-Ötödik rész-

Lányos zavarom miatt, nem csatlakoztam a fiúkhoz. Nem akartam, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam saját magam. Megint. Így a társaság egyetlen női tagjához mentem, nyugodtan kijelenthetem, hogy vesztemre.
- Apu hol van? – nyúltam volna egy szép piros paradicsomért, de megállított.
- Azt hiszi, hogy még mindig tizenkét évesek vagytok és előkészíti nektek a kincsvadászatot.
- Jujj de jó! – mutattam ki lelkesedésem. Anya persze furcsán nézett rám, azt hitte, hogy öt-hat év alatt már fejlődtem annyit, hogy nem jövök lázba holmi kincsvadászat hallatán, de igazán tudhatná, hogy gyerek maradok örökre, akiben dúl a versenyszellem.  – Alig várom. – tettem még hozzá.
- Remek! Akkor még van annyi időd, hogy megtisztítsd ezeket.
A kis kempingasztal alól egy egész hagymaföldet húzott elő. A hanga torkomon akadt, ahogy néztem távolodó hátát és csak tátottam a számat.

Ne már! Miért mindig én?

Nyafogásom semmit sem ért, hisz anyámmal álltam szemben. Hamarabb kikezdek a WILD tagjaival, mint anyuval. A könnyem összefojt a nyálammal, annyira csípte a szemem. Próbáltam én csendben szenvedni, de Jong Up kiszúrt magának.
- Mi a baj Noona? – érintette meg finoman a vállam aggódó tekintettel. – Ha a fiúk miatt van, akkor ne foglalkozz velük. Nem vagy csúnya, én meg alig láttam a melltartódat!
-  Csíííííííp! – mondtam nyafogva, s nagyokat pislogtam az égre. – Egyébként ezt igazán örömmel hallom Jong Up. Már kezdtem elfelejteni az incidenst, de mi lenne velem nélküled? Mindent elfelejtenék…
- Jaa! – bólogatott a fülét vakargatva, apró mosollyal az arcán. – Azt hittem valami nagyobb baj van. Még sosem láttalak sírni.
- Mert nem is szoktam … - szipogtam és csináltam tovább a dolgom. Jong Up nagyon segítőkész volt, mint mindig és beállt hagymát pucolni.
- Anya mindenkit a hagymával büntet. Olyan, mint a börtönbüntetés. Nagyon sunyi…
- Valakitől örökölnöd kellett… - lépett az asztal mellé Him Chan és egy paradicsomot kezdett el fényezni a pólóján, mígnem Zelo kikapta a kezéből. Nem foglalkozva vele, elvett egy másikat a tálból.
- Anyu leveri az arcotokról a szalonnát, ha felzabáljátok a zöldséget. A legközelebbi közért nagyon messze van. Szerintem nem akartok gyalogolni.
Nagyot nyelve rakták vissza a helyére, s bánatos arcukon jót mulattam magamban, oly annyira, hogy pár pillanatra el is felejtettem, hogy mennyire fáj a szemem.
- Kész van már Jin Hee? – kiabált anya a tűz mellől, amit Yong Guk a tűzfelelő, egy hosszú fadarabbal piszkált.
- Jól van már! Ne sürgess!  Az utolsót tisztítom.
Amint kész lettem a tűzhöz vittem. Érezni lehetett a füst különös illatát, ahogy keveredett a párolt zöldségekkel. Éhes lettem.
- Mikor lesz kész? – néztem bele, a rotyogó edénybe.
- Most tettem fel Jin Hee!
- Ohh… - konyult le a szám, s bánatosan leültem az egyik-enyémnek hitt- sátor elé.  Bután azt gondoltam, hogy majd megtart a textil, ezért nekidőltem, de nem úgy történt, így beestem az ajtaján.
- Aúú… - fájlaltam a hátam, s mikor kinyitottam a szemem egy értetlen arckifejezést vágó Him Chan-nal találtam szemben magam.
- Ez nem az én sátram? – néztem rá hátrahajtva a fejem.
- Hát, ez pont nem… - közölte, s tovább bámulta a telefonját. Kezdtem szédülni, mert teljesen fejjel lefelé volt nekem az egész kép.
- Olyan kocka vagy! Csak nem a barátnődet nézed? – fordultam meg, s tudtam, hogy rátapintottam a lényegre. Az arca mindent elárult. –Tudtam! Muti! – másztam be teljesen a sátorba és elvettem a telefonját.
- Add vissza Jin Hee! – kapott a készülék után.
- Nem halsz bele, ha megnézem. –pillantottam a képernyőre, miközben két lábammal próbáltam visszatartani Him Chan-t. Egy közös kép volt róluk.
- Ohh! Nagyon csinos!
Valóban az volt. Nagy barna szemei voltak és apró kis bájgödröcskék húzódtak az arcán miközben mosolygott. Cuki volt, egy csipet szenvedéllyel. Pont Him Chan-hoz való lány, s látszott is az arcán, hogy büszke választottjára.
- Nekem is ilyen büszke fejem lenne, ha ilyen lány lenne a barátnőm. – húztam el az ujjam a kijelzőn. A következő képen mi voltunk. Emlékeztem arra a napra, mikor készült, bár nem tudtam róla, hogy meg lett örökítve. Épp Him Chant fenyegettem valamivel a képen. Vicces volt, és el is nevettem magam. – Ezt meg ki csinálta? – tartottam felé.
- Yong Guk…
- Ez tök jó! Teljesen jellemez minket. – nevettem, majd apám hangját hallottuk.
- Harci állásba! – kiabálta.
- Azt hiszem, mennünk kell. –néztem Him Chan-ra és visszaadtam a telefont, hogy szabad kézzel kimászhassak a sátorból. A többiek már mind ott voltak és különféle szalagokat tartottak a kezükben. Yong Guk pirosat, Zelo kéket, Dae Hyun fehéret, Young Jae sárgát, Jong Up zöldet és amint mi is odaértünk kaptunk egyet. Him Chan rózsaszínt én pedig lilát.
- Nos! – tette csípőre apám kezeit. – Míg a vacsora elkészül, játszunk egy kicsit. A környékben elrejtettem egy kis édességet és más dolgokat. De nem lehet megenni, mert vissza kell hozni, és aki a leghamarabb felköti erre a zászlóra a szalagot, az nyert. – szúrta le a földbe a karót, amin egy zsebkendő lógott.
- Nem lehet csak a papírját visszahozni? –tette fel az igen fontos kérdést Dae Hyun, de mivel nem kapott választ, így automatikusan azt jelentette, hogy nem.
– Igyekezzetek nem utolsónak visszaérni, mert a nyertes és a vesztes is kap valamit. Értettétek?
- YES SIR! – ordítottuk egyszerre és szétrebbentünk, mint a galambok.

Hol lehet az a vacak nasi?

Mérges voltam, mert az első fél órában csak jártam a terepet, de nem találtam semmit. Már-már azon gondolkodtam, hogy rossz irányba kezdtem el jönni. Nem a legkönnyebb terepet választottam ugyan, mert folyamatosan felfelé haladtam. Kis idő múlva Him Chan jelent meg a látókörömben.
- Mit keresel itt? – tettem fel a kérdést bambán.
- Kincsre vadászom… - nézett szét az ÉN területemen.
- De ne itt, ez a terület meg van jelölve! Menj arra! – böktem a fejemmel a bal oldali irányba és elküldtem. Ismerős dallam ütötte meg a fülem. A telefonom volt az. Nem tudtam ki keres, de vállat rántva felvettem a telefont, miközben fürkésztem a tájat tovább.
- Igen?
- Jin Hee angyalom! Olyan jó hallani a hangod.
Egy pillanatra lefagytam.
- Won Il… Honnan tudod a számom?  - hülye kérdés volt részemről, úgyhogy tovább keresgéltem.
- Tudod, én nagyban játszom, nem úgy, mint ti. Sok informátorom van.
- Akkor miért is foglalkozol velünk, ha te nagyban játszol? – fintorogtam, de ezt Ő nem láthatta.
- Mert szúrjátok a szemem. Főleg te angyalom. Miért tartozol egy olyan bandába lány létedre?
- Annyi okom van rá, de miért is kellene nekem erről veled beszélnem? 
A kincs vadászat jobban lefoglalt, mint a telefonbeszélgetés, így egy percre sem álltam meg a keresésben.
- Te hozzám tartozol, ezt te is tudod. Eljön a nap, mikor szeretni fogsz!
Kénytelen voltam elnevetni magam.
- Addig állj fél lábon Won Il.
- Nevethetsz, de valamilyen módon az enyém leszel. Imádom a harcias nőket és te teli vagy szenvedéllyel. De míg el nem jön az én napom, addig is a hírvivőm leszel.
Nem is figyeltem rá, bár hallottam mindent, csak a kincs járt a fejemben. Egy fán megláttam egy pici csomagot. Szemeim felragyogtak. Rögtön odaszaladtam és felnyúltam érte.
- Mond meg a vezérednek, hogy üzletelni akarok vele.
Amint elértem a csomagot, a sikolyom betöltötte a teret. Minden elsötétült. Azt álmodtam, hogy egy férfi áll előttem és óvatosságra int a jövőre nézve. Nem tudtam értelmezni a mondatait, mert a hangja keveredett egy hasonló hanggal, de teljesen máshonnan.
- Jin Hee! – rázott meg valaki. Kis idő múlva tudtam csak kinyitni a szemem és a homályban megpillantottam Him Chan ijedt arckifejezését. Kábult voltam, de egyre jobban kitisztult a kép.
- Jin Hee? Jól vagy? Hol fáj?
Felültem és a tenyeremmel támasztottam a homlokom.
- Mi történt?
- Leestél…
Felnéztem a helyre, ahol nemrég még álltam és beletúrtam a hajamba.
- Megcsúsztam? – Nem voltam képbe, a történtek kissé lesokkoltak.
- Nem, leszakadt a pereme. De inkább azt mond, hogy hol fáj?
- Nem fáj sehol, azt hiszem.
Arcán megkönnyebbülés suhant át. Nagy sóhaj szakadt fel a tüdejéből, majd beszívta alsó ajkait.
- Nem volt szándékos. Bocsi! – mondtam neki, hátha kissé csillapítom a helyzetet. – Jól vagyok! – tettem a vállára a kezem nyugtatás képen. Láttam rajta, hogy nagyon ideges. - Megijedtél?
Rám emelte a tekintetét és pár másodperc szemkontaktus után magához szorított. Hazudnék, ha azt mondanám nem lepődtem meg. A teste meleg volt és éreztem a mellkasában vadul dobogó szívét valamint a hátamhoz simuló karjait. Lassan emeltem a kezem, hogy viszonozzam az ölelését, de meggondoltam magam félúton és összeszorítottam az öklömet.
- Hogyne ijedtem volna meg… - mondta megkönnyebbült hangon, majd elengedett. Zavarban voltam, s talán el is pirultam, de nem tartott sokáig.
- Omo! Te vérzel. – fogtam meg a kezét és az alkarján lévő sérülést kezdtem el vizsgálni.
- Semmiség. - húzta ki a kezét az enyém közül. Tudtam, hogy akkor sérült meg, mikor lejött értem.
 – Menjünk vissza. Ezt el kell látni!  - álltam fel, s hirtelen a hasamba hasított egy fájó érzés. Nem mutattam ki, hogy Him Chan ne aggódjon többet értem, csak fogamat összeszorítva mosolyogtam.
- Tudsz jönni? Biztos semmi bajod? A bokád is rendben van?
- Semmi bajom. Menjünk. – nyugtattam.
- Szerintem orvoshoz kellene menned.
- Semmi bajom. Ne mondjuk el a többieknek, hogy leestem, csak elrontanánk a kirándulást. Nekem semmi bajom. Kérlek, ne szóljunk róla.
Láttam az arcán, hogy nem tetszik neki a kérésem, de beleegyezett és a megállapodásunkhoz tartva magunkat mentünk vissza.