-Tizenharmadik rész-

Nem tudom hány óra lehetett, az asztalon támaszkodva énekeltem, miközben próbáltam megállítani a velem szüntelenül forgó világot. Barátaim is talán ezzel az érzéssel küzdhettek, de Dae Hyun-ban biztos voltam. Míg a többiek sűrűn emelgették a poharukat a szájukhoz, Jenny énekelt…

Könyörgöm, lője már le valaki, mert a helyszínen kihal minden ismert faj a hangjától.

Imáim meghallgatásra találtak, egy-két másodperc múlva egy sokkal kellemesebb hang csendült fel. Dae Hyun hangja gyönyörű volt, s mint mindig, most is megnyugtatott.
Elaludtam… Néha hallottam a bárban felcsendülő hangokat, Zelo pörgős rappelését és Yong Guk mély hangját, aki arról érdeklődik, hogy jól vagyok-e? Úgy éreztem, hogy a kérdésére a válasz, nem, így ráztam a fejem. Sem testileg, sem lelkileg nem voltam a helyzet magaslatán. Pár perc pihenés segített, hogy ne szédüljek.
- Dae Hyun énekelünk egy utolsó dalt?
- Ühm. – bólintott részegesen, majd a terem közepére húzott és a kezembe nyomott egy mikrofont. Felkonferált minket.
- Uraim, ma az utolsó dalunk egy szerelmi jelenet lesz. A végén majd tapsoljatok. – nevetett, és felém fordult. – Noona, játszunk egy kicsit. – szája sarkában ott bujkált egy huncut mosoly, ami engem is megmosolyogtatott.  Megköszörültem a torkomat és énekelni kezdtem. A kezem Dae Hyun kezében volt, mintha egy pár lennénk. Nem én kezdeményeztem a játékot, de hazudnék, ha, letagadnám, hogy abban az állapotban nem élveztem a színjátékot. Dae Hyun mélyen a szemembe nézett és a dalszöveghez illően „szerelmet vallott”. A dal utolsó mondata így hangzott:
„Nem felejtem el a csókod ízét.”
Dae Hyun a kezei közé vette az arcom és az ajkaimra tapadt. A szemeim kipattantak, de kénytelen voltam becsukni, mert forgott velem a világ. Vastag ajkai sokáig ölelték az enyémet. A szája és a levegő is forró volt. Erőm sem volt ellökni magamtól. Talán fel sem fogtam, hogy mi történik, csak pislogtam rá értetlenül.
- Bocsi Noona, elragadott a játék.
A teremben kripta hangulat uralkodott, senki nem értett semmit. A kezeim közül kicsúszó mikrofon törte meg a csendet óriási sípolással.
- Annyi eszed van, mint egy döglött hintalónak. – tudatosítottam benne, s szép lassan elhagytam a termet mit sem tudva magamról...
- Noona! – kiabált utánam. – Ne haragudj, nem gondoltam komolyan, csak sokat ittam és nem tudtam magam kontrollálni. – szabadkozott.
- Nem baj. Felejtsük el. – túrtam a hajamba.
- Mit csináltok itt? – Him Chan állt a hátam mögött, nem is vettem észre, hogy lelépett.
- Mikor léptél le?
- Hazakísértem Jenny-t…
- Ja, akkor nem érdekel. – mondtam, s elindultam a kijárat felé.

- Noona, biztos nem baj?
- Dae Hyun, legközelebb tuti elharapom a szád, úgyhogy befoghatod.
- Mi történt? – állt értetlenül Him Chan.
- Semmi! – tiltakozott rögtön Dae Hyun félve az idősebbtől.
- Mond meg a többieknek is, hogy titok. – intettem, hátra sem nézve és kibotorkáltam a friss levegőre. Ahogy a szellő megcsapott, felfordult a gyomrom. Egyre rosszabbul kezdtem magam érezni és megváltásnak tűnt a közelben lévő pad. Azt hittem soha nem fogok elérni odáig, de sikeresen leültem. A fejem a lábam között volt, rásegítve ezzel hányingeremre.
- Jól vagy?
Alig láttam ki a hajamtól, de még így is felismertem Him Chan-t mellettem ülve. Elsöpörtem a hajam az útból.
- Mindjárt rókázni fogok. – nyögtem ki és már szaladtam is a közeli lombos fához, hogy megszenteljem gyökereit. Azt hittem sosem leszek jobban, de Him Chan segített a hátamat ütögetni, hogy hamar túl legyek rajta.
- Ah, de gusztustalan vagy. JiYeong legalább nem issza le magát.
- Ki? – néztem fel erőlködve, miután kiszenvedtem magam.
- Jenny koreai neve Sang Ji Yeong.
Összehúztam a szemöldököm gondolkodva. Ez ment most a legkevésbé, de azért megpróbáltam rájönni, hogy hol hallottam már a nevét.
- Ne gondolkozz, mikor úgyse mész vele semmire. Gyere, hazaviszlek. – ajánlotta fel udvariasan a hátát.
- Hazamegyek egyedül. - álltam volna fel, de nem ment. Pillanatokon belül a hátán voltam.
- Ah, de nehéz vagy…
- Ne dumálj, csak vigyél haza. – bújtam a nyakába kómásan. Semmi erőm nem volt. A fejem mintha egy második világháborús harctér lett volna, teli áldozatokkal. Az agysejtjeimet sirattam magamban…
- Illatot váltottál? – jegyeztem meg új parfümjét érezve.
- Ne szaglássz! – ordított rám.
- Nem szaglászlak, akaratlanul is érzem. – ordítottam a fülébe.
Néhány másodperc múlva szólalt meg.
- Igen, Jenny nem szerette a másikat.

Megint Jenny…

- Én jobban szerettem a régit… - jegyeztem meg, s csendben mentünk tovább. Elszenderedtem.
Egy idősebb férfi cipelt a hátán, ugyanúgy, mint Him Chan.
- Ahjussi? – emeltem fel a fejem.
- Meg foglak védeni. Ha kell egész életemben a hátamon foglak cipelni.
- Mi? – bámultam a tarkóját, s az álmom tova is szállt. Felébredtem. A mennyezet szokatlan volt.

Ez nem az én szobám…

A fejemet elfordítva megláttam Him Chan-t, aki alig húsz centire feküdt mellettem. Meglepettségemet nyugalom váltotta fel. Olyan békésen aludt, hogy nem volt szívem felébreszteni. Barna haja a szemébe lógott kellemetlenül. A kezem elindult a tincsek felé, hogy elsöpörjék azokat, de félve megálltam mielőtt még hozzáértem volna. Remegtek a kezeim.

Mégis mi a fenét csinálok? Ez nem én vagyok.

Álmosan nyitotta ki a szemét és rám pislogott. A kezem még mindig az arcánál volt. Mikor felfogtam, hogy ébren van, visszarántottam.
- Bűzlesz…
- Neked is jó reggelt paraszt! – fintorodtam el felháborodottan, s előbbi romantikus érzéseim a feledésbe merültek. Akárhányszor hozzám szól, csak felidegesít. Dühösen léptem át és leugrottam az ágyról.
- Hogy kerültem az ágyadba?
- Vittelek volna át az egész házon, hogy a szüleid megtudják, hogy leittad magad a sárga földig?
- húzta fel a szemöldökét kérdőn, de nem volt időm válaszolni, mert hívást kapott.
- Jó reggelt napsugaram. – szólt bele. Nem értettem miért, de mérges lettem, s csak fájdalmasan pislogtam az ágyból kimászó fiúra. Tömény cukormáz omlott ki a szájából. Meguntam, s rácsaptam az ajtót.
- „Jó reggelt napsugaram.” – ismételtem el nyávogva, s szarkazmussal teli hangnemben, az előbb hallott mondatot.
Hallottam a csengőhangom, de a telefonomat nem találtam egyik zsebemben sem.
- Pedig ez az én mobilom. – néztem hátra, ahol Him Chan állt az ajtófélfának dőlve.
- First Love hívja First Lady-t. – a fejem vörös lett zavaromban. - Tényleg így írtad be Jin-t a telefonodba?
- Kussolj Hime. – kaptam ki a kezéből és elrohantam. Mikor már csendes kis magán szférámban voltam, felvettem a telefont.
- Hallo? – lihegtem bele.
- Ah, azt hittem, hogy még nem vagy ébren. Minden rendben? Fura a hangod.
Mit mondhattam volna? Hogy tegnap berúgtam, s miután Dae Hyun megcsókolt Him Channal töltöttem az éjszakát, aki összezavart és sprintelve felszaladtam a szobámig? Na, nem! Ezt nem mondhattam, így kénytelen voltam hazudni.
- Csak reggeli edzésem volt. Már vártam a hívásod.
- Sajnálom, de költöztünk és egy percem sem volt.
- Azt hittem elfelejtettél.
- Hogy felejthetném el a barátnőmet?
- A-a-a – akadt meg a torkomon a szó. Nem hittem a fülemnek. A barátnőjének nevezett. Muszáj volt rákérdeznem. – Mit mondtál az előbb?
- Azt, hogy nem felejtettelek el.
- Nem, nem azt. A mondat végét légyszi mégegyszer.
-A barátnőmet. Vagy nem akarsz az lenni?
- De! De! – lelkesedtem és örömömben el akartam szállni.
- Reméltem, hogy ez lesz a válaszod. Akkor elmegyünk randizni ma?
- Ühm! – bólintottam hevesen dobogó szívemhez kapva. Alig vártam, hogy lássam, és hogy együtt töltsek vele egy kis időt…