-Tizennyolcadik rész-

Furán éreztem magam a Him Chan-nal lefolytatott vita után. Talán megbántam, amiért kiabáltam vele, de semmiképp nem fogok bocsánatot kérni tőle, mert Ő viselkedett velem bunkón.
- Jin Hee! – ordított fel apám, úgy, hogy még a szomszéd is hallotta dühös kiabálását. Rohantam le a lépcsőn, hogy megtudjam mi rosszat tettem megint. – Valami csomagot kaptál. Mit képzelsz, hogy ilyen drága dolgot veszel?
- Nyugi apa, ezt én fizetem. – emeltem a kezem, majd a futárra néztem. – Egy pillanat. – Felrohantam a pénzért, majd vissza le és a fiú kezébe nyomtam a csomag árát. Rögtön a konyha asztalhoz futottam vele és óvatosan bontani kezdtem. A váza volt természetesen, és pont ugyanolyan volt, mint a régi. – Anya, örülni fog szerinted?
- Biztos vagyok benne. Ez egy szép gondolat volt tőled Jin Hee, de nehogy azt hidd, hogy nem tudom, hogy dolgoztál és kihagytad az edzéseket. Most pedig hívd össze a többieket, mert mondandóm van.
- Oké. – húztam be a nyakam és felvittem a vázát a helyére. Ha anya hazaér a főző klubból biztos észre fogja venni. Apropó főzőklub… Mióta beszóltunk Mrs. Sang-nak, azóta nem hajlandóak itt főzni. Az embereknek fáj az igazság, tehetek én róla?

Miután megírtam az üzenetet a fiúknak átöltöztem és lementem az edző terembe bokszolni. A legjobban akkor szerettem ezt az edzést, ha mérges voltam. Akkor, mikor valakiből ki akartam verni valamit, vagy igazságtalannak éreztem valamit. Most nem volt e-fajta késztetésem, csupán ehhez volt kedvem, addig, míg a többiek meg nem érkeztek. Rég edzettem és jól le is izzadtam. A földön feküdtem megsemmisülve, mikor megérkeztek.
- Noona, látom, edzettél… - állt meg felettem Jong Up, én meg csak néztem fel rá. Olyan volt, mint egy óriás. Apám belépett és beszélni kezdett.
- Nos, srácok, mint tudjátok, holnapután lesz a területi verseny. Mindenki tudja, hogy Him Chan és Jong Up lett kiválasztva a versenyre, s hogy most nagyon jó kondiban legyetek, ezért elmegyünk a tengerhez edzeni. Mindenki, kivétel nélkül. Kibéreltem egy nagy házat pár napra, úgyhogy van egy órátok, hogy hazamenjetek, bepakoljatok és visszaérjetek ide, mert indulunk. Ja, és Jin Hee sem fog kimaradni a kemény edzésből.
-Mi? – ültem fel gyorsan. – Miért? Miért kell nekem is menni, mikor nem indulok a versenyen?
- Akkor inkább megkérdezzem, hogy kell-e segítség a szaunában.
- Inkább megyek… - döntöttem gyorsan, s felállva elindultam összepakolni. Letusoltam és összepakoltam. A többiek már vártak rám a kis buszban. Már csak Young Jae és Him Chan mellett volt hely, mert a leghátsó ülés megtelt felszerelésekkel és táskákkal. Hátunk mögött Dae Hyun és Zelo ült, míg Yong Guk apám mellett foglalt helyet. Him Chan azóta sem szólt hozzám egy szót se, én sem voltam hajlandó hozzá beszélni, így Ő is meg én is csak bambultunk ki az ablakon, addig, míg el nem aludtam.
Egy sötét helyen voltam és egyre jobban haladtam be a sikátor belsejébe. A földön a SPEED tagjai feküdtek előttem. Rohantam féljük, de semmi értelme nem volt. Mintha soha nem érném el őket. Rájöttem, hogy karok tartanak vissza és ezért nem jutok oda.
- NEM! –kiáltottam és őrült zokogásban törtem ki. – Ahjusshi! – látom meg az ismerős férfit az álmaimból. –Segítsen! Ahjusshi kérem! – zokogtam.
- Jin Hee! – ráztak meg a karok és Him Chan aggódó tekintetébe néztem, ahogy kinyitottam könnyes szemeim. – Csak álom volt. – mondta, miközben a csuklómnál fogva tartott. Szipogtam párat, de még mindig könnyeztem, majd rájöttem, arra, hogy mit mondott.

Csak álmodtam…

Kifújtam a levegőt és megtöröltem az arcom.
- Halálra ijesztettél Noona. Úgy zokogtál, hogy azt hittük valami nagy baj van és fel sem tudtunk ébreszteni. – könnyebbült meg Young Jae, míg Him Chan még mindig az első ülés és köztem préselődött a kezemet nem engedve.
- Jól vagyok, csak rémes álmom volt. – nyugtáztam, s mindenki arcára néztem. Apám is megnyugodott és újra útnak indultunk, mivel félre állt az akcióm miatt. Már nem messze voltunk a tengertől, s mire odaértünk már elmúlt az álom utáni rossz érzésem. A ház szép volt, csak kevés szoba volt benne. Pontosabban három szobán osztoztunk nyolcan. Apám próbálta felosztani a szobákat, aminek nem mindenki örült. YongGuk, DaeHyun és apám egy szobába kerültek, míg Zelo, Young Jae és Jong Up megkaptak egy külön részt. Azt hiszem én voltam a legpechesebb, mert Him Chan-al osztoztam egy emeletes ágyon.
 Idézem apámat, mikor megkérdezte, hogy miért pont Him Chan:
„Mert a többiekben nem bízok meg.”
Nem mintha örültünk volna neki, de nem nyafogtunk, mert vagy maradt ez a felállás négy napig, vagy mehettünk sátrazni a szabad ég alá. Inkább maradtunk bent, a fűtött szobában.
- Én alszom lent. –közöltem.
- Csak szeretnéd. Húzzál felfelé. – dobta fel a táskámat és levágódott az alsó ágyra.
- Miért nekem kell felmászni mindig? – morogtam, miközben felmásztam. Lelógattam a lábam róla, ahogy a szélére ültem és kipakoltam pár cuccot, többek között a fehér-rózsaszín nyuszimat, amivel aludni szoktam.

Apám nem hagyott nekünk pihenőt, azonnal kihívott minket a konyhába.
- Nos, nem enni jöttünk, nem pihenni jöttünk és nem szórakozni jöttünk, de ha rendesen edzetek és nyerünk, akkor lehet szó egy kis buliról. – húzott elő egy pár sojus üveget a táskájából. – Anyádnak el ne mond. – fenyegetett meg.
- Rendben! – bólintottam, s már intett is a fejével, hogy mehetünk edzeni. Apám nem volt rest velünk futni, hisz tudta, ha nem teszi, a felét végig sétáltuk volna.
- Húsz kör! Gyerünk! – mutatott az ajtó irányába és már futott is. Lomhán követtük, de kénytelenek voltunk felvenni a tempót, mert aki lemaradt, annak plusz öt kört kellett futnia. Egy dalt kántált a sor elején, mint valami kiképző tiszt, s nekünk vissza kellett énekelni ugyanazt a szöveget. A hideg csípte az orrom, a torkom fájt és ki voltam fulladva már a tizenötödik körnél. Him Chan utált futni, így lemaradt és plusz öt kört kellett futnia. Míg mi már bent melegedtünk, Ő még mindig a köreit rótta.
A vacsorát nem én csináltam szerencsére, mert nem lett volna jó vége az egésznek, de már annyira ki voltunk éhezve, hogy alig vártuk, hogy Jong Up elénk rakja az egyszerű, gyors ételt. Him Chan is megérkezett végszóra.
- Lefutottad? – szegte neki apám a kérdést.
- Persze! – lihegte.
- Két kört elsunyiztál, számoltam. – súgtam a fülébe, mire a szájához emelte az ujját mosolyogva, hogy tartsam titokba. Tudtam mennyire utálja, így becipzáraztam a számat és inkább ettem.
Vacsora után rögtön beültem a kádba. Jól esett végre, hogy több mint fél órát áztattam magam. Egy dalt énekeltem, a fürdőszoba nagyon jó akusztikával rendelkezett, úgyhogy nagyon örültem és felbátorodva tovább folytattam a dalokat. Az ágyam pihe puha volt és Jin szórakoztatott üzenetben.  Mint kiderült, Ő nem jön a versenyre, mert nem elég felkészült fizikailag apám szerint, de szerintem csak ki akar vele szúrni, mert nem szimpatikus neki. Lesz egy két szavam apához az tuti.
  Lefekvés előtt még meglátogattam a mellék helységet, miközben vadul írtam Jin-nek. Észre sem vettem, hogy beleütköztem Him Chan-ba az úton, s csak egyszerűen benyitottam a helységbe, ahol Jong Up enyhén alulöltözött látványa fogadott. Nem tudtam, hogy sikítsak, vagy rohanjak, így csak kiejtettem a kezemből a telefonomat és eltátottam a számat.
- Noona? – nézett rám értetlenül egy szál alsónadrágban a WC előtt. Szerintem Ő sem tudta mit kezdjen a helyzettel. Gyorsan felkaptam a telefonomat a földről.
- Csak folytasd, amit elkezdtél. – közöltem, s berántottam az ajtót magam mögött. Gyors léptekkel közelítettem meg a szobámat, ahol Him Chan épp a pólóját akarta felvenni.
- Ezt nem hiszem el… - takartam el a szemeim és gyorsan felmáztam az ágyamra. Mint egy zavart gyerek úgy kuporodtam össze.
- Miért zavar ennyire, mikor már láttam őket félmeztelen? Biztos dúlnak a hormonjaim.
- Mi van a hormonjaiddal? – nézett fel Him Chan. 

Kimondtam hangosan? Te Jó Ég! 

Csak pislogtam a pajkosul vigyorgó Him Chan-ra, majd vinnyogva vergődtem az ágyamon, és a tenyeremmel eltoltam a fejét. Mérgesen fújtattam, míg el nem nyomott az álom.

Reggel Him Chan ércesen érdeklődött a hormonjaimról, persze mindenki füle hallatára, így röhögött rajtam mindenki, még Jong Up is, pedig Ő nem szokott látványosan körbe röhögni, de gondolom a tegnap estére visszagondolva, elég vicces lehetett a fejem.
- Apa, szerintem Him Chan nincs túl jó kondiban, de sok energiája van. Nem akarunk futni pár kört így reggel? – Mindenki utálta a reggeli futást kivétel nélkül, nekem nem volt vele különösebb bajom, de a többiek látványosan szenvedtek a nap folyamán, hála nekem. Édes a bosszú...  Na jó, én sem maradtam ki az egészből, mert az edzések legkeményebb részeiben volt részem, nem foglalkozva azzal, hogy lány vagyok, vagy, hogy egyáltalán nem versenyzem. A vacsorakészítés is rám hárult. Nem tudom milyen meggondolásból hagyták rám ezt a feladatot, hisz nem tudok főzni és nem is akartam megpróbálni. A garázsba kutatva találtam egy biciklit, ami egész jó állapotban volt. Felpattantam rá és elindultam a közeli kis boltba. Hideg szél fújt, majdnem megfagytam mire a kis közérthez értem. Bent meleg volt, így sokkal kényelmesebben vásároltam be, miközben Yoo Bin szórakoztatott a telefonban.
- Merre jártok? – érdeklődtem.
- Ah, Tajvan csodálatos és annyira romantikus minden nap. – áradozott a barátjával eltöltött kirándulásról. Tudtam, hogy a nap huszonnégy órájában csak turbékolnak. Már csak arra vártam, hogy mikor fog azzal beállítani a kedvenc barátnőm, hogy nem megy egyetemre, inkább szül két gyereket és hivatásos asszonysorra ítéli magát. Hogy őszinte legyek nekem sem volt semmi tervem, hogy a következő félévben hová adjam be a jelentkezésem, de még csak november volt és úgy gondoltam, hogy ráérek ilyeneken agyalni. Egyben biztos voltam, hogy nem leszek háztartásbeli, aki egész nap a tűzhely előtt áll és kavargatja a levest.
Yoo Bin gyorsan letette a telefont, csak helyzetjelentést tett nekem két percben, én meg tovább fürkésztem a vacsora választékot. Levettem nyolc ráment és öt kész curryt, valamint pár üveg üdítőt és fizetés után távoztam is. A csípős hideg az arcomba csapott, egyáltalán nem volt kellemes kimenni a fűtött helységből, de muszáj volt. Olyan gyorsan tekertem haza, amennyire csak tudtam, majd hazaérve vizet melegítettem és hozzá minden mást is betettem a mikróba, hogy elkészüljön a vacsora. Mindenkit egy nagy tál rámen várt papírdobozban.
- Jó étvágyat! – mondtam a többieknek, akik értetlenül pislogtak rövid életű tányérjaikba. – Mi van? – kérdeztem őket teli szájjal, de csak a fejüket csóválták és hozzáláttak.
- Lányom, ha valaki elvesz valamikor, sose hozd haza vacsorára.
- Miért? – kérdeztem értetlenül.
- Nem tudok eltartani egy ilyen éhes embert egy napig sem. - mindenki nevetett, Yong Guk már annyira, hogy félre is nyelt és úgy segítette ki Young Jae egy kis hátba veregetéssel. –  Gondolj csak bele Jin Hee, te mit fogsz enni?
Őszintén nem gondoltam még bele, hogy milyen lenne külön élni. Mindenre van megoldásom!
- Majd olyat keresek, aki tud főzni. Mint például Jin. – mosolyogtam, s egy újabb adagot vettem a számba. A többiek már nem is reagáltak, csak ettek tovább, kivéve apám és Him Chan, akik megálltak az evésben, hogy egy nagyobb fintorral tudassák velem a véleményüket. Nem kellett kimondaniuk, mindent leolvastam az arcukról.
Holnap elkezdődik a verseny és én ott fogok szurkolni nekik.

-Tizenhetedik rész-

Az egyik legcsodásabb nap volt a mai, hisz fizetés nap volt. Megkaptam életem első fizetését és úgy örültem neki, mint majom a farkának.
 Műszak végén voltunk, már mindent feltakarítottam, többek között a mellék helységet is, ami nem épp volt a kedvenc feladatom. Már-már azon gondolkodtam, hogy kiírom a piszoár felé, hogy: „ A csészébe célozz ne mellé!”  Meg is tettem volna, de a főnökasszony elkapott a papírral a kezemben és vörös festéket lövellt a szájából, ami talán még habzott is. Pedig tök jó ötlet volt, de hát, nehogy már megsértsem a vendégeket. A szolgálat után, első a vendég… Szerinte…
 Leültem a poharakat szorgosan a helyére rakó Ha Joon elé a pulthoz és számolni kezdtem a nehéz munkával megszerzett pénzemet. Olyan érzésem volt, mintha valami égetne, s ahogy felnéztem Ha Joon átütő tekintettel nézett rám.
- Még mindig haragszol? – szegtem neki a kérdést, ugyanis még mindig nem tudta lenyelni a békát közel két hét után sem, hogy nem Ő nyerte meg a szépségversenyt. Nem szólt semmit, csak erősebben kezdte végezni a feladatát, miközben mélyen az arcomba bambult. – Ugyan! – legyintettem. – Nézd a jó oldalát, bár nem lettél első helyezett, de az egyes sorszámmal versenyezhettél. Majdnem sikerült…
- Ha nem hoztad volna a kis bandádat, akkor én nyertem volna.
- Honnan veszed, hogy az én bandám? – emeltem fel a szemöldököm.
- A hülye is látja, hogy te vagy a főnök és mindenki téged védelmez. – rántott vállat. – Mégis miben utaztok?  Fagyit árultok? – kérdezte szarkasztikusan.
- Ja! Van csoki, vanília, sztracsatella meg ajándékba kapsz mellé egy pofont, kérsz? – először tátotta a száját sértve, de megértette a poént.
- Hihetetlen vagy, nem bírom ki. – nevette el magát a hasát fogva.
- Ha neked szabad viccesnek lenni, akkor nekem is. – mosolyogtam rá, majd lepattantam a székről, hogy hazainduljak. – Szia! – intettem neki.
- Hja! – állított meg, mire visszafordultam. – Bírom a fejed! – mutatta felém a hüvelyk ujját. – Alig várom, hogy néha veled dolgozzam. Ha beugrós leszel, nem fogok unatkozni.
- Most szerelmet vallottál? – vigyorogtam.
- Én? Nem vagyok ilyen bátor, hogy pont neked valljak szerelmet. Kisebbségi komplexusom lenne melletted.
Mindketten nevettünk, majd fej rázva elhagytam az épületet. Már csak beugrós dolgozó leszek ezek után. Ma volt az utolsó állandós munkanapom. Örömömben felhívtam Jin-t, hogy vacsorázzunk együtt a közeli kis Pojangmacha-ban.* (sátras kifőzde)
Várnom kellett, míg odaér, hisz én sokkal közelebb voltam a sátorhoz, mint Ő, de izgatottan álltam a csípős hideg ellenére és arra gondoltam, mennyire örülni fogok annak, hogy látom. Nem telt el sok idő, s már szaladt is felém. A szívem mindig gyorsabban vert, ha megláttam és egy különös vonzalmat éreztem. 

Ez lenne a szerelem? 

- Végre ide értem. Menjünk be, mert biztos fázol. – fogta meg a vállam és a bejárat felé terelt. Szárnyaltam a boldogságtól és őrült vihogásomat az ajkaimba harapással szorítottam háttérbe.
Hagytam, hogy rendeljen, én túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy bámuljam őt és feltérképezzem az arcát, újra és újra. Gyönyörű szemei voltak, tökéletes bőrrel és tökéletes ajkakkal, amikre ha ránéztem, erős kényszert éreztem, arra, hogy megérintsem. Már rég evett, mikor én még mindig csak őt néztem.
- Nem eszel? – mozdultak meg az ajkak, amiken ott maradt egy pici szósz, amiről nem tudtam levenni a szemem, végül kénytelen voltam, mert zavarba jöttem, ahogy elnevette magát. – Aranyos vagy. 

Mi? Minden vagyok, csak nem aranyos. Inkább romlott… 

- De... Eszek. – mondtam, s ezek után fel sem mertem nézni, csak tömtem a fejem zavartan. Jin kifizette az egyszerű vacsoránkat és sétálni indultunk a sötétben. Elég későre járt már, de nem akartam hazamenni. A csend nagy volt köztünk. Utáltam ezt, mintha semmi beszédtémánk nem lenne, mintha nem tudnánk egymásnak az égvilágon semmit sem mondani.
- Oh, majdnem elfelejtettem szólni, hogy az osztály bál tolódik egy kicsit, mert nem tudtak mindent elrendezni időben, így inkább átették.
- Semmi baj, majd szólj, az új időpontról.
- Oké. – bólintott, majd egy pár pillanat múlva újra megszólalt. Már azt hittem újra beáll a csend köztünk két mondat után, de gondolom Őt is zavarta a nagy csend. – Sokszor hiányoztál az edzésekről.
- Oh, igen, mert dolgoztam egy kicsit, de holnaptól újra ott leszek. – mosolyogtam rá, s utáltam magam, amiért nem tudtam ennél többet mondani. Megszólalt a mobilom, a kijelzőn Him Chan képe és neve állt.
- Nae? – szóltam bele.
- Hová tetted a savanyúságot?

- Miért rajtam keresed, otthon sem vagyok.  – Mondtam és hallottam a háttérből Dae Hyun könyörgő szavait. „ Noona, nekem kell a savanyúság.” – Együtt vagytok?
- Ki az? – kérdezte Jin.
- Bemásztunk a szobádba is. –kiabál bele Zelo a készülékbe.
- Ne merészeljetek a cuccaimhoz nyúlni, különben piszok mérges leszek.
- Mikor nem vagy az? Olyan vagy, mint egy hárpia.
- Mi? – hangom az átlagostól sokkal vékonyabb lett. – Mi az, hogy hárpia? Azt az oldalamat még nem is ismered.
- Nem tudsz nekem újat mutatni Jin Hee, ettől rosszabb már nem jöhet. Esetleg megmondanád, hogy hová tetted a savanyúságot?
- Hah! – szakadt ki belőlem egy mély sóhaj. – Mit tudom én, hogy hol van a savanyúság, de nehogy azt hidd, ha hazaérek meg fogod úszni ezt a beszólást.
- Noona, láttam a piros bugyidat! – ordította Dae Hyun. 

Édes Istenem, de ciki… 

- Húzzatok el a házamból! – csaptam le a telefont mérgesen.
- Mi történt? – nézett rám Jin ijedt arckifejezéssel. Teljesen kiment a fejemből, hogy itt áll mellettem.
- Csak, van pár idióta a házban és aggasztóak a dolgok.
- Úgy látom Him Chan okoz neked némi fejtörést. – mosolygott keserűen és egyáltalán nem tetszett ez az arckifejezés.
- Nem Ő a gond, hanem a többi kíváncsiskodó.
- Sokat vagytok együtt. Irigylem Him Chan-t.
- Ugyan! Ő egy morgó, mindenbe beleszóló ember az életemben. Úgy viselkedik, mintha az apám lenne sokszor, de észre sem veszi, hogy egy idősek vagyunk. Azt hiszem, hogy csak túlzottan beleéli magát, abba, hogy a húgaként tekint rám. – Hirtelen elnevette magát a buszmegállóban, de nem értettem miért, s ez ki is ült az arcomra.
- Jin Hee, te nem vagy buta lány, ezt tudom, de hidd el, hogy Him Chan mindennek gondol, csak a húgának nem.
Nem világosított fel jobban, mint voltam.
- Miért is gondolna annak? Nem vagyok a húga. –próbáltam folytatni, de peches voltam.
- Megérkezett a buszod. – mondta kis fanyar mosollyal az arcán. – Légy jó. – puszilta meg a homlokom, ami felért egy csókkal, hisz a szívem ugyanúgy reagált rá. Felszálltam a buszra, és míg el nem indultunk szívet formált az ujjaiból és felém mutatta. Hihetetlen boldog voltam, úgy éreztem, hogy ez tényleg szerelem. A fülhallgatóm a fülembe tettem és egy elég pörgős szám kezdődött. A busz rohant velünk a sötétben. A város fényei elsuhantak mellettünk, és én vidám voltam, míg nem váltott egy másik dalra, egy sokkal érzelmesebb, lassabb dalra. Mintha a szívem is lelassult volna és egy csomó aggodalom találta volna el. Nem ment ki a fejemből Jin mondata Him Chan-ról.

 Vajon miért volt olyan az arckifejezése? Talán utálja Him Chan-t? De miért?  Miért nem tudtuk befejezni a beszélgetést? Átkozott busz!

Úgy éreztem megőrülök a sok gondolattól, így megráztam a fejem és elkapcsoltam egy pergősebb dalra. Ahogy leszálltam, megint megszólalt a telefonom. Idegesen szóltam bele, ahogy megláttam a képernyőn Him Chan-t.
- Mi van már megint?
- Hol vagy?
- Mindjárt belépek az ajtón.
- Akkor jó. - s azzal lerakta.
Ahogy beértem, ledobtam magamról a cipőmet és a konyhába mentem. A malac ól, körülbelül öt csillagos szállodának számított a konyhánkhoz képest. Anya meg üzenetet hagyott a hűtőn.
„ Elmentünk vendégségbe apáddal, ha ettetek, pakoljatok el magatok után.”
- Remek! - gyűrtem meg kissé a papírt és a combomra csapva száguldottam át a kerten és kopogás nélkül nyitottam be a szobába.
- HJA! – ordított Young Jae és maga elé kapott egy takarót. – Noona! Nem tudnál kopogni?
- Mit parázol, csak alsógatyában vagy… Én viszont nagyon dühös vagyok. Micsoda disznó ólat csináltatok a konyhából?  Láttam megtaláltátok a szátokat, de a mosogatót nem. Drágaságom…- fordultam szarkasztikusan Him Chan felé, aki a számítógép előtt bambult valamit Yong Guk-al. A megszólításra felfigyelt, mert eddig füle botját sem mozdította. – Nem tűnt fel anya kiírása?
- De.
- De? Akkor miért nem pakoltatok el magatok után?
- Elfáradtunk… - közölte Dae Hyun.
- Az evésben?  Na, húzzatok a konyhába rendet rakni!
- Jin Hee! Annyira elegem van belőled, menj már a szobádba. – Him Chan szinte kilökött az ajtaján és rám csapta az ajtót. Kitett a szobájából, kizártak a saját csapatomból és úgy éreztem, hogy nincs helyem ott. Sose éreztem ezt, így kicsit elpityeregtem a konyhában a romokat összepakolva.  Több mint fél órán át vakartam a piszkot utánuk és nem voltak hajlandók segíteni. Én nem zavarom őket… Az Istenért sem zavarnám meg a kan bulit…
- Mi történt? Sírtál?
- Ah jinja… - rezzentem össze, hirtelen jelenléte miatt. – Ne ijesztgess anya. Nem sírtam, csak kiakadtam, Him Chan bunkóságán. Megyek, lefekszem. – dobtam le a konyharuhát a pultra és felszaladtam a szobámba. Sértett voltam és rossz volt a kedvem, így gyorsan be is aludtam.

Hamar köszöntött a reggel, a szünet első napja, de azért edzésekre be kell majd mennem, ha tetszik, ha nem, mert rengeteg alkalmat kihagytam. A nap belesütött a szemembe és ezt utáltam a legjobban a világon, a reggeli motyogás és evőeszközcsörgés után. A fejemre húztam a takarót, hogy tompítsam a fényt, de már nem esett jól feküdni, így kómásan felültem, majd leballagtam a konyhába a reggeli tejemért. Belenyomtam egy szívószálat a pohárba és kivételesen, nem siettem el az ébredést. Leültem a televízió elé és bambán kapcsolgatni kezdtem. Foci, baseball, kosárlabda ismétlések a legtöbb csatornán. Megállapodtam a focinál, de nem érdekelt annyira. Odakint a nap is eltűnt, vele együtt a kedvem is.
- Még mindig rossz kedved van? – jelent meg a család egy idő után a konyhában, apa és anya személyében, majd a zajos banda is beesett, bár csak a fele. – Jin Hee? – szólított.
- Nincs rossz kedvem. – válaszoltam egyszerűen és a szívószállal szórakoztam a számban.
- Miért van rossz kedved? – kérdezte Him Chan. Hát nem épp kedves grimasszal fordultam felé.
- Miattad. – válaszolta anya.
- Mit tettem már megint?
- Bunkó voltál Jin Hee szerint. 
Még csak fel sem tűnt neki, hogy megbántott, nem fogok hozzászólni egy ideig az tuti.
- Hogy engeszteljelek ki? – vágódott át a kanapén és leült mellém. Majdnem kiöntöttem a tejemet az akciója miatt, így még bosszúsabban néztem rá. – Miért vagy ilyen pukkancs? Ez nem vall rád.
Fújtam egy nagyot és felálltam a kanapéról, hogy otthagyjam őket, de mielőtt még magamra zártam volna az ajtót Him Chan keze közbelépett.
- Hajlandó vagy velem beszélni? – tolta kintebb az ajtót, s ebben nem győzhettem, mert valójában sokkal erősebb volt, mint én. Hagytam az egészet és leültem az ágyamra. Becsukta az ajtót. – Beszélünk?
- Sok értelmét nem látom. – közöltem – Csak tudnám mit tettem, hogy olyan bunkón kidobtál a szobádból, miután hárpiának neveztél. Mikor én eltakarítottam utánatok és mindent megteszek, igaz néha elviselhetetlen vagyok, de azt hittem én is a csapat tagja vagyok. – kissé ingerültre sikerült a mondandóm, amire ingerülten reagált.
- Te vagy a főnök, ez most se változott. Csak felbosszantottál, hogy nem válaszolt a hívásaimra, meg az üzeneteimre sem.
- Mi? - visítottam – Nem is kaptam üzenetet. – mentünk többről-többre.
- Pedig küldtem, csak annyira el voltál foglalva Jin-el, hogy nem vetted észre.
- Honnan veszed, hogy Jin-el voltam?  - már álltam vele szemben és úgy vitatkoztunk.
- Ugyan! – nevetett keserűen. - Hallottam a telefonba a hangját.
- Úgy beszélsz, mint aki féltékeny.
- Az vagyok! – mondta nyomatékosan, majd kifújta a levegőt, ami felgyülemlett benne és már sokkal nyugodtabban mondta a következőket. – Csak felejtsük el ezt az egészet. – fordult ki a szobámból én meg csak álltam összezavarodott fejjel.
- Mit mondott…?

-Tizenhatodik rész-

Álmosan nyújtózkodtam az út kellős közepén a busz felé tartva. Fáradt voltam a tegnap este miatt, így hisztis is voltam egyben.
- Miért kellett Young Jae-nak bajba keverednie? – lépek lustán Him Chan után.
- Legközelebb biztos kétszer meggondolja, kivel randizik. – mondja egyhangúan és a szájába harap, ahogy meglátja az arcomat.  – Nem tudtál róla ugye?
- Hát nem! – csattanok ki. – Mégis kivel akadt össze?
- Elmondom, ha nem nyírsz ki senkit.
- Nem nyírok ki. – mondtam.
- Majd el is hiszem. A te természeteddel… Meg kell ígérned! – parancsol rám.
- Mondom, hogy nem nyírok ki senkit. – mondtam nyomatékosan, de láttam az arcán, hogy nem hisz nekem.
- Valahogy úgy is meg fogod tudni, főleg, ha megkapjuk a csekket.
- Milyen csekket? – meresztettem rá barna szemeimet idegesen.
- Hát, ami miatt tegnap Young Jae bajba keveredett… Az igazság az, hogy csoportos randira indult, de pechesen pont egy olyan lánnyal, aki a WILD egyik tagjának a húga. Bepörgött a tag és a bárban kezdett el balhézni, aminek következtében rongálták a berendezést. –közben felszálltunk a buszra, de teljes figyelemmel hallgattam a történteket. – Felhívott az eset után és megkérdezte, hogy mit tegyen, hisz a szülei biztos ki fogják nyírni, így úgy döntöttünk, hogy a te nevedre küldjék a csekket.
- MII? – sikítottam, s az egész busz rám figyelt. – Mit csináltatok? Nem hallottam jól.
- Jin Hee! – emelte a kezeit védekezve, mikor látta, hogy a fejem már időzített bomba. – Nagyon sokan vannak itt, kontrolláld magad. – Mély levegőt vettem és kifújtam. Becsuktam a szemem és próbáltam nem felrobbanni az idegtől. – Young Jae épp hogy felszállt a buszra, a nagy tömegben nem tudott hátrajönni, de összeakadt a tekintetünk.
- Kinyírlak! – suttogtam és végighúztam egy gyors mozdulatban a hüvelykujjam a nyakamon. Láttam, hogy kissé meg merevedik a testtartása és elrántja a tekintetét az enyémről.  – Ha leszállunk, mind hallottak vagytok! Értitek? – néztem Him Chan felé.
- Ne balhézz, ki fogjuk fizetni. Ezért vagyunk barátok. .. Egyébként is neked van a legtöbb pénzed, mert dolgozol. – mondta az utolsó mondatot, mikor már szálltunk le a buszról.
  Ahogy felállt az ülésről, mint a nyúl úgy futottak el. Alig tudtam levergődni az átkozott járműről.
- Hja! Ti ott! – kiáltottam a többi voksoló idiótára, akik felénk tartottak és nem értették, miért futunk feléjük.
- Rohanjatok! – kiáltja Young Jae, mire a többiek vigyorgó ábrázatukból ijedt kifejezésbe váltottak és hátra arccal elkezdtek futni.
- Ezek szerint tudja. – hallom Dae Hyun-t.
- Szerinted miért kergetne másképp? – tolja le Yong Guk.
- Hyung, nála sose lehet tudni.
Kis párbeszédük csak még jobban felbosszantott.
- Álljatok meg mocskos kis pernahajderek! Esküszöm, nem állok jót magamért.
- Hja! Kim Jin Hee és társai! – ordít ránk a tanár, már az udvaron, mire mindannyian megtorpanunk.  – Úgy látom, sok energiátok van. Hasznosíthatjátok a tenisz klub javára. Délután várlak titeket, labdát szedni.
- Mi? Ne. Tanár úr, inkább üssön meg, csak ne kelljen oda mennem. – nyafogtam, mire hátulról ért egy nyakon billentés. – Auu! – néztem Yoo Bin-re.
- Azt kérted üssenek meg. Teljesítettem.
- Ettől még jönnie kell labdát szedni, és Yoo Bin, neked is, hogy megtanuld, nincs verekedés.
- Mi? Én csak segíteni akartam… - tátotta a száját a tanár után.
- Ez mind miattatok van! – borzoltam össze Him Chan haját.
- Hülye vagy? –fogta meg a kezem.
- Oppa!  - amint meghallottam az idegesítő hangot, kihúztam a kezem a szorításból és kerültem minden szemkontaktust Him Chan-nal vagy Jenny-vel.
- Nem ússzátok meg! – mutattam mindegyikre egyenként. Jenny rohant Him Chan-hoz és teljes birtokba vette bal karját. Úgy nézett ki, mint egy pióca, aki oda nőtt a fiú oldalára.
- Menjünk! – karoltam barátnőmbe és indultam volna az osztályba.
- Jin Hee! – szólítottak a nevemen. Jin rohant felém, tökéletes mosolyával.  – Ah, úgy hiányoztál. –ragadta meg rögtön a kezem, így elszakadtam barátnőmtől. Örültem, hogy láttam, mert mostanában ritkán találkozok mindenkivel a munka miatt. A szívem a torkomban dobogott az érintésétől.
- Ti jártok? – kérdezte Jenny, mire csak mindketten bólogattunk. – Ah, ez remek, akkor nincs mitől tartanom.
Furcsa ábrázattal nézett rá mindenki, de csak elhessegette a dolgot és nem folytatódott a téma. Én viszont tudtam, hogy féltékeny rám, amiért Him Chan-al élek. Rögtön Yong Guk szavai jutottak eszembe: „Bár semmi közöd Him Chan-hoz, de ez nem látszik meg rajtatok.”

Talán vissza kellene magam fogni, mert félreértik. De miért? Miért kell magam korlátozni?

A gondolat mérgessé tett, szomorúvá és hisztissé. A labdákat, amiket a gép kilőtt magából unottan szedtem össze a kosárba. Elméláztam és észre sem vettem, hogy Yoo Bin hozzám beszél. Nem tudom mit mondhatott, mert elkalandoztam, s a fejemen érzett erős ütés ébresztett fel.
- Hej! Kim Jin Hee, te kis szerencsétlen! Ne bambulj, mert eltalál egy labda! – ordítja nekem az egyik klubtag, aki történetesen egy szemét osztálytársam, aki már számtalanszor azt az érzést keltette bennem, hogy muszáj megfejelnem…
Felvettem a labdát, ami fejbe talált és a röhögő bandára néztem velünk szemben.
- Bocsi, elkérhetem? – állítottam meg az egyik mellettem elsétáló tagot, hogy elvegyem az ütőjét.
- Noona! Ne! – hallottam Zelo kiabálását, de akkor már feldobtam a labdát és elütöttem, egyenesen a célba. Összerogyott és az ágyékát fájlalva nyögött.
- Azzal foglalkozz, ami veled egykorú, te kis szerencsétlen. – ledobtam az ütőt és otthagytam mindenkit. – Fuuu de mérges vagyok. Kis szerencsétlen? Majd megmutatom én neked, hogy ki a szerencsétlen. – néztem hátra bosszankodva. Lábaimat annyira erősen dobbantottam a földhöz, hogy szinte már fájt. Tudtam, hogy mindig a fiúk kereszttüzében fogok élni, ha apám útját követem. Hogy miért? Mert mindenki fél, irigy és nem tudja elfogadni, ha egy lány olyan, mint én: Nagyszájú, fiús természetű és erős.  Mindig csúfoltak, mióta csak az eszemet tudom, ezért lettem ilyen nagyszájú és ezért nem hagyom magam sose.
Az emlék még mélyen él bennem, mikor kis iskolások voltunk Him Chan-al, akkor még kezdőnek számítottunk, de mások utálták, amiért más vagyok, mint a többi lány, így egyszer megdobáltak különféle dolgokkal. Him Chan már az első edzés után magabiztos volt és mindig próbált megvédeni engem. Azt hiszem mindig Ő lesz a legjobb barátom ezen a földön.

Kiültem az udvarra és becsukott szemmel élveztem még a nyárból itt maradt sugarak kellemesen langyos melegét. A fülemben egy igazán kellemes, lágy dallam szólt a lejátszómból. A régi emlékekre gondolva minden haragom elszállt és mosolyogtam a napsütésben, mígnem becsukott szemeim vörös árnyalatát felváltotta a sötétség. Kinyitottam a szemem, de csak a fekete árnyat láttam magam előtt. A tenyeremet az arcom elé tartottam egy percre, hogy megszokjam a fényt. Talán az emlékeim hatására, de sokkal szebbnek láttam, mint máskor. A zene szólt a fülemben és én csak bámultam rá. Alakját megvilágította az őszi napsugár. Megbabonázva éreztem magam egy pillanatig, de hamar felébredtem.
- Az a szerencséd, hogy nem volt bent a tanár, különben repülsz, mint a győzelmi zászló. Mi bajod van mostanában? – kezembe nyomta a kabátomat.
- Mond, hogy nem mentél be a női öltözőbe a kabátomért… - nézek vigyorogva Him Chan-ra.
- De! Minden lány oda volt értem. – húzta ki magát, én meg nevettem. – Nem igaz, Yoo Bin hozta ki.
- Gondoltam. – vigyorogtam rá, majd belebújtam a kabátkába.
- Elintézted a gyereket rendesen… - nevetett.
- Legközelebb meggondolja, hogy kivel húz ujjat, és hogy kit nevez szerencsétlennek.  – rántottam vállat.
- Én meggondolnám a helyében. Nézni is fájdalmas volt, de legalább nem kell labdát szedni tovább.  – sóhajtott. - Milyen szépen süt a nap… - dőlt hátra keresztbe tett lábbal és behunyt szemmel élvezte Ő is kedvező időjárásunk. Mosolyra húztam a szám és a fülhallgatóm egyik párját beleraktam a fülébe.
- Mi ez a nyálas zene? – fintorgott.
- Hallgasd, és ne kérdezz. – dőltem hátra.
- Csak most az egyszer…

Hamarabb behívtak dolgozni és nagy felhajtásra értem be. Mindenki sürgött-forgott és izgatottan várták az estét. Az asztalok másképp voltak rendezve és egy nagy színpad szerűség, de inkább csak egy dobogó volt felállítva a falhoz.
- Mi folyik itt? – ültem a pulthoz, mire Ha Joon elém csapott egy kézzel készített plakátot.
„Férfi szépségverseny” - Állt a papíron.
- Nagyon kreatív vagyok igaz? – verte a mellét Ha Joon a plakátra mutatva, amit valószínűleg Ő maga készített.
- A férfi anatómiát nem ártana gyakorolni… - jegyeztem meg röhögve.
- Ne röhögj ki, ez egy nagyon jó rajz és indulni is fogok, mert a „madam” fődíjat tűzött ki a nyertesnek.
- Várj! – hirtelen eszembe jutott valami. – Azok közül fognak a nők választani, akik ma este itt lesznek?
- Ühm! – bólintott.
- El kell intéznem valamit. – pattantam le a székről.
- Várj, ezeket sokszorosítani kell és az esti műszak előtt el kell szórni a környékben.
- Jövök egy perc múlva! – intettem neki vissza, majd a telefonomról küldtem mindenkinek egy üzenetet:

„A legmenőbb szerkótokban jelenjetek meg ezen a címen, különben ugrik az egész sárga csekkes buli. Találtam megoldást a problémára. Úgyhogy csapatgyűlés este.”

Ha Joon és én ordítozva kiosztottunk közel kétszáz szórólapot, de a gondolat, hogy áruba bocsátom a fiúk bőrét, teljesen felvillanyozott. Természetesen a gondolat, hogy bosszút állhatok, az volt a legédesebb. Az asztalok készen álltak, a reflektorfények is a helyükön voltak és a női vendégek szépen kezdtek beszivárogni a bárba. Egy külön asztalt foglaltam le a barátaimnak, csak az egyetlen gondom az egyenruhámmal volt. Ahogy beléptek az ajtón, bizton állítottam, hogy a SPEED nyerő lesz. Még sose láttam őket ilyen menőn felöltözni. Tökéletes ruha, tökéletes haj és kiegészítők. Ha Joon-nak meg maradt az egyenruha. Le is volt törve rendesen, ahogy meglátta a fiúkat, akik észre sem vettek engem, csak feltérképezve a terepet közeledtek a pult felé.
- Hja! – szóltam rájuk, ahogy megálltam előttük.
- Noo…na? – nyögte ki Dae Hyun és egyöntetűen végignéztek rajtam.
- Nem túl rövid ez a szoknya? – megszólalt morgó őfelsége Him Chan, míg a többiek csak vigyorogtak.
- Ez az egyenruhám, nem cosplayezem, úgyhogy töröljétek le a mosolyt a képetekről.
- Jin Hee, miért hívtad őket ide? – kérdezte nyávogva Ha Joon.
- És te? Minek hívtad ide a barátodat? Elrettentő példának? – szegény fickó tátott szájjal bámult ránk, kissé ittas is volt már, ami nem igazán tetszett. – Ne aggódjon Ahjussi, csak szívatom Ha Joon-t.
- Jin Hee, nem is ismerem… - vakarta Ha Joon a fejét.
- Opsz… - haraptam el a számat. – Mélységesen sajnálom Ahjussi. – hajoltam meg, majd mindenkit elvonszoltam az asztalhoz messze távol az illetőtől. Természetesen csak nekem égett az arcom a szituációtól, de hamar túltettem rajta magam, főleg hogy a tag rögtön elaludt a pulton, amint eljöttünk onnan.
- Nos, itt az alkalom, hogy letörlesszétek a tartozást, amit csináltatok és rám kentetek. Ha ezt apám megtudta volna, tudjátok mit csinált volna velem? Anyáról nem is beszélve. Kicsit önzők vagytok nem?
- Noona, te mindig bajba kerülsz, így meg van szokva a szüleidnek, de az enyémek azt hiszik, szent vagyok.
- Ja, te kis ártatlan bárány bőrbe bújt farkas. Ezért verjék szét az én fejem? –sziszegtem felé mutatva az öklömet.
- Te vagy a leader, ez is hozzá tartozik, én is megtettem volna. – mondta Yong Guk és igaza volt, de attól még behajtom rajtuk kamatostul.
- Rendben! De ti fogtok törleszteni, mert nekem meg kell vennem anyám kínai köcsögét, ami egy vagyonba kerül, szerintetek jelmezbálba járok minden nap?
- Miért hívtál ide minket? – kérdezte Jong Up.
- Kihagyhatatlan lehetőségetek adódott. Hamarosan megtudjátok. – kacsintottam feléjük és elrohantam, hogy elkészítsem az este fénypontját.  A nők szinte forrtak a vágyakozástól, hogy lássanak valamit, így felkonferáltam a bulit.

- Hölgyeim és Uraim kezdődjék a férfi szépségverseny. Ma önök döntik el, hogy ki a legdögösebb, a legszebb vagy a legmenőbb a teremben. Nézzék meg jelöltjeinket. Kérem, a férfiakat álljanak a dobogóra.
Intettem a fiúknak, hogy vonszolják oda magukat, de csak mélyen az asztal alá süllyedtek és eszük ágában nem volt kijönni. Kissé mérges arccal intettem feléjük, mire lomhán nekiindultak. Felmásztak sorban a dobogóra és kezüket összekulcsolták maguk előtt vagy épp mögött. Az egyedüli, aki élvezte a dolgot az Yong Guk volt. Nem csalódtam benne… Mindenki kezébe nyomtam egy sorszámot és elindult a zene. A nők felálltak, hogy közelebbről szemügyre vegyék a fiúkat.
  Him Chan és Dae Hyun között álltam. Az egyik nő meg akarta érinteni Dae Hyun combját, de még előtte megállítottam.
- A-A! – mutattam a mutatóujjammal nemet. – Agasshi, hogy képzeli? – a nő pirulva nézett Dae Hyun-ra, aki szívdöglesztő mosolyával válaszolt, de rázta a fejét.– Megengedem, ha fizet. – nevettem lehajolva a nőhöz, de Him Chan elkapta a copfom és húzni kezdte.
- Nincs tapi! – mondta mérgesen. Nem is ellenkeztem, mert fájt a fejbőröm.
- Nincs tapi. – ismételtem el a nőnek velem szemben, aki fél mosollyal tovább ment. – Most pedig forduljanak meg a jelöltek, hogy hátulról is jól lehessen őket látni. – szóltam bele a mikrofonba, mire mindenki megfordult. – Nézzék meg milyen pöpec példányok. – csaptam rá Jong Up fenekére, aki ugrott egy nagyot. 

Esküszöm, műsorvezető lesz belőlem, olyan jól csinálom. 

Valójában beleadtam mindent, hogy fényezzem őket, csak ne kelljen egy vasat sem fizetnem, elég volt az a kiadás, amit ma el fogok szenvedni, ha nem nyerünk. Elővettem egy nagy kerek üveg tálat és körbementem a nők között.
- Tegyék bele a kiválasztottuk sorszámát. Csak bátran, bátran! Alig várják, hogy büszkék legyenek önökre és egyben magukra is.
Mindenki leadta a sorszámot és én is beledobtam az enyémet hármas sorszámmal a lapon.
Izgatottan vártam, hogy ki fog nyerni, hisz a nyertest a tulaj fogja kihirdetni. Amint megjelent a színpadnak nevezett tákolmányon a fiúkban meghűlt a vér is.
- Oh Jézuskám! – csodálkozott Dae Hyun és Young Jae-ba kapaszkodott. Yong Guk a térdeit csapkodva röhögött Him Chan-nal együtt. Jong Up szerintem fel sem fogta mit lát, ahogy Zelo sem, aki csak sejtelmesen mosolygott. Kedves munkáltatóm ma nagyon kitett magáért. A haja égnek állva vett fel valamilyen extrém formát, míg szemei lilára voltak festve, mint akinek jól behúztak tegnap este. Szilikonos szája vörösen rikított. Szinte sajnáltam szegényt, mert a plasztikai sebész rendesen kicseszett vele.
- Felrobbant a fodrász szalon? – érkezett a kérdés Jong Up-tól, de nem tudtunk válaszolni, csak a sötétben kuncogtunk, míg bele nem szólt a mikrofonba.
- A nyertes nem más, mint a hármas számú versenyző. Kérem, fáradjon ide.
A hármas számú versenyző teljesen lefagyott, Him Chan személyében, de nehezen felállt és odament. – Nagyon szoros verseny alakult ki a négyes és az egyes versenyzővel, de végül egy szavazat döntötte el a nyertest. – mondta és hirtelen adott egy puszit Him Chan arcára. Láttam, hogy a fiú fal fehér lesz, és nem vesz levegőt.  
- Ah, majdnem én nyertem. – mondta Dae Hyun, aki a négyes sorszám alatt versenyzett.
- HEH? – álltam fel a többszöri sokk miatt. 

Egy szavazat? Az egy, az enyém? Apropó, hogy meri megpuszilni? 

Először sokkolva voltam, de rájöttem, hogy nyertünk.
- VICTORY! – ugrottam nagyot és odarohantam Him Chan-hoz, akinek a másik oldalára adtam én is egy puszit, amitől sikerült felébrednie… Gyorsan letöröltem arcáról a vörösen ékeskedő foltot és koccintottunk a győzelemre…