- Tizenkettedik rész-

A fák szomorúan hajladoztak az őszi szélben, a tegnap esti vihar kissé megtépte őket. Az iskola ablakából minden annyira másnak tűnt, mintha a lehulló levelek szomorúsággal töltöttek volna el. Mostanában ilyen hangulatom van. Mintha a nyárral a kedvem is elmúlt volna. Unottan támaszkodtam a kezemre, miközben épp egy roppant érdekes angol óra folyt, amiből nem értettem semmit. Ellentétben velem, egy vékony hang mindig felnyávogott, amitől felállt a hátamon a szőr. Him Chan barátnőjétől kivert a víz és nem tehettem róla. Talán túlreagáltam a dolgokat, mégis úgy éreztem, hogy irritál. Semmiképp sem szerettem volna ezt kimutatni a világnak, így mélyen eltemettem magamban ezt az érzést. Az iskola sokkal unalmasabb volt így. Semmi móka nem jutott nekem mostanában. Minden olyan kuszának tűnt. Jin, azóta sem hívott fel és pár napja iskolába sem jött. Az üzenetemre csak annyi választ kaptam, hogy:
„Ne haragudj, nem tudok írni pár napig.”
Nem tudtam róla semmit, így ez is aggasztott. Meguntam az állandó nyávogást és, hogy semmit sem értek az egész órából. Felálltam és elindultam a kijárat felé.
- Kim Jin Hee? Hová megy? – vette fel a szokásos formalitást Mr. Franklin.
  Kerek vékony keretes szemüvegén megcsillant az ablakon beszűrődő fény, ahogy feltolta az orrán válaszra várva.
- Beteg vagyok. Megnézem az iskolaorvost.
Nem vártam meg, míg válaszol, csak behúztam magam mögött az ajtót és egyenesen a tetőre mentem. A csípős szél hirtelen nekem csapódott. Összehúztam magamon a kabátkám és lehevertem a kőre. A talaj még meleg volt. Mintha megtartotta volna a nyár melegét és csak fokozatosan engedte volna ki magából. Az égen nem sokáig fogok már látni ilyen szép fátyolfelhőket, így kiélveztem a látványt. Eső után mindig szebbnek láttam az eget.
- Így tényleg beteg leszel. Miért fekszel le a kőtömbre, fel akarsz fázni? – érkezett a fejem felől a hang. Him Chan ült a fejemnél, de ha nem nyitom ki a szemem, akkor is ezer közül megismerném csipkelődős hangját.
- Nocsak! Dr. Kim rendel? – fordítottam vissza a fejem az ég felé.
- Csak szóltam, hogy beteg leszel, de akkor befogom.
- Helyes… - mondtam, s ezután csend telepedett ránk. Kissé hátrahajtottam a fejem, hogy lássam Őt. A kezein támaszkodott és az eget kémlelte. Pár pillanatig elmerengtem az arcán, s rájöttem, mennyire megváltoztunk. Az idő úgy száll el velünk, hogy észre sem vesszük, hogy felnövünk.
 Észre sem vettem, hogy értetlenül pislog rám.
- Mi a baj? –ébresztett fel gondolatmenetemből. Elrántottam a fejem, zavaromban.
- Semmi.
Be kellett vallanom, hogy mióta megcsókolt egyre hülyébben viselkedem és sokszor észre sem veszem.
- Este megyünk karaokezni. Jössz?
- Tényleg mehetek? – pattantam ülő helyzetbe lelkesedésemben.
- Kivételesen… - bólintott.
Néhány évvel ezelőtt, volt egy nagyobb vitánk, mert soha nem mehettem az éneklős estékre velük. Azt mondták, hogy ezek az esték pasis programok és egy lány sem kell oda. Szerintem meg kihasználták a lehetőséget, hogy csoportos randira vigyék az épp aktuális lányokat. Nem kellett nekik egy gyertyatartó, de erre csak tavaly jöttem rá, mikor meghallottam egy telefonbeszélgetést, amit Yong Guk-al folytatott le. Annak idején nagyon kellemetlenül éreztem magam, amiért úgymond kiközösítenek, de beletörődtem.
- Legalább meghallgatom, hogy tudsz énekelni. Utoljára tizenegy éves lehettél, mikor hallottam a hangod, akkor borzasztó volt. – nevetett.
- Csak hogy tudd, szép hangom van. – nyugtáztam.
- Hiszem, ha hallom. – mosolygott és elindult a lépcsőház felé. – Nem jössz? – nézett hátra -Vége az órának.
- Nem akarok. –vágtam fintort az arcomra. Visszajött és kézen fogva levonszolt a lépcsőn. Az alján Jenny várt rá, mintha tudta volna, hogy hol kell keresni minket. Az összezárt kezünkre nézett, Him Chan rájött, hogy még mindig fogja a kezem, s szinte kitépte a kezét az ölelésből. Nem szólt semmit, csak elindult a barátnőjével.
- Jin Hee? – nézett hátra Jenny.
- Öhm, igen? – Nem akartam bunkón oda szólni neki, hogy „Mi van?” , így maradtam a kulturált énemnél.
- Majd leülhetnénk beszélgetni suli után.

Pont ahhoz van kedvem…

 

- Ah… Rendben! – válaszoltam végül.
- Remélem, barátnők lesztek. – mosolygott ránk Him Chan és akkor jöttem rá, hogy tényleg szerelmes a lányba. Eldöntöttem magamban, hogy nem okozok neki gondot, de mikor Him Chan hátat fordított, Jenny még mindig engem figyelt és szúrós tekintetétől úgy éreztem átlyukad a bőröm.  Nem féltem tőle, de sokmindenre rájöttem abból az arckifejezésből. Mérgesen visszatrappoltam a tetőre.
- Sunyi egy dög. Még hogy legyünk barátnők… Mégis mi volt az a nézés? Ahh, felidegesít. – dobbantottam nagyot, mikor felléptem az utolsó lépcsőfokról is. Nem mentem be utolsó órára, inkább kiszellőztettem a fejem. Épp készültem kisurranni a suliból, mielőtt az óráknak vége lenne, de alig, hogy kiértem a kapun, üzenetet jelzett a telefonom.
„ Hat órára gyere erre a címre.”
- Ez meg ki? – húztam fel a szemöldököm és nem foglalkozva vele zsebre vágtam a telefont.
Már a buszra vártam, mikor Him Chan megállt mellettem.
- Hol voltál óráról? – kért számon?
- Beteg vagyok… - köhintettem megjátszva magam.
- Én meg hülye vagyok mi? Tudod, kit etess.
- Ki kérte, hogy elhidd? Ha kérdezik, játszd meg magad. Ennyi a lényeg.
- Már óráról is lógsz? Mi lesz még? Beállsz Go-Go táncosnak?
- Jól mutatnék a rúdon. – nevettem el magam, de Ő csak a fejéhez kapott és azután a telefonjához.
- Felhívom Ahjumát, hogy elköltözöm.
- Ennyire nem volt szar poén, jó?
Az én telefonom is megszólalt, újra üzenetet jelezve.
„ Ha nem jössz el, a kis barátnődnek baja eshet.”
- Hatra megyünk a bárba. – zökkentett ki Him Chan.
- Előtte még el kell intéznem valamit. Utánatok megyek, csak ne felejtsd el leírni a címet.

A busz robogott velünk és egyre jobban zavart az üzenet. Ki lehet az és mit akar?
 Mikor hazaértem már rég elmúlt öt óra. Próbáltam Yoo Bin-t elérni, de nem vette fel. Egyre jobban aggódtam. A nap már a házak mögé bújt. Mire a helyszínre értem már sötét volt. Furcsa érzések kavarogtak bennem. A hely kihalt volt, most jártam itt először. Olyan volt mintha egy építkezési területen lennék, de a sötétben nem láttam el csak a rácsos kerítésekig. A sárgán világító lámpák elvakítottak, de ahogy lassan hozzászokott a szemem, mozgást láttam. Úgy tízen lehettek. Szemem elé tartottam a tenyerem, hogy eltakarjam a vakító fényt és jobban lássak. Lányok voltak, néhánynál pár fadarab volt, amit maguk után húztak, egyenes nyomot hagyva a homokban. Nem ismertem őket, valószínű, nem a mi iskolánkból valók.
- Hahh… - szakadt ki belőlem – Mit akartok? – szegtem nekik a kérdést, ahogy megálltak közvetlen előttem.
- Küldetésünk van, ami úgy szól, hogy neveljünk meg téged, hogy ne akaszkodj más pasijára. Ha ellenállsz, talán holnap lesz egy utad a kis barátnődhöz a kórházba. Hogy is hívják? – tette az ujját a szájához gondolkodóan. – Ahh! Tudom már! Yoo Bin.
A méregtől eltorzult az arcom és annyira szorítottam az öklöm, hogy a körmeim belevájtak a húsomba. Két perc elég lett volna, hogy elintézzem őket, de ahogy Yoo Bin-ra gondoltam és arra, hogy Ő nem tudja magát megvédeni, nyugalomra kellett magam inteni.

- Ki küldött? – tettem fel a kérdést.
- Sajnos az titok és nem is kell tudnod. Ne aggódj, nem fog fájni. Annyira…
Yoo Bin miatt kiengedtem az öklöm és hagytam magam. Pár percig tartott az egész, de piszkosul fájt minden porcikám. A földön feküdtem és csak a távolodó lábakat láttam és halk hangfoszlányok csapták meg a fülem. Köhögtem és az arcom is sajgott. A számban éreztem a fémes vér ízét. Pár perc kín után nehezen álltam fel, de leporoltam magam és elindultam a fiúkhoz. Kissé szédelegtem, de az első kirakat üvegében sikerült megnéznem magam. A szám felrepedt…
- Észre sem fogják venni. Mennem kell, mert legközelebb nem fognak hívni.
Fontosnak éreztem, hogy elmenjek a többiekkel énekelni, hisz régóta erre vártam. A telefon szüntelenül csörömpölt a zsebemben.
- Merre vagy Noona? – érdeklődött a telefon végén Dae Hyun. A hangja megnyugtatott és kissé kijózanodtam.
- Kicsit eltévedtem, de azonnal ott leszek. – tettem le és fel is néztem a neon rózsaszínben világító táblára, ami jelezte, hogy megérkeztem. Már javában folyt a buli. Mikor beléptem minden szem rám szegeződött és ironikusan a zene is elhallgatott.
- De szarul nézel ki…
- Én is szeretlek Yong Guk.- vágtam le magam mellé.
- Omo! Mi történt veled? – érdeklődött az ismerős idegesítő hang. Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam ki az.
- Kösz, hogy aggódsz Jenny, semmi bajom, csak megsérültem az edzésen.
- Nézz rám! – emelte fel a fejem Him Chan átnyúlva az asztalon.
- Hagyj békén. –löktem el a kezét és egy pohár italért nyúlva lefolyattam a torkomon. A következő egy doboz sör volt. Jenny beállt a kinevezett színpadra és elkezdte a dalt, amit választott. A torkomon akadt az ital.
- Azt hiszem ettől a hangtól megálltam a fejlődésben… - köhintettem. Senki nem merte kinevetni a Barbie babát, hisz „Ken” is az asztalnál ült.
- Erre mondják, hogy nincs tökéletes… - nyugtáztam.
- Mintha te olyan jól énekelnél. Bizonyíts, utána dumálj.
Nem csak Him Chan lett mérges, hanem én is. Bennem volt a bizonyítási vágy, így dühösen kaptam ki Jenny kezéből a mikrofont.
- Válassz egy dalt. – böktem Him Chan felé a fejemmel.  A Soju kezdett bennem egyre jobban hatni, így könnyebb volt megszólalnom. Magabiztosabb voltam és a hangom is felszabadultabb volt. Teljes szívből énekeltem és közben sírni akartam. Fájt mindenem. Nem tudtam, hogy ki volt az, aki megfenyegetett, de minden áron meg akartam tudni. A közönséget meglepte a dalom, hisz sose hallottak még énekelni.
- Noona! Legközelebb is hozunk! De jól énekelsz! – csillogtak Young Jae szemei. Nem tudtam értékelni a bókot, inkább lehúztam egy újabb adag soju-t. Ahogy levágtam a poharat az asztalra és koppant a falapon a szemem Jenny szemeire tévedt. Újra azt a szúrós tekintetet kaptam, de álltam a sarat. Az elektromos szikrák cikáztak közöttünk…