Írói élményeim Kérlek olvasd el, ha tetszett a történetem és írj nekem. :)

Sziasztok!
Hát elérkezett ennek a történetnek is a vége, amit tavaly májusában kezdtem el írni.
A B.A.P nagyon kedves a szívemnek, így ez a történet is az volt.  Jin Hee karaktere kissé rám hasonlít. Sokat verekedtem fiúkkal és elég nagy szám van nekem is, akárcsak neki volt. Szinte nem tudok elképzelni olyan karaktert, aki valami kis ártatlan, gyámoltalan lány legyen. Azzal nem tudnék azonosulni így, ezért a következő ficijeimben is ilyen bolond karakterekkel fogtok találkozni. :D Kicsit rossz, hogy vége van ennek a "mesének", de egyszer mindennek vége szakad. Köszönöm azoknak, akik eddig velem tartottak és elolvasták ezt a történetet. Külön megköszönöm azoknak is, akik ez alá a poszt alá elmondják a történetről kialakított véleményüket. Hogy miért itt? Mert itt megmarad nekem és bármikor elolvashatom a kommenteket.
Köszönöm szépen a több, mint 9300 látogatottságot és a rengeteg szép és bátorító szót, amit tőletek kaptam. <3
Remélem velem tartotok a következő írásomnál is, amiből egy kis ízelítőt itt kaphattok--->
http://bad-luck-or-good-luck.blogspot.hu/
Főszerepben pedig Lee Ki Kwang :3

-BEFEJEZŐ RÉSZ-

Köszönöm mindenkinek, aki eddig velem tartott. :)

Míg a szüleim elmentek mindent megbeszélni az orvossal, a szoba kiürült és csak bambultam ki az ablakon. A havon megcsillant a napfény és besütött a szobámba.
- Noona! –ordították kórusba a barátaim, akik pillanatok alatt körbefogtak és majdnem megfojtottak a szeretetükkel.
- Ne nyomjatok agyon, még csak most támadtam fel. – nevettem.
- Nem volt vicces! – közölte Him Chan, míg én egy „sajnálomat” mormoltam el neki az orrom alatt. Nem sokáig tartottam vele a szemkontaktust, mert soha nem érzett zavarodottság ülepedett rám. A fiúk rengeteget beszéltek és próbáltak szórakoztatni.
- Majd én felvidítalak! – mondta Yong Guk vigyorogva. Mikor így vicsorít, semmi jó nem sül ki a dologból. – Csak emlékeztetőül: Két hónap múlva vizsgázunk.
- Ne emlékeztess. Bukok matekból.
- Nem, amíg én itt vagyok. –mondta Him Chan.
- Tudom, hogy a kedvenc tantárgyad, de ettől függetlenül én még hülye vagyok belőle.
- Majd nem leszel. – vigyorgott.
Mikor elcsendesedett minden és kettesben maradtam vele, kínos csend telepedett a szobára. Csak felváltva köszörültük a torkunkat, de nem találtuk a szavakat.
- Szóval… kezdtem bele.
- Szerintem felejtsük el a dolgokat. Fura lenne, ha nem csak barátok lennénk.

Mi? Most viccel velem?

- Szórakozol velem?
- Hagyjunk magunknak időt, legalább, míg levizsgázunk.
- Jó. – csaptam az ágyra. Rendben! Felejtsd el, amit mondtam.– pukkadtam és nem értettem, hogy mire várjunk. Tudja, hogy szeretem és eltol magától? Nem értettem és a következő két hónapban sem sikerült megértenem. Egész nap együtt lógtunk, bár én végig haragudtam rá. A napi két órás matek, amit végig kellett ülnöm egyben álom volt, de kínszenvedés is, mert míg azt mutattam, hogy vérig sértett vagyok, belül nem tagadhattam meg az érzéseimet. Soha nem beszéltünk ezek után rólunk és minden a régi volt, hisz keményen próbálkoztunk mindketten, a látszat fenntartására.

A vizsgákat sikeresen letettük és megkaptuk a bizonyítványainkat.
- Jin Hee! Állj oda! Kell egy kép az utolsó napotokról. Mostantól egyetemre jársz. Aigooo!- sírta el magát anyám. - El se hiszem, hogy a lányom bejutott az egyetemre. –törölte meg a szemeit. – Gyerünk, állj be!
- Nem akarok! – nyafogtam, de nagy lökéssel indított útnak. Úgy másztam oda a fiúk közé, mint egy nyugdíjazott csiga és az arckifejezésem is olyan volt, mint akit nyúznak. Utáltam, ha fényképeznek.
- Aigoo! Aigoo! Hamarosan megnősültök! – nézett végig az érett fiúkon apám, s mikor rám szegeződött a tekintete, csak cammogva megrázta a fejét. – Mi lesz veled Jin Hee? – rázta tovább a fejét, mire kitört a nevetés és a gép elkattant. Körülbelül el tudtam képzelni a fejem a képen, de inkább nem is gondoltam bele.
- Most csak Him Chan-al! – utasította anyám a nevető fiúkat, akik otthagytak minket. – Ebből sokat kérek. – lett izgatott, míg én mindig apám fancsali arcát néztem.
- Apa, ezt meg hogy érted? – húztam fel a szemöldököm. 
- Jin Hee… - sóhajtott
- Idenézzetek! – ripakodott ránk anyám, de én nem tudtam őszinte mosolyt csalni az arcomra, így csak egy kép erejéig vicsorodtam el, majd újra apám felé fordultam.
- Apa! – nyafogtam apám felé. – Te meg ne szoríts magadhoz. – löktem könyökkel oldalba Him Chan-t, miközben anyám apró visongással kattintotta el a gépet, egymás után legalább tízszer.
- Miért ne öleljem meg a barátnőmet?  - vigyorgott értetlen fejemre, ahogy kissé elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézzek.
- M-m-m mi? – dadogtam. – Te meg miről beszélsz?
- Ne nézz rám így, tudod jól, hogy szeretlek. – húzott magához és ajkait az én ajkaimra nyomta mindenki előtt. Szemeim olyan kerekre nyíltak, hogy csak a vaku kattanására csuktam be. Olyan volt, mint egy zajos álom. A barátaink ujjongtak, míg anyám arca megfagyott és eltátotta a száját.
- Mit képzeltek büdös kölykök? – indult meg felénk.
- Szerintem fussunk. –dobtam el a virágot a kezemből és kézen fogva nekiiramodtam.
- Hogy képzelitek, hogy ezt csináljátok előttem?
- Én tudtam, hogy ez lesz. Már régóta erre vártam. – kiabálta utánunk apám, míg anyám az öklével fenyegetve rohant utánunk… S mi pedig még élveztük is.

-10 évvel később-

A nap olyan szépen sütött ezen a napon is, csak ne kellett volna anyám zsörtölődését hallgatnom. Folyamatosan kritizált, hogy miért nem végzem rendesen a munkám. Ez alatt a főzésre gondolt.
- Min Ji szereti a főztöm igaz? – csíptem meg apró pofiját.
- Apa már kevésbé. – lépett be az ajtón a férjem.
- Apa főzzön magának. – fintorogtam rá.
- Apa főz is. – emelte fel Min Ji-t a kanapéról. – Mit játszunk hercegnő?
- Anya, most elmegy a nagyival főzőleckéket venni. Jó kislány légy. –adtam puszit az arcára, majd  Him Chan-nak is egyet.
Az egyetem után férjhez mentem, amit apám álmában sem gondolt volna. Azt állítja, hogy Ő mindig is tudta, hogy mi ketten egyszer majd házasok leszünk, de én tudom, hogy ezt csak remélte. Az egyetem alatt, anyám szinte nagyító alatt tartott minket. Visszasírom azokat a szép időket, mikor kiszöktünk a házból, vagy ellógtunk az óráról, hogy együtt lehessünk. Végül igazi szerelmespár lettünk, akik mindig szívták egymás vérét. Sokan nem hitték el, hogy a szerelmünk igazi ezek miatt, de mi tudtuk, ha nem lennének ezek a dolgok, azok nem mi lennénk.  A középiskola után a SPEED feloszlott, s bár már a harmincas éveinkhez közel vagyunk, de a mai napig egy csapatot alkotunk. Minden szombat esténként iszogatós napot tartunk, ahol én és Min Ji vagyunk a kivételek, mint nők. A régi időkre visszaemlékezve, mindig mosolyt csal az arcunkra.
- Hahó! – léptek be ezen a szombati napon kis lakásunk ajtaján és a szatyrokat az asztalra dobva foglalták el a helyüket.
- Aigoo! Hogy megnőttél, mióta utoljára láttalak. – vette kézbe Dae Hyun Min Ji-t.
- Ja, az egy hét alatt?
- Úgy nő, mint a gomba.
- Én nem veszem észre. – rántottam vállat.
- Mert minden nap látod. – mosolygott, majd leültek az asztalhoz. A mai szendvics és doppokki volt, amit természetesen én főztem, de senki nem akart belőle enni.
- Nem esztek?
- Hát Noona, nem szeretnék kockáztatni. – tiltakozott Young Jae
- Ezt anyu felügyelete alatt csináltam, úgyhogy ehető. – erre a kijelentésre mindenki enni kezdett.
- Egy fokkal jobb, mint Mrs. Sang-é. – tömte a fejét Dae Hyun. – Tényleg, vele mi lett?
- Elvált tőle a férje, miután gyomorrontást kapott. – nevettem.
- Lehet te is így jársz… - mondta Him Chan.
- Azt te nem éled túl. – vicsorítottam rá, míg a többiek csak nevettek.
- Hyung, örülj neki, hogy a szülést túlélted. Azt hittem, hogy maradandó károsodást kapsz, a fejedet ért ütéstől.
- Tudod te, hogy fájt? Mindez az Ő hibája. – mutattam rá felháborodottan.
- Persze-persze…  Én meg gyenge agyrázkódást kaptam és mai napig rémálmaim vannak, amiben azt kiabáld, hogy „te tetted ezt”. Ki járt rosszabbul akkor? - tudta le ennyivel, ahogy újabb falatot kapott be. – Egyetek, ez elég jó. talán túléljük ezt az évet is. – mondta, majd viccesen felém csücsörítette a száját.
- Tudod kivel szórakozz. – mutattam be neki az egyik kezemmel, míg a másikkal letakartam Min Ji szemeit.
A társaságban nem halt el a nevetés egy percre sem. A régi emlékek visszarepítettek minket a múltba.
- Emlékszem, mikor két tábla csokiért tört ki egy kisebb háború- idézte fel Zelo.
- Én meg még ma is érzem a fejemen a vöröshagyma okozta púpot. – fogta meg a fejét DaeHyun kicsit nevetve.
- Oh, én Jin Hee világoskék cicifixére emlékszem. – röhögött Yong Guk.
- Ezt, ha hallotta volna Mrs. Bang… - konstatáltam.
- Nekem mindig az van előttem, hogy Ahjumma kerget minket az utcán, ha valami rosszat csináltunk. Hányszor törtünk borsot az orra alá?
- Rengetegszer…- mondtam nevetve.
- Szerintem a legviccesebb, mikor túl akart esni az első csókján. – nevetett Jong Up. – Tényleg, végül ki volt az?
Az arcom vörösen izzott az emlékre.
- Szerinted? – kérdezte Him Chan.
- Te voltál? – bólintásra, elcsodálkozott. – Woah Hyung, nem vagy semmi. Pedig azt hittem Jin volt az.
- Ne emlegesd azt a köcsögöt.
- Nocsak, valaki még mindig féltékeny rá… - húzogattam a szemöldököm.
- Úgy oda voltál érte, hogy legszívesebben felrúgtam volna.
- Jó pasi volt... – kortyoltam bele az italomba pimaszul, s tudtam, hogy Him Chan-nak forr a vére, ha feljön Jin. Azt hiszem Jin az egyik példa a rossz emlékeimre. Soha többet nem láttam,nem mintha akartam volna azok után. Nem tudom, merre lehet, hogy éli az életét, de évekkel ezelőtt Yoo Bin-től hallottam, hogy jó útra tért.  Ami Yoo Bin-t illeti hivatalos háztartásbeli lett és harmadik gyerekével két hónapos terhes. Igen, a középiskolai barátja vette el. Mi is volt a neve? Hagyjuk, nem emlékszem…

Két héttel később idegesen ébredtem, rosszul éreztem magam és úgy döntöttem, hogy a biztonság kedvéért elvégzek egy tesztet, míg Him Chan felébred.
Idegesen ültem a kád szélén, várva, hogy leteljen az öt perc várakozási idő. Görcsösen takartam a hüvelykujjammal a teszt lapját, majd az idő leteltével óvatosan húzni kezdtem lefelé.
Az eredmény pozitív.
- Mi? – pattantam fel és kivágtam az ajtót.
- Him Chan, most meghalsz! – vágtattam ki a szobából.
- Mit csináltam már megint? – pattant fel az ágyból kómásan.
- Hát ez az! Már megint! – Lóbáltam meg előtte a tesztet.
- Csak nem? – meredt rám egy szál alsóneműben.
- Csak de… - vinnyogtam.
- Ez az! – ölelt magához örömében és az én mérgem is elszállt rögtön, ahogy átkarolt.
- Ez megint fájni fog… - mondtam a vállgödrébe félve.
- Aigoo, azt hiszem nekem is… - sóhajtottunk fel egyszerre.  

-VÉGE- 

-Huszonharmadik rész-

Ez egy saját rajzom a biasomról A3-as lapra. :)
Remélem ez is elnyeri a tetszésetek. :D

Csak a hideg levegő, amit belélegeztem, akadályozta meg, hogy a szívem kiugorjon a torkomon. A pára, ami elhagyta a számat lecsapódott az arcomon, de abban a pillanatban el is tűnt onnan. A hajam már teljesen elázott a sűrű hóesés miatt, de csak futottam, nem foglalkozva azzal, hogy mennyire hideg van körülöttem. Young Jae alig bírta velem tartani a tempót. Fájt mindenem, az arcom eltorzult, ahogy egyre erősebben érte a lábam a földet. Őrült tempómban csak az járt a fejemben, hogy idejében odaérjek. A kanyart nagy ívben vettem be és tudtam, az aluljáró, már közel van. Ahogy odaértem már folyt a verekedés, a barátaim sok sebet szereztek, s a szívem összefacsarodott, ahogy rájuk néztem. Nem engedtek át minket. Young Jae küzdeni kezdett, úgy, mint a többiek, de engem lefogtak. Hirtelen ütésem célba ért és sikeresen megszabadultam egy embertől, de csak akkor láttam, ki is a másik fogva tartóm.
- Jin, engedj el. –utasítottam, de csak erősebben fogta a csuklóm. – Mindegy, már… Csak pár szót, szólnék hozzád. – megnyaltam a szám és kissé nevetségesnek tartottam az ellenszenvemet irányába. – Egy féreg vagy és nem is bánom, hogy nem szerettelek.
- Mert Him Chan-t szereted? Azt hitted, hogy hülye vagyok? Én sokáig szerettem volna komolyan gondolni veled ezt az egészet, rájöttem feleslegesen, de talán még beleköphetek a ti bandás harmóniátokba.
- Az irigység egy nagyon csúnya betegség. – feleltem, mire hátrarántotta a karom, ami nagyot reccsent és csak a számat elharapva tudtam megállni, hogy ne kiáltsak fel.
- Mindig nagy szád volt, és ez tetszett is nekem. Won Il meglepett, amikor megmutatta a képedet, hogy be akar cserkészni, napokig kerültelek, mert érdekes voltál számomra, de tudtam, hogy nem versenyezhetek ellene, így lemondtam rólad, igaz, még előtte játszani akartam veled a bál után egy motelben, de sajnos nem került rá sor.
- Azt hiszed sikerült volna?
- Persze! Teljesen elvakított a küzdelem a valódi érzéseid iránt, úgy adtad volna be a derekad, hogy észre sem vetted volna.
- Azt te csak hiszed. – Bár rettenetesen fájt a karom, de előre rántottam és a földre dobtam. Teljes lendületből a lába közé rúgtam, mire fájdalmasan kuporodott magzat pózba. – Remélem, kiköpöd a golyóidat.
Otthagytam és rohantam a többiek segítségére. Yong Guk egy tőle kétszer nagyobb állattal próbált megküzdeni, így futottam, hogy egy fojtó fogással hatástalanítsam.
- Jin Hee! –ordított Yong Guk, mire leugrottam a hátáról, hogy Yong Guk kiüsse egy időre egy léccel.
Megkönnyebbülve lélegeztünk fel.
- Hol van Him Chan? –néztem körbe, míg Yong Guk-nak újabb társasága akadt. Nem láttam Him Chan-t sehol. Sok ember volt, de sajnos nem a mi csapatunkból. A tömegen átvágva magam nem volt időm foglalkozni a sérült barátaimmal, csak a rossz érzésemmel, ami a szívemet nyomta. Nem láttam se Him Chan-t, de se Won Il-t és ez aggodalomra adott okot. Mintha a hatodik érzékem dörömbölt volna a fejemben. Megtaláltam őket. Csak álltak egymással szemben és nem verekedtek. Már nem. De előtte nagy csatát vívtak meg. Kifulladva, sebzett szájjal beszélgettek.
Társaságot kaptam.
- Nem eszik olyan forrón. – ütöttem le támadómat, de egy másik már le is fogott. A figyelmem egy kissé elterelődött.
- Nézd végig. – mondta, aki lefogott és a két férfi felé fordított. Won Il már fegyvert szegezett Him Chan-ra, aki úgy hét méterre állhatott tőle.
- Ne! –ordítottam. A fegyver megremegett a kezében és a dühtől eltorzult az arca. Minden erőmet összeszedve szabadultam meg és rohantam Him Chan felé. Épp akkor értem oda, mikor a fülemet elsüketítette a durranás hangja. Belemarkoltam koszos pólójába, mind a két kezemmel, fülemben, még mindig visszhangzott az eldördült fegyver, nyomasztó hangja.  
- Bízom benned, mert szeretlek. – mondtam felnézve rá. Abban a pillanatban a hideg, egyre melegebb lett. A felsőtestem elöntötte egy meleg érzés és a tüdőm nem volt képes tovább rendesen működni. Remegni kezdtem, s lenyúltam az oldalamhoz.
- Jin Hee? – rémült meg Him Chan.
- Azt hiszem megsérültem. – remegtem, s lábaim összerogytak, csak Him Chan tartott meg. A levegő egyre kevesebbnek tűnt körülöttem, s a fejem egyre üresebbnek éreztem.
- Jin Hee! Jin Hee! – tört ki őrült sírásban és az oldalamhoz nyúlva vér jelent meg a kezein. Halálra rémülve nézte a kezeit, s a szemeiből könny potyogott. A szemem a barátaimra tévedt, akik felém rohantak, míg a többiek, csak elfutottak gyáván.
- Noona! – hallottam Dae Hyun ordítását és láttam kétségbeesetten felém hajolni. Beszélni próbáltam Him Chan-hoz, de csak a könnyeim folytak és egyre halkabb lett a világ körülöttem. A maradék erőmmel a kezét szorítottam, nem akartam elengedni. Féltem. Yong Guk felettem térdelve telefonált. A szeretet, amit irántuk éreztem felerősödött és mosolyogni próbáltam.
- Nem lesz semmi baj Noona, tarts ki.
- Tudom. – préseltem ki magamból –Nem lesz semmi baj. – mondtam Him Chan szemeibe nézve és erőteljesebben szorítottam a kezét, hogy megnyugtassam, kevés sikerrel. Egyre gyengébb lettem és a szorításom elgyengült. A világ elhalkult és szótlan kiáltását láttam csak, mielőtt megszűnt volna minden.

Egy emlékbe csöppentem, ahol mind együtt nevettünk, majd az első csókom emléke és a sok együtt töltött idő elevenedett meg előttem. Mintha egy filmet néztem volna, ami visszarepít a múltba. A gyerekkorom, amit Him Chan-al töltöttem. Lopva figyeltem őt az elejétől fogva. Figyeltem, ahogy kergetőzünk, és ahogy együtt edzünk. Az összes csatát megvívtuk.
- Jin Hee? – érkezett a hang a hátam mögül.
- Ahjussi? – fordultam vele szembe.
- Nem kellene itt lenned.
- Hol vagyok és Ahjussi miért…?
- Hónapok óta próbállak figyelmeztetni, de mindig ilyen önfejű voltál.
Vonásait jobban megnézve, annyira hasonlított valakire, akit jól ismerek.
- Him Chan? – csak bólintott a középkorú férfi, aki oly sokszor megjelent már az álmaimban. – De ez hogy? Én most akkor a múltban vagy a jövőben vagyok? – néztem a leforgatott gyerekkoromra, majd a férfire.
- Mindketten a múltban vagyunk. Abban a jövőben, ahonnan én jövök, te nem vagy az életem része, mert megmentettél ezen a napon, úgy, ahogy most. Soha nem tudtam feldolgozni, hogy nem vagy velem és, hogy én vagyok a hibás. A bűntudat éveken át mardosott. De most vissza kell menned.  –fogta meg a kezem, majd megölelt. – Szükségem van rád.

A fény elvakított, majd piros fény öntötte el a szemeimet. Ütemes sípolást hallottam, s kinyitottam a szemem. A mennyezet fehér volt, az arcomat lélegeztető maszk nyomta. Lassan oldalra fordítottam a fejem. Him Chan tartotta erősen a kezem, miközben az ágyamra dőlve aludt. A szemem nem vettem le róla, csak a másik kezemmel leemeltem a maszkot. Megmozdítottam a kezem a keze alatt és felriadt.
- Jin Hee? – ugrott nagyot- Jól vagy? – hajolt fölém – Szólok az orvosnak.
- Nem kell. – mondtam, majd felemelkedve magamhoz húztam és megöleltem.
- Jin Hee?
- Megkönnyebbültem. – súgtam a fülébe, mire magához szorítva a hajamba fúrta az arcát. Tudtam, hogy a könnyeivel küszköd.
- Ne merészelj még egyszer halálra rémíteni.
- Ne merészelj még egyszer hülyeségeket csinálni. Szerinted miért nem mondtam el neked?
- Nem tehetek róla, elvesztettem a fejem. –mondta, míg én felszisszentem a hasamba nyilalló fájdalomtól.
- Minden oké? Hívjam az orvost?
- Kicsit érzékeny, de jól vagyok.
- Nem ért létfontosságú szervet a lövés, de még pár napig az ágyat fogod nyomni az tuti. A rendőrség kihallgatott, elmondtam nekik, hogy megtámadtak és mi teljesen fegyvertelenek voltunk.
- A hamis tanúzás, szabadságvesztéssel jár…
- Nem hazudtam. Ők kezdték és mi tényleg csak az öklünkkel harcoltunk. Na, jó, meg néhány lécbe is beleszaladtak… - nevetett és én is vele nevettem, mikor megjöttek a szüleim.
Apám rögtön magához ölelt, míg anyám zokogásban tört ki az örömtől, pedig csak egy napig horkoltam. Azt hittem, apám megbüntet majd, vagy leszid, de örült neki, hogy egyben lát, s ami azt illeti én is örültem, hogy ezt az egészet túléltem. Him Chan eltűnt egy időre, s azon gondolkodtam, hogy miért nem reagált a vallomásomra, pedig őszintén mondtam és láttam az arcán, hogy el is fogadta.
A fejemben komplett monológokat gyártottam le, hogy mit fogok neki mondani, ha újra bejön a kórtermembe. Mint például a „Nem mondtam komolyan, csak azt hittem az lesz az utolsó, amit mondani tudok valakinek.” és hasonló letagadós szövegeket próbáltam kreálni, ahelyett, hogy őszintén bevalljam, neki mit érzek, nem félve a következményektől és a választól.

- Huszonkettedik rész-

Utáltam a gondolatot, hogy szerelmes vagyok és azt is, hogy Jin iránti érzéseim koránt sem voltak egyszerűek, de amit Him Chan iránt éreztem, olyan volt, mint egy hurrikán. A szívem teljesen feldúlta. Az a mérhetetlen fájdalom és düh, amit éreztem napokig a szobámban tartott. A tükörbe nézve, le sem tagadhattam volna, hogy verekedtem. Anyának biztos lenne hozzám egy-két keresetlen szava, ha meglátná az arcom, így csak vártam. Az iskola sem érdekelt, még véletlenül sem akartam összefutni Jin-el vagy akár Jenny-vel, de most valahogy Him Chan-t sem viseltem el a környezetemben. Mindig feldúlt a jelenléte.
Már harmadik napja ültem a szobám rejtekében, miközben odakint egyre nagyobb hó lett. Volt időm gondolkodni, így akaratlanul is előjöttek a gyerekkori emlékeink, ahogy kint játszottunk a hóban. Young jae síró arca, ahogy azért bömböl, mert megdobtam egy hógolyóval. Istenem, olyan gyámoltalan volt annak idején…
A mosolygás fájt, a számon lévő seb miatt. Éhes is voltam, de valahogy mégsem tudtam enni. Annak ellenére, hogy napok óta dörömbölnek az ajtómon, én csak alszom és alszom, de most már azt sem tudok. Azt vettem észre, hogy a fény az ablakomon keresztül eltűnt és besötétedett.
- Jin Hee! – kopogtatott Him Chan az ajtómon. – Gyere ki. – kérlelt, de nem szóltam, csak az ajtóhoz sétáltam, hogy közelebb érezzem magam hozzá. A kezem az ajtó lapján pihent, míg a szívem majd meg szakadt.

Nem mondhatom el, hogy mennyire szeretlek, mert minden, amit kialakítottunk összeomlik.

Homlokomat az ajtónak támasztottam és a sírás fojtogatott.
- Sajnálom, ha megbántottalak. Nem akartam.

Olyan hülye vagy. Miért kérsz bocsánatot?

-Young Jae összeverekedett Jin-el ma. Felfüggesztették a suliban.
- Mi? – rántottam ki az ajtót. – Mi történt? – néztem a szemeibe.
- Jól vagy? Három napja nem ettél semmit.
- Hülye vagy? Tudod mennyi tartalék volt a szobámban? – hazudtam. – Inkább engedj el. – taszítottam arrébb, hogy rohanjak Young Jae-hez.
- Nyugi, csak hazudtam. - rántott vissza a kezemnél fogva. – Tényleg vitatkoztak, de Young Jae a suliban nem csinálna balhét. Ismered már nem?

A francba, tényleg… Bár, most nem csodálkoztam volna.

- Annyira idióta vagy! Tudod, hogy megijedtem?
- Jin-ért aggódsz ennyire vagy Young Jae-ért?
- Jin a múlt. Nem köt hozzá semmi.
- Szakítottatok?
- Közöd van hozzá? – fújtam fel magam és el akartam menni mellette, de ölelése meggátolt. A szívem felgyorsult és hallottam a fejemben egyre hangosan dobogó szívem ritmusát.

Miért ölelsz így magadhoz, te idióta…?

- Aggódtam érted. – Adott választ fel sem tett kérdésemre.
- Nem kell értem aggódni, nagylány vagyok. – szakítottam meg az ölelést és próbáltam bemenni az ajtómon. Lábával megállította, hogy becsukjam.
- Azt, már nem! Nem fogsz megint napokig bezárkózni. – nyomta be az ajtót és leemelte a zsanérokról.
- Héj! Mit csinálsz? Hova viszed az ajtómat? – rohantam utána – Állj meg! – ugrottam elé
- Ezt most elteszem. Tudom, hogy valamit titkolsz. Verekedtél?
- Nem! – közöltem. Mit mondhattam volna, hogy összevertek? Azonnal rohanna a felforrt vére miatt és bajba keveredne. – Hívd össze a fiúkat, valamit mondanom kell, valamint tedd vissza az ajtómat, most. – utasítottam határozottan.
- Álmodik a nyomor. – lépett ki a házból, az ajtóval a kezében és az edző terembe vitte.
- Jó, akkor a te szobádba fogom bezárni magam. Rohantam a kisház felé.
- Nem! Állj meg! –rohant utánam, de mielőtt még rácsaptam volna saját lakosztályának ajtaját, rányújtottam a nyelvem és bezártam magam.
Az ágya rendezett és a szobája is tisztaságról árulkodott. Sokkal jobban szerette a rendet, mint én. Én soha nem adtam ennyire a dolgokra. Jó volt belehuppanni a ránc nélküli makulátlan fehér ágyneműjébe, aminek olyan illata volt, mint neki.
Gyors felfedező útra indultam a szobájában.
- Nyisd ki! Ne nyúlj semmihez! Hallod! – dörömbölt az ajtaján. – Van másik kulcsom, úgyhogy hamarosan bemegyek.
- Ez nem igaz, csak szívatni akarsz.
- Majd meglátjuk. Ne nyiss ki semmit, ne nyúlj semmihez! Érted? – nem válaszoltam. – Jin Hee! Érted?
- Értem! Értem! –ordítottam, miközben az íróasztalát fürkésztem. Egy fényképalbum volt az asztalon a matek könyve mellett.
- Fúj, matek… Him Chan, te kocka. – emeltem fel a könyvet, s kicsúszott belőle valami. –Oh? – emeltem fel egy képet rólam. – Miért van ez a matek könyvében? – alig hogy feltettem a kérdést berontott az ajtón.
- Mondtam, hogy ne nyúlj semmihez. – rántotta ki a kezemből a képet.
- Miért van a képem a könyvedben? - néztem rá meglepetten, de kivágta magát.
- Mert véletlenül beleesett a táskámba az egyik nap és nem akartam, hogy összegyűrődjön, ezért beleraktam a könyvbe, elégedett vagy?
- Nem… - válaszoltam pislogva, mert tényleg nem értettem. – Lehet, hogy te engem…? – hirtelen feltevésemtől elnevettem magam. Hangosan hahotáztam. – Nem, az nem lehet.
- Mi van? – kérdezett flegmán.
- Semmi. Egy pillanatra azt hittem, hogy kedvelsz. Nevetséges nem? – megrándult az arca, s csak nézet rám.
- Az! Hinni a templomban kell.
- Jó, majd meglátogatom… - válaszoltam, s keserű szájízzel otthagytam.

Jin Hee, te egy idióta vagy. Olyan dologért bőgsz, ami sose lehet a tiéd. Feltevéseket szősz, beleéled magad és elhiszed, hogy igaz lehet. Fejezd ezt be.

Megtöröltem az arcom és felmentem az ajtó nélküli szobámba. Muszáj volt összeszednem magam, ezért felvettem az edző ruhám és lementem a terembe bokszolni. Addig ütöttem a zsákot, míg már alig kaptam levegőt. Him Chan és Jin járt a fejemben. Azzal már nem is foglalkoztam, hogy a testem könyörgött, hogy hagyjam abba. A testi fájdalom sokkal elviselhetőbb volt, mint a lelki. A karom, a lábam és az egész felsőtestem zöld foltoktól volt teli, de nem érdekelt.

Him Chan, Jenny-t szereti, Jin pedig elárult. Hogy árulhatott el? Hogy tehette?

Ütöttem és csak ütöttem a zsákot az eszemet elvesztve, mint egy őrült, miközben a napokig elfojtott könnyek utat engedtek maguknak és hiszti rohamban törtem ki. Már alig kaptam levegőt a hangos zokogástól.
Valaki hátulról leszorított, de még akkor is mentem volna előre.
-Noona! Noona! –ordított rám, mire észhez tértem Dae Hyun hangjától. – Noona, nincs semmi baj, nyugodj meg.
- Fáj… - zokogtam.
- Tudom. – mondta, de fogalma sem volt róla, hogy mi az, ami ennyire fáj nekem. Néhány perc múlva a szipogásom ritkábbnak tűnt és a ringatózásom is elmúlt. Dae Hyun csendben térdepelt mellettem és nem kérdezett, nem szólt, csak együtt érzően figyelt rám. Érezhető volt, hogy aggódik értem és sajnál. Elárulta a szeme sarkában megbúvó könnycsepp.
- Sajnálom. – mondta.
- Mit sajnálsz? – töröltem meg az orrom és ránéztem.
- Mindent… Nem akarlak így látni. Tudom, hogy mi történt.
- Honnan? Young Jae elmondta? – lepődtem meg.
- Nem, Jin volt az. De Young Jae volt az, aki három napig megtorlást tervezett ellene és tudtam, hogy valami nem oké, ezért felkerestem és meglepetésemre Won Il-el volt. Rájöttem mindenre.
- Nem mondhatod el a többieknek. Fegyvere van. – kapaszkodtam a pólójába. – Ne is merj bármit is tenni. Érted? Ez parancs! Ez az utolsó parancs neked, de be kell tartanod! Kérlek!
- Mit kell betartania? Mit csinálsz vele Dae Hyun? – lökte el barátját Him Chan, ahogy meglátta rajtam a zokogás maradványait.
- Hagyd már! – löktem meg az egyik kezemmel, míg a másikkal megtöröltem a szemem és felálltam. – Nem csinált semmit, csak vigasztal, mert szakítottam Jin-el.
- Oh! – tört ki a csapatból.
- Az gáz. – mondta Yong Guk.
- Sajnálom Noona. – szánt Jong Up.
- Nem ezért hívtam össze a bandát, hanem azért, mert valamit mondanom kell.
- Hallgatunk. – dobta le magát egy székre a legidősebb, a szokásos lazasággal.
- A mai naptól kezdve a SPEED feloszlik.
- MI??? – szakadt ki mindenkiből.
- Úgy döntöttem, hogy elég idősek vagyunk ahhoz, hogy ne legyünk már bandába. Szóval ezek után nem kell engem tisztelni, vagy engedelmeskedni.
- Mintha eddig ezt csináltuk volna… - mondta Zelo.
- Igaz… - húztam félmosolyra a szám. – De ez nem változtat azon, amit mondtam. Viszont azokat a dolgokat, amiket idáig mondtam, őrizzétek meg. – utaltam a két fiúra, akik tudják az egyik titkomat. – Most pedig igyunk!
- Mit? – húzta fel a szemöldökét mindenki.
- Nem hoztatok semmit? Ejnye! – csaptam a térdemre, s a szekrényhez mentem, ahol eldugott italok voltak, még régről.
- Jó még ez Noona? – fintorgott rám Jong Up.
- Hát persze! Igyunk!

Ivásba fojtottam a bánatom, annak ellenére, hogy tudtam, nem szabadna. Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy fázom. Felültem az ágyon, s körbe nézve Him Chan szobájában voltam, de az említett sehol sem volt. Takarója a derekam köré csavarva, míg rajtam csak a fehérneműm volt.
- Mi? Mi ez? Ah, nem. – ráztam a fejem. - Jajj, mi történt? – rágtam a körmömet és szégyenkezve másztam ki az ágyból, hogy felöltözzek. A pólóm az íróasztalon, az mellett pedig egy cetli.

„ Jin Hee, tudom, hogy nem bízol bennem, s tudom, hogy azért nem mondtad el, hogy ne csináljak olyat, amire készülni akarok, de nem tehetek semmit ellene. A barátaid vagyunk. Nem bánthat senki, míg én melletted vagyok. Kérlek, ne igyál többet. Szörnyű vagy! Nem kell aggódnod, a tegnap este miatt. Nem voltam olyan hülye, mint te. -Him Chan”

- Sose fogom megtudni, mi történt az éjszaka… De mire készül? – kaptam fel a fejem – Nem, az nem lehet… - rohantam ki az ajtón, mint egy őrült. Az edzőteremben nem volt senki Young Jae-n kívül.
- Hol vannak a többiek?
- Azt hiszem elmentek valahová. – ásított nagyot.
- Tudja, elmondtad neki? Young Jae? Elmondtad neki?
- Én… Nem tudom, lehet.
Nem volt időm mérgelődni, kabát nélkül, papucsban rohantam a hóban, mögöttem nem sokkal Young Jae loholt. Tudtam hová kell mennem, mégis úgy éreztem kifutok az időből.