyult le a szám, s bánatosan leültem az egyik-enyémnek hitt- sátor elé.  Bután azt gondoltam, hogy majd megtart a textil, ezért nekidőltem, de nem úgy történt, így beestem az ajtaján.
- Aúú… - fájlaltam a hátam, s mikor kinyitottam a szemem egy értetlen arckifejezést vágó Him Chan-nal találtam szemben magam.
- Ez nem az én sátram? – néztem rá hátrahajtva a fejem.
- Hát, ez pont nem… - közölte, s tovább bámulta a telefonját. Kezdtem szédülni, mert teljesen fejjel lefelé volt nekem az egész kép.
- Olyan kocka vagy! Csak nem a barátnődet nézed? – fordultam meg, s tudtam, hogy rátapintottam a lényegre. Az arca mindent elárult. –Tudtam! Muti! – másztam be teljesen a sátorba és elvettem a telefonját.
- Add vissza Jin Hee! – kapott a készülék után.
- Nem halsz bele, ha megnézem. –pillantottam a képernyőre, miközben két lábammal próbáltam visszatartani Him Chan-t. Egy közös kép volt róluk.
- Ohh! Nagyon csinos!
Valóban az volt. Nagy barna szemei voltak és apró kis bájgödröcskék húzódtak az arcán miközben mosolygott. Cuki volt, egy csipet szenvedéllyel. Pont Him Chan-hoz való lány, s látszott is az arcán, hogy büszke választottjára.
- Nekem is ilyen büszke fejem lenne, ha ilyen lány lenne a barátnőm. – húztam el az ujjam a kijelzőn. A következő képen mi voltunk. Emlékeztem arra a napra, mikor készült, bár nem tudtam róla, hogy meg lett örökítve. Épp Him Chant fenyegettem valamivel a képen. Vicces volt, és el is nevettem magam. – Ezt meg ki csinálta? – tartottam felé.
- Yong Guk…
- Ez tök jó! Teljesen jellemez minket. – nevettem, majd apám hangját hallottuk.
- Harci állásba! – kiabálta.
- Azt hiszem, mennünk kell. –néztem Him Chan-ra és visszaadtam a telefont, hogy szabad kézzel kimászhassak a sátorból. A többiek már mind ott voltak és különféle szalagokat tartottak a kezükben. Yong Guk pirosat, Zelo kéket, Dae Hyun fehéret, Young Jae sárgát, Jong Up zöldet és amint mi is odaértünk kaptunk egyet. Him Chan rózsaszínt én pedig lilát.
- Nos! – tette csípőre apám kezeit. – Míg a vacsora elkészül, játszunk egy kicsit. A környékben elrejtettem egy kis édességet és más dolgokat. De nem lehet megenni, mert vissza kell hozni, és aki a leghamarabb felköti erre a zászlóra a szalagot, az nyert. – szúrta le a földbe a karót, amin egy zsebkendő lógott.
- Nem lehet csak a papírját visszahozni? –tette fel az igen fontos kérdést Dae Hyun, de mivel nem kapott választ, így automatikusan azt jelentette, hogy nem.
– Igyekezzetek nem utolsónak visszaérni, mert a nyertes és a vesztes is kap valamit. Értettétek?
- YES SIR! – ordítottuk egyszerre és szétrebbentünk, mint a galambok.

Hol lehet az a vacak nasi?

Mérges voltam, mert az első fél órában csak jártam a terepet, de nem találtam semmit. Már-már azon gondolkodtam, hogy rossz irányba kezdtem el jönni. Nem a legkönnyebb terepet választottam ugyan, mert folyamatosan felfelé haladtam. Kis idő múlva Him Chan jelent meg a látókörömben.
- Mit keresel itt? – tettem fel a kérdést bambán.
- Kincsre vadászom… - nézett szét az ÉN területemen.
- De ne itt, ez a terület meg van jelölve! Menj arra! – böktem a fejemmel a bal oldali irányba és elküldtem. Ismerős dallam ütötte meg a fülem. A telefonom volt az. Nem tudtam ki keres, de vállat rántva felvettem a telefont, miközben fürkésztem a tájat tovább.
- Igen?
- Jin Hee angyalom! Olyan jó hallani a hangod.
Egy pillanatra lefagytam.
- Won Il… Honnan tudod a számom?  - hülye kérdés volt részemről, úgyhogy tovább keresgéltem.
- Tudod, én nagyban játszom, nem úgy, mint ti. Sok informátorom van.
- Akkor miért is foglalkozol velünk, ha te nagyban játszol? – fintorogtam, de ezt Ő nem láthatta.
- Mert szúrjátok a szemem. Főleg te angyalom. Miért tartozol egy olyan bandába lány létedre?
- Annyi okom van rá, de miért is kellene nekem erről veled beszélnem? 
A kincs vadászat jobban lefoglalt, mint a telefonbeszélgetés, így egy percre sem álltam meg a keresésben.
- Te hozzám tartozol, ezt te is tudod. Eljön a nap, mikor szeretni fogsz!
Kénytelen voltam elnevetni magam.
- Addig állj fél lábon Won Il.
- Nevethetsz, de valamilyen módon az enyém leszel. Imádom a harcias nőket és te teli vagy szenvedéllyel. De míg el nem jön az én napom, addig is a hírvivőm leszel.
Nem is figyeltem rá, bár hallottam mindent, csak a kincs járt a fejemben. Egy fán megláttam egy pici csomagot. Szemeim felragyogtak. Rögtön odaszaladtam és felnyúltam érte.
- Mond meg a vezérednek, hogy üzletelni akarok vele.
Amint elértem a csomagot, a sikolyom betöltötte a teret. Minden elsötétült. Azt álmodtam, hogy egy férfi áll előttem és óvatosságra int a jövőre nézve. Nem tudtam értelmezni a mondatait, mert a hangja keveredett egy hasonló hanggal, de teljesen máshonnan.
- Jin Hee! – rázott meg valaki. Kis idő múlva tudtam csak kinyitni a szemem és a homályban megpillantottam Him Chan ijedt arckifejezését. Kábult voltam, de egyre jobban kitisztult a kép.
- Jin Hee? Jól vagy? Hol fáj?
Felültem és a tenyeremmel támasztottam a homlokom.
- Mi történt?
- Leestél…
Felnéztem a helyre, ahol nemrég még álltam és beletúrtam a hajamba.
- Megcsúsztam? – Nem voltam képbe, a történtek kissé lesokkoltak.
- Nem, leszakadt a pereme. De inkább azt mond, hogy hol fáj?
- Nem fáj sehol, azt hiszem.
Arcán megkönnyebbülés suhant át. Nagy sóhaj szakadt fel a tüdejéből, majd beszívta alsó ajkait.
- Nem volt szándékos. Bocsi! – mondtam neki, hátha kissé csillapítom a helyzetet. – Jól vagyok! – tettem a vállára a kezem nyugtatás képen. Láttam rajta, hogy nagyon ideges. - Megijedtél?
Rám emelte a tekintetét és pár másodperc szemkontaktus után magához szorított. Hazudnék, ha azt mondanám nem lepődtem meg. A teste meleg volt és éreztem a mellkasában vadul dobogó szívét valamint a hátamhoz simuló karjait. Lassan emeltem a kezem, hogy viszonozzam az ölelését, de meggondoltam magam félúton és összeszorítottam az öklömet.
- Hogyne ijedtem volna meg… - mondta megkönnyebbült hangon, majd elengedett. Zavarban voltam, s talán el is pirultam, de nem tartott sokáig.
- Omo! Te vérzel. – fogtam meg a kezét és az alkarján lévő sérülést kezdtem el vizsgálni.
- Semmiség. - húzta ki a kezét az enyém közül. Tudtam, hogy akkor sérült meg, mikor lejött értem.
 – Menjünk vissza. Ezt el kell látni!  - álltam fel, s hirtelen a hasamba hasított egy fájó érzés. Nem mutattam ki, hogy Him Chan ne aggódjon többet értem, csak fogamat összeszorítva mosolyogtam.
- Tudsz jönni? Biztos semmi bajod? A bokád is rendben van?
- Semmi bajom. Menjünk. – nyugtattam.
- Szerintem orvoshoz kellene menned.
- Semmi bajom. Ne mondjuk el a többieknek, hogy leestem, csak elrontanánk a kirándulást. Nekem semmi bajom. Kérlek, ne szóljunk róla.
Láttam az arcán, hogy nem tetszik neki a kérésem, de beleegyezett és a megállapodásunkhoz tartva magunkat mentünk vissza.