- Tizenkettedik rész-

A fák szomorúan hajladoztak az őszi szélben, a tegnap esti vihar kissé megtépte őket. Az iskola ablakából minden annyira másnak tűnt, mintha a lehulló levelek szomorúsággal töltöttek volna el. Mostanában ilyen hangulatom van. Mintha a nyárral a kedvem is elmúlt volna. Unottan támaszkodtam a kezemre, miközben épp egy roppant érdekes angol óra folyt, amiből nem értettem semmit. Ellentétben velem, egy vékony hang mindig felnyávogott, amitől felállt a hátamon a szőr. Him Chan barátnőjétől kivert a víz és nem tehettem róla. Talán túlreagáltam a dolgokat, mégis úgy éreztem, hogy irritál. Semmiképp sem szerettem volna ezt kimutatni a világnak, így mélyen eltemettem magamban ezt az érzést. Az iskola sokkal unalmasabb volt így. Semmi móka nem jutott nekem mostanában. Minden olyan kuszának tűnt. Jin, azóta sem hívott fel és pár napja iskolába sem jött. Az üzenetemre csak annyi választ kaptam, hogy:
„Ne haragudj, nem tudok írni pár napig.”
Nem tudtam róla semmit, így ez is aggasztott. Meguntam az állandó nyávogást és, hogy semmit sem értek az egész órából. Felálltam és elindultam a kijárat felé.
- Kim Jin Hee? Hová megy? – vette fel a szokásos formalitást Mr. Franklin.
  Kerek vékony keretes szemüvegén megcsillant az ablakon beszűrődő fény, ahogy feltolta az orrán válaszra várva.
- Beteg vagyok. Megnézem az iskolaorvost.
Nem vártam meg, míg válaszol, csak behúztam magam mögött az ajtót és egyenesen a tetőre mentem. A csípős szél hirtelen nekem csapódott. Összehúztam magamon a kabátkám és lehevertem a kőre. A talaj még meleg volt. Mintha megtartotta volna a nyár melegét és csak fokozatosan engedte volna ki magából. Az égen nem sokáig fogok már látni ilyen szép fátyolfelhőket, így kiélveztem a látványt. Eső után mindig szebbnek láttam az eget.
- Így tényleg beteg leszel. Miért fekszel le a kőtömbre, fel akarsz fázni? – érkezett a fejem felől a hang. Him Chan ült a fejemnél, de ha nem nyitom ki a szemem, akkor is ezer közül megismerném csipkelődős hangját.
- Nocsak! Dr. Kim rendel? – fordítottam vissza a fejem az ég felé.
- Csak szóltam, hogy beteg leszel, de akkor befogom.
- Helyes… - mondtam, s ezután csend telepedett ránk. Kissé hátrahajtottam a fejem, hogy lássam Őt. A kezein támaszkodott és az eget kémlelte. Pár pillanatig elmerengtem az arcán, s rájöttem, mennyire megváltoztunk. Az idő úgy száll el velünk, hogy észre sem vesszük, hogy felnövünk.
 Észre sem vettem, hogy értetlenül pislog rám.
- Mi a baj? –ébresztett fel gondolatmenetemből. Elrántottam a fejem, zavaromban.
- Semmi.
Be kellett vallanom, hogy mióta megcsókolt egyre hülyébben viselkedem és sokszor észre sem veszem.
- Este megyünk karaokezni. Jössz?
- Tényleg mehetek? – pattantam ülő helyzetbe lelkesedésemben.
- Kivételesen… - bólintott.
Néhány évvel ezelőtt, volt egy nagyobb vitánk, mert soha nem mehettem az éneklős estékre velük. Azt mondták, hogy ezek az esték pasis programok és egy lány sem kell oda. Szerintem meg kihasználták a lehetőséget, hogy csoportos randira vigyék az épp aktuális lányokat. Nem kellett nekik egy gyertyatartó, de erre csak tavaly jöttem rá, mikor meghallottam egy telefonbeszélgetést, amit Yong Guk-al folytatott le. Annak idején nagyon kellemetlenül éreztem magam, amiért úgymond kiközösítenek, de beletörődtem.
- Legalább meghallgatom, hogy tudsz énekelni. Utoljára tizenegy éves lehettél, mikor hallottam a hangod, akkor borzasztó volt. – nevetett.
- Csak hogy tudd, szép hangom van. – nyugtáztam.
- Hiszem, ha hallom. – mosolygott és elindult a lépcsőház felé. – Nem jössz? – nézett hátra -Vége az órának.
- Nem akarok. –vágtam fintort az arcomra. Visszajött és kézen fogva levonszolt a lépcsőn. Az alján Jenny várt rá, mintha tudta volna, hogy hol kell keresni minket. Az összezárt kezünkre nézett, Him Chan rájött, hogy még mindig fogja a kezem, s szinte kitépte a kezét az ölelésből. Nem szólt semmit, csak elindult a barátnőjével.
- Jin Hee? – nézett hátra Jenny.
- Öhm, igen? – Nem akartam bunkón oda szólni neki, hogy „Mi van?” , így maradtam a kulturált énemnél.
- Majd leülhetnénk beszélgetni suli után.

Pont ahhoz van kedvem…

 

- Ah… Rendben! – válaszoltam végül.
- Remélem, barátnők lesztek. – mosolygott ránk Him Chan és akkor jöttem rá, hogy tényleg szerelmes a lányba. Eldöntöttem magamban, hogy nem okozok neki gondot, de mikor Him Chan hátat fordított, Jenny még mindig engem figyelt és szúrós tekintetétől úgy éreztem átlyukad a bőröm.  Nem féltem tőle, de sokmindenre rájöttem abból az arckifejezésből. Mérgesen visszatrappoltam a tetőre.
- Sunyi egy dög. Még hogy legyünk barátnők… Mégis mi volt az a nézés? Ahh, felidegesít. – dobbantottam nagyot, mikor felléptem az utolsó lépcsőfokról is. Nem mentem be utolsó órára, inkább kiszellőztettem a fejem. Épp készültem kisurranni a suliból, mielőtt az óráknak vége lenne, de alig, hogy kiértem a kapun, üzenetet jelzett a telefonom.
„ Hat órára gyere erre a címre.”
- Ez meg ki? – húztam fel a szemöldököm és nem foglalkozva vele zsebre vágtam a telefont.
Már a buszra vártam, mikor Him Chan megállt mellettem.
- Hol voltál óráról? – kért számon?
- Beteg vagyok… - köhintettem megjátszva magam.
- Én meg hülye vagyok mi? Tudod, kit etess.
- Ki kérte, hogy elhidd? Ha kérdezik, játszd meg magad. Ennyi a lényeg.
- Már óráról is lógsz? Mi lesz még? Beállsz Go-Go táncosnak?
- Jól mutatnék a rúdon. – nevettem el magam, de Ő csak a fejéhez kapott és azután a telefonjához.
- Felhívom Ahjumát, hogy elköltözöm.
- Ennyire nem volt szar poén, jó?
Az én telefonom is megszólalt, újra üzenetet jelezve.
„ Ha nem jössz el, a kis barátnődnek baja eshet.”
- Hatra megyünk a bárba. – zökkentett ki Him Chan.
- Előtte még el kell intéznem valamit. Utánatok megyek, csak ne felejtsd el leírni a címet.

A busz robogott velünk és egyre jobban zavart az üzenet. Ki lehet az és mit akar?
 Mikor hazaértem már rég elmúlt öt óra. Próbáltam Yoo Bin-t elérni, de nem vette fel. Egyre jobban aggódtam. A nap már a házak mögé bújt. Mire a helyszínre értem már sötét volt. Furcsa érzések kavarogtak bennem. A hely kihalt volt, most jártam itt először. Olyan volt mintha egy építkezési területen lennék, de a sötétben nem láttam el csak a rácsos kerítésekig. A sárgán világító lámpák elvakítottak, de ahogy lassan hozzászokott a szemem, mozgást láttam. Úgy tízen lehettek. Szemem elé tartottam a tenyerem, hogy eltakarjam a vakító fényt és jobban lássak. Lányok voltak, néhánynál pár fadarab volt, amit maguk után húztak, egyenes nyomot hagyva a homokban. Nem ismertem őket, valószínű, nem a mi iskolánkból valók.
- Hahh… - szakadt ki belőlem – Mit akartok? – szegtem nekik a kérdést, ahogy megálltak közvetlen előttem.
- Küldetésünk van, ami úgy szól, hogy neveljünk meg téged, hogy ne akaszkodj más pasijára. Ha ellenállsz, talán holnap lesz egy utad a kis barátnődhöz a kórházba. Hogy is hívják? – tette az ujját a szájához gondolkodóan. – Ahh! Tudom már! Yoo Bin.
A méregtől eltorzult az arcom és annyira szorítottam az öklöm, hogy a körmeim belevájtak a húsomba. Két perc elég lett volna, hogy elintézzem őket, de ahogy Yoo Bin-ra gondoltam és arra, hogy Ő nem tudja magát megvédeni, nyugalomra kellett magam inteni.

- Ki küldött? – tettem fel a kérdést.
- Sajnos az titok és nem is kell tudnod. Ne aggódj, nem fog fájni. Annyira…
Yoo Bin miatt kiengedtem az öklöm és hagytam magam. Pár percig tartott az egész, de piszkosul fájt minden porcikám. A földön feküdtem és csak a távolodó lábakat láttam és halk hangfoszlányok csapták meg a fülem. Köhögtem és az arcom is sajgott. A számban éreztem a fémes vér ízét. Pár perc kín után nehezen álltam fel, de leporoltam magam és elindultam a fiúkhoz. Kissé szédelegtem, de az első kirakat üvegében sikerült megnéznem magam. A szám felrepedt…
- Észre sem fogják venni. Mennem kell, mert legközelebb nem fognak hívni.
Fontosnak éreztem, hogy elmenjek a többiekkel énekelni, hisz régóta erre vártam. A telefon szüntelenül csörömpölt a zsebemben.
- Merre vagy Noona? – érdeklődött a telefon végén Dae Hyun. A hangja megnyugtatott és kissé kijózanodtam.
- Kicsit eltévedtem, de azonnal ott leszek. – tettem le és fel is néztem a neon rózsaszínben világító táblára, ami jelezte, hogy megérkeztem. Már javában folyt a buli. Mikor beléptem minden szem rám szegeződött és ironikusan a zene is elhallgatott.
- De szarul nézel ki…
- Én is szeretlek Yong Guk.- vágtam le magam mellé.
- Omo! Mi történt veled? – érdeklődött az ismerős idegesítő hang. Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam ki az.
- Kösz, hogy aggódsz Jenny, semmi bajom, csak megsérültem az edzésen.
- Nézz rám! – emelte fel a fejem Him Chan átnyúlva az asztalon.
- Hagyj békén. –löktem el a kezét és egy pohár italért nyúlva lefolyattam a torkomon. A következő egy doboz sör volt. Jenny beállt a kinevezett színpadra és elkezdte a dalt, amit választott. A torkomon akadt az ital.
- Azt hiszem ettől a hangtól megálltam a fejlődésben… - köhintettem. Senki nem merte kinevetni a Barbie babát, hisz „Ken” is az asztalnál ült.
- Erre mondják, hogy nincs tökéletes… - nyugtáztam.
- Mintha te olyan jól énekelnél. Bizonyíts, utána dumálj.
Nem csak Him Chan lett mérges, hanem én is. Bennem volt a bizonyítási vágy, így dühösen kaptam ki Jenny kezéből a mikrofont.
- Válassz egy dalt. – böktem Him Chan felé a fejemmel.  A Soju kezdett bennem egyre jobban hatni, így könnyebb volt megszólalnom. Magabiztosabb voltam és a hangom is felszabadultabb volt. Teljes szívből énekeltem és közben sírni akartam. Fájt mindenem. Nem tudtam, hogy ki volt az, aki megfenyegetett, de minden áron meg akartam tudni. A közönséget meglepte a dalom, hisz sose hallottak még énekelni.
- Noona! Legközelebb is hozunk! De jól énekelsz! – csillogtak Young Jae szemei. Nem tudtam értékelni a bókot, inkább lehúztam egy újabb adag soju-t. Ahogy levágtam a poharat az asztalra és koppant a falapon a szemem Jenny szemeire tévedt. Újra azt a szúrós tekintetet kaptam, de álltam a sarat. Az elektromos szikrák cikáztak közöttünk…

-Tizenegyedik rész-

 Vasárnap reggel volt és úgy éreztem, hogy egy percet sem aludtam, pedig egy alapos hiszti után teljesen kiütöttem magam.
A fehér mennyezetet bámultam, s mélyről jövő sóhajom töltötte be a szobát. Az éjjeliszekrényhez nyúltam a telefonomért és úgy éreztem most hívnom kell az egyetlen embert, akivel ügyes-bajos dolgaimat meg tudom beszélni.
- Yoo Bin! –nyafogtam.
- Jin Hee? Tudod mennyi az idő? – szólt álmosan.
- Tudom. Reggel hét óra.
- De vasárnap van!!! – ordította a telefonba. Rögtön elvettem a fülemtől a készüléket, s vártam pár pillanatot.
- Ne hisztizz már, aki reggel ébredés után így tud ordítani, az el is tud jönni hozzám.
- Azt akarod, hogy elmenjek? Most?
- Nem, jövő héten is jó lesz! – förmedtem rá szarkasztikusan.
- Omo! Mi történt? Nem szoktál ilyen harapós lenni.
 Ami azt illeti Yoo Bin az egyetlen, akihez volt egy kis türelmem, de néha még Ő is kihúzza a gyufát.
- Eljössz akkor vagy nem?
- Megyek! – s azzal le is tette.
Nehezen keltem fel és gondolni sem akartam a tegnap estére. Lemásztam a konyhába, hogy megigyam a szokásos tejecskémet. Leültem az asztalhoz és csak forgattam a poharat a falapon.
- Veled meg mi van? – jött be apám.
- Semmi! Mi lenne? – rántottam vállat. Apámmal csak sportról tudtam beszélgetni leginkább, de a lányos dolgokhoz nem sok mindent konyított. Mielőtt kifaggatott volna megszólalt a csengő.
- Nyitom! – rohantam az ajtónak és rácsaptam a kilincsre. Ahogy megláttam Yoo Bin-t kézen fogtam és fel akartam vonszolni a szobámba, de eszembe jutott a tejem.
- Várj. – mentem az asztalhoz érte.
- Nekem nem is hozol? – lusta sóhaj után futottam a hűtőhöz, hogy kiszolgáljam a barátnőmet. A kezébe nyomtam és felrohantam a lépcsőn. Magunkra zártam az ajtót. Yoo Bin egyből a forgós székbe foglalt helyet az íróasztalom mellett.
- Mi volt az a nagyon sürgős, hogy nem tudott délutánig várni?
- Az elsőt mondjam, vagy a másodikat?
- Az elsőt. – kortyolt bele a poharába.
- Jin elhívott randizni. – alig hogy kimondtam tej borította az arcomat. A meglepettségtől sugárba előre köpte szája tartalmát, én meg csak ültem ott összeszorított szemekkel és szájjal.
- Hjaaaaa! – ordítottam.
- Bocsi, csak nagyon megleptél. –tette le a poharát és megtörölte az arcom. - Hogy érted, hogy elhívott?
- Tegnap elhívott moziba, csak nem jött el, mert valami közbejött.
- Ezt nem hiszem el. Téged? A suli legjobb pasija? Lehetetlen.
- Azért ennyire nem vagyok értéktelen…
- Nem úgy értettem…
Mindent elmondtam Jin-el kapcsolatba majd a másodikra tértem.
- Ez nem minden, mert ugyan Jin hívott el randizni, de Him Chan csókolt meg.
- Miii? –puffant nagyot a székkel. Kissé fájlalta a falba beütött fejét és nem is kelt fel csak bámult rám. – Csak viccelsz.
- Ha viccelnék, most valószínű szétnevetném magam rajtad, de nem nevetek. Nem tűnt fel? – nyújtottam felé segítő kezet és talpra rántottam.
- OH-MY-GOD! Ezekről miért nem tudok? – simította ki haját az arcából.
- Talán ha kevesebbet enyelegnél a pasiddal, rám is maradna időd.
- Hát öhm… - csavargatta az egyik tincsét szégyenlősen.
- Jól van, hagyjuk… Inkább mond, meg mit csináljak?
- Nem tudom a sztorit. Mond el.
Történetem közben egyre jobban csak tátotta a száját. Még neki is meredek volt az egész sztori, nemhogy nekem vagy a többieknek. Nagyokat pislogott és nyelt a végén.
- Hát te teljesen hülye vagy! Még hogy Him Chan a bunkó! Te kérted meg őket könyörgöm, csak teljesítette az ostoba kérésedet. Hogy miért azt nem kérdezd, hisz ott van neki Jenny neked meg Jin most már, de még mindig nem tudtam a hallottakat feldolgozni. Him Chan-hoz pedig ugyan úgy viszonyulj, mint eddig, szerintem te követtél el hibát, nem Ő. Inkább koncentrálj Jin-re.
- Te kitől kaptad az első csókod?
- Természetesen a mostani barátomtól.
- Omo! – kaptam a számhoz, felidézve a pillanatot, míg vállon nem csaptak.
- Mondom, Jin-re!
- Rá gondolok! – hazudtam.
- Na persze én meg el is hiszem. – nevetett – Nem baj, majd ha Jin megcsókol, elfelejted. De akkor is elég nagy hülye vagy, hogy ilyet kérsz a barátaidtól, ők meg még nagyobbak, hogy teljesítik is.
- Még jó, hogy nem Dae Hyun csókolt meg, lehet tényleg álmodoztam volna róla a sötétben.
- Az biztos! – nevettünk.

Yoo Bin társaságában telt az idő, s úgy döntöttünk, hogy egy film mellett nassolunk egész délután, mert jobb dolgunk nem volt. Épp a chipses zacskóban veszett el a kezem, mikor megszólalt a mobilom. Megnyaltam az ujjam és a hátam mögé nyúltam az ágyra, hogy elérjem a készüléket.
- Jin az. – kerekedtek el a szemeim.
- Mit csinálsz? Vedd már fel! – lökött meg.
- Jó. Shii… - csitítottam – Halló?
- Szia. Először is bocsi a tegnapi nap miatt, tudom, hogy már elég késő van, de nincs kedved kicsit sétálni a folyónál?
- De… Persze… Mikor? – dadogtam.
- Egy fél óra múlva a hídnál?
- Ott leszek.
- Várlak.
Egy halk sikolyt fojtottam magamba, amikor letettem.
- Elhívott randizni.

- Most meg mire vársz! Irány öltözni! – utasított értetlenül. Pár perc múlva anyám egyik rejtett rongyainak egyikében jelentem meg. Valami fodros szoknya volt és valami baba rózsaszín ing, ami egyáltalán nem passzolt egymáshoz, sejtettem, hogy nem jó választás, de azért kikértem Yoo Bin véleményét.
- Ez meg mi az Isten rajtad? – fintora minősítette a szerelésem, s a szekrényemhez ment, hogy válasszon nekem. Egy farmer rövidnadrág és egy mintás felsőt választott, hozzá pár kiegészítőt, karkötőt, nyakláncot. A kiegészítőktől egész másképp mutatott az egész.
- Na, ez már Kim Jin Hee-s. – bólintott mosolyogva.
Tíz perc múlva már a híd felé tartottam. Tudtam, hogy minimum öt perc késésben vagyok, így tornacipőbe bújtatott lábaim ütemesen futottak a helyszín felé. Jin már várt rám, mosolyogva intett, ahogy meglátott.  A szívem a torkomba ugrott. Soha nem tapasztalt érzés kerített hatalmába. Kicsit ijesztő volt, de kellemes. Mosolyra húztam a szám és elé sétáltam.
- Bocsi, hogy késtem.
- Nekem kellene bocsánatot kérnem a tegnapi miatt. Sajnálom. – vakarta a tarkóját bűnbánóan.
- Semmi baj! Sétálunk? –Kérdésemre csak bólintással felelt. A csend kínos volt pár percig, mindaddig, míg mindketten egyszerre nem akartunk megszólalni.
- Mond csak. – adta volna meg az elsőbbség jogát.
- Mond te inkább. – mosolyogtam fel rá.
- Csak azt akartam mondani, hogy hihetetlen voltál az edzésen. Az edző is le volt nyűgözve.
- Igen, az edző… - álltam meg, mert eszembe jutott valami. – Jin, mennyi az idő?
- Mindjárt hét óra. Miért?
- Omo! Elfelejtettem. Rá érsz?
- Igen… - állt mellettem értetlenül. Elkaptam a kezét és futottam, hogy még elérjük a következő buszt. Teljesen kiment a fejemből apám születésnapja és a megbeszélt időpont vészesen közeledett. Elértük a buszt, s lihegve vágtam le magam a hátsó ülésre.
- Hová megyünk? – kérdezte.
- A családomhoz…
- Hogy hova? – lepődött meg.
- Apámnak ma van a születésnapja, és elfelejtettem. Baj, hogy elrángattalak?
- Lesz torta is? Mert akkor cseppet sem. - mosolygott.
- Lesz. Ígérd meg, hogy bármit fogsz látni, nem akadsz ki.
- Mire gondolsz? Talán barlangban laksz?
- Neeem! – nevettem nagyot, majd megszólalt a telefonom.  Semmi köszönés nélkül hadartam el a mondandómat.
- Mindjárt ott leszek Him Chan, nem kell izgulni, de most leteszem, mert leszállok.
Jin kissé furcsán nézett rám, gondolom, hogy nem tudja, hogy én és Him Chan együtt élünk, s remélem nem is fog megijedni tőle, ha megtudja. Kicsit aggódtam, de apám miatt jobban. A megbeszélt helyszín két utcára volt a megállótól, így újra rohanni kellett, de sikeresen beestünk az ajtón, ahol már mindenki ott volt, sőt, még többen is mint kellett volna, mert társaságunkat nem csak Jin egészítette ki, hanem Jenny is. Ott ült Him Chan mellett és bájosan mosolygott.
- Mit keres itt az edző?
- Hát… Ő az apám. – Jin eltátott szájjal pislogott. – Him Chan meg velem él egy házban. Vagyis a családom tagja, mégha nem is ténylegesen. – teljesen lesokkoltam.– Ugye nem mondod el a többieknek?
Nemet jelzően rázta a fejét és követett engem az asztalhoz.
- Anya, csak neked kell bemutatnom. Ő egy barátom Jin. – Nagyot hajolt az említett, anyám meg rögtön hellyel kínált minket.
- Isztok valamit? – emelte felénk apám a Soju-s üveget.
- Kiskorúak vagyunk.
- De egyáltalán nem szentek. Azt hiszitek, nem tudok a zugivós buliról a hátsó kertben?
A SPEED tagjai, mindenfelé néztek zavartan csak nem apám szemébe. Lebuktunk.
- Hát az úgy volt, hogy…
- Felesleges magyarázkodnod Jong Up. – legyintettem felé és apám felé nyújtottam a poharam.  A többiek is felbátorodva követték a példámat. Most már felesleges volt tagadni a nyári estéket, amikor leplezni próbáltuk előtte bátor állapotunkat.
  Nekem nem kellett sokat innom ahhoz, hogy becsípve érezzem magam, így a többiekre való tekintettel megálltam két pohárnál. Bőven elég volt. Intettem a tulajnak, hogy behozhatja a megbeszélt tortát, s mikor felénk tolta az égő gyertyákkal díszített édességet, mindenki énekelni kezdett. Apám szeme könnybe szaladt a meghatottságtól és boldogan fújta el a gyertyákat. Kissé én is szentimentális lettem, de lehet csak a soju miatt.
- Szeretnék egy családi képet. – húzta elő a fényképezőgépet anya a retikülből. – Yong Guk? – nyújtotta felé, majd intett nekünk, hogy menjünk. Him Chan-al a hátuk mögé álltunk.
- Nem tudsz arrébb menni?
- Nem tehetek róla, hogy nagy a hátsód és nem fér el. – Fogaimat összeszorítottam és elkaptam a nyakát.
- Igen? – a végén már a hátára is felmásztam. Apró verekedésünket a vaku fénye, majd Yong Guk nevetése törte meg.
- Lefényképezted? – néztem rá borzos hajam mögül.
- Micsoda családi fotó. – röhögött, majd mindenki köré gyűlt, hogy rajtunk nevessenek.
- Elég legyen!  Jin Hee! Ülj apád mellé, te meg ide! – utasított minket, amivel gyorsan véget vetett bohóckodásunknak. A fények újra elkattantak és megszületett a családi fotó, majd a küzdősport szakkör tagjai is apám köré gyűltek, míg anyám elkészítette a képet. Nagyon jól éreztük magunkat, míg Jenny, vékony hangjával be nem jelentette, hogy haza kell mennie. Him Chan felállt és felsegítette kis kabátkáját.
 
Micsoda úriember, csak velem egy paraszt.

Him Chan kézen fogta a barátnőjét és elhagyták a helyet. Nem tudnám megmondani, hogy milyen érzés járt át akkor. Méreg, sértettség és volt még ott valami, amit még sose éreztem…