- Tizenötödik rész-

Az étterem teli van. Így szokott lenni, minden ebédidőben, csak én nem szoktam itt lenni… Miután megcsináltuk a leltározást - ami annyiból állt, hogy az utolsó fogpiszkálót is meg kellett számolnunk - leültünk megenni a jól megérdemelt ebédünket. Az elmúlt egy hétben nagyon jól kijöttem az esti műszakos bandával, vagyis Rin-el, aki konyhai segéd és Ha Joon-al. Igen, igen, igen, Ha Joon a host kinézetű pultos muchos amigo. Nagyon jó fej és rengeteget tud a nőkről, amit még egy hét után sem tudtam megfejteni.

- Nézd, az a nő, aki egyedül ül ott piros ruhában… – mutat az említett felé, én meg óvatosan a hátam mögé nézek, miközben alaposan megrágom az ételt a számban.
- Mi van vele? – nézek rá vissza, a számat furcsa fintorra húzva.
- Az a nő szerelmi bánatos és azért jött, hogy engem lásson. – elnevettem magam önbizalmán. – Nem viccelek.  Abból tudom, hogy mindig keresi a szemkontaktust velem és most gyűlöl téged, amiért velem eszel. Az a másik meg… - mutat a másik irányba és átnézek a jobb vállam felett. A nő egy tányér mellett ül, de csak túrja az ételt ide-oda. – Annak a nőnek pénzügyi gondjai vannak és pasi vadászatra indult. Már harminckét éves, de még mindig hajadon. Nézd meg a ruháját, milyen kihívó. Kétségtelen, hogy belül ordít és harcol a világgal.
Elképedve bámulok a nőre, majd vissza Ha Joon-ra, aki még a korát is meghatározta.
- Ha Joon?
- Hmm? – vesz a szájába egy újabb falatot.
- Te gigoló vagy?  - Hirtelen kérdésem miatt megakadt a torkán a falat. Idegesen töltök egy pohár vizet és átnyújtom neki. Folyamatosan köhög én meg attól tartok, hogy megfullad. – Jól van, na, ennyire nem kell erősen reagálni. Először azon gondolkodtam, hogy meleg vagy, de egy meleg ilyen jól értené a nőket? Nem… - elmélkedek hangosan a kezemmel hadonászva – Te, csak is selyemfiú lehetsz.
- Egyik sem vagyok. – mondja eltorzult hangon.
- Pedig azt hittem…
- Hallod magad ilyenkor?
- Ezt már Him Chan is kérdezte… Csak kimondom, amit gondolok. – rántok vállat.
- Ahh!– üt a tenyerébe ököllel. – Te az a nagyon kemény és különleges lány vagy, aki belül sebzett.
- Mi van? – emelkedett meg a hangom kissé. – Nem tudom, miről beszélsz. Egyél! – nyomom a szájához pálcikáját. – Egyél! – utasítom újra. Zavarba hozott, hirtelen mintha fél igazságot mondott volna.
- Aranyos vagy, mikor elpirulsz. Leszel a barátnőm? – számat eltátva nézek rá.
- Te, ne humorizálj velem, nem vagyok vendég. Tudom már miért szakítottatok Yoo Bin-el.
- Wae? – emeli fel a hangját. – Ne emlegesd, még most is fáj a szívem. – játssza el nekem a mártírt színészien, nevetnem kell tehetségét látva.
- Ohhh, a döglött hattyú halálából egy darab? – kérdezem szarkasztikusan, a szám sarkában megbúvó mosollyal.
- Na, jó… Yoo Bin hagyott el…– mérgeskedik. – Hogy hagyhatott el azért a karate kölyökért?
Felnevettem, nem bírtam komoly maradni. Igaza van, nem értem Yoo Bin-t. Ha Joon, sokkal jobban néz ki, mint a jelenlegi barátja, a karate kölyök, kinek a nevére sem emlékszem. Bár Ha Joon természetével vannak gondok…
- Én is karatézom.
- Ne idegesíts! – húzza ki magát a székben feszülten. – Csak benned bíztam pedig. Akkor téged izompacsirták vesznek körül?
Kicsit félrenézve visszagondoltam Zelo vagy Young Jae izmaira, de akár a többieket is elképzelhettem volna. Nem az a kifejezetten kigyúrt alkat egyik sem. Így a számat félrehúzva bólintottam keserűen.
- Nem mondhatnám, de fogjuk rá.
- Van barátod? – bólintásom után újabb kérdés: - Ő is gyúr? – kissé felnevettem.
- Igen, egy igazi izompacsirta. – nevettem, majd fejemet rázva ettem tovább, arra gondolva, hogy Ha Joon-nak vagy kisebbségi komplexusa van egy bizonyos szinten, vagy csak szimplán féltékeny a többi férfire a világon, pedig oka nincs panaszra és ezzel tisztában is van. 

Az esti műszak után fáradtan ballagtam haza. Életkedvem kezdett mínuszba átcsapni.
- Ahh, mióta dolgozom, semmi izgalmas nincs az életemben… - álltam meg egy pillanatra.
- Kim Jin Hee! – ordítanak utánam elég mérges hanglejtéssel.
- Aj-Aj és még hiányoltam az izgalmat. – tekintettem előre, majd hátrálva futni kezdtem, vissza a melóhelyre.
– Noona! – ordítanak ismét, de ez már egy másik hang. Megállok a bejárat előtt, hogy hátra tudjak nézni, a kezem a kilincsen.
- Young Jae? – teszem fel a kérdést, ahogy kirajzolódik előttem alakja a sötétben.
- Segíts Noona, nem tudok tovább futni. – lihegi.
- Mi történt? – lép ki az ajtón Ha Joon. Csak otthagyom és elfutok Young Jae mellett, egyenesen az üldözője felé és nekifutásból egy erőteljes rúgással leterítem.
- Na, ezzel meg is volnánk. – tapsolom le a nem létező port a kezemről és visszasétálok.
- Jin Hee? – áll tátott szájjal Ha Joon. Szemei teljesen elkerekedtek. – Te verekedsz?
- Miért, te nem szoktál? – lepődök meg.
- Hát… nem igazán szeretném összeveretni a szép arcom. – Hiúsága határtalan…
- Ki ez? – lihegi Young Jae.
- Hát te ki vagy? – kérdezi vissza fölényesen munkatársam.
- Ő egy barátom Young Jae. – mondom neki, majd Young Jae-re nézek. – Ő meg a kollégám.
- Noona, te dolgozol? Itt? – néz fel a cégtáblára, s nincs több idő a társalgásra.
- Futás! –adom ki a parancsot, amint meglátom a tömeget. – Mi a fenébe keveredtél? – ordítom YoungJae-nek.
- Ne kérdezz Noona, csak szedd a lábad. Már hívtam a többieket.

Már égett a tüdőm a futástól és egyre csak többen lettek. Meguntam és megálltam.
- Mit csinálsz Noona?
- Elfáradtam. Vagy futok és összeesek, és ahogy látom Ha Joon is, vagy verekedem. Utóbbit választottam. – Indultam meg az ellenség felé és még hallottam Young Jae káromkodó szavait, majd elszalad mellettem. Tudtam, hogy nem ezt a döntést hozta volna, de mivel a SPEED tagja, más választása nem volt. Csak remélem, hogy ha nem lenne a bandában, akkor sem hagyott volna itt…
Az első két ütés után Ha Joon-t vették célba.
- A francba… - rohantam felé, de hirtelen megtorpantam, látva, ahogy behúzott a támadójának. 

Ah, tehát nem csak szépsége van, hanem tehetsége is. 

- Akkor megleszel egyedül. Gondolom…!? – emelem felé a hüvelykujjam és berontok újra a tömegbe. Valaki karon ütött valamivel és földre kerültem. A felettem álló fiú ellen nem tudtam védekezni, csak vártam becsukott szemmel, hogy lecsapjon rám a léccel.  A léc széttörik, hallom szilánkjait szétszóródni körülöttem, de nem fáj semmim. Kinyitom a szemem és Him Chan arca tárul elém. Felfogta az ütést, hogy ne engem érjen.  Arca fájdalmat nem tükrözöt inkább aggodalmatt, csak izzadt tincsei lógtak az arcába.
- Jól vagy? – nem tudtam megszólalni, csak lassan bólintottam. A többiek is ott voltak már így a tömeg gyorsan feloszlott.
- Te jól vagy? – ülök fel és matatni kezdek a pólóján.
- Hova nyúlkálsz? Eszednél vagy?
- Vetkőzz!
- Hülye! Nincs semmi bajom.
- Azt mondtam vetkőzz! – veszekedünk ordítva.
- Hja! – ordít rám Ha Joon. – Ezek az izmos fiúkák? Nézd meg a szám.  
- Mondta valaki, hogy fuss utánam? – ordítom.
- Hah! Jin Hee hihetetlen vagy! – neveti el magát. – Nézd meg az én festői orcámat. Folt esett rajta.
- Arasso! Arasso! – állok meg előtte.
- Gyógyítsd meg! – csücsörít felém puszira várva. Előveszem a zsebemből a sebtapaszt és keresztbe a szájára tapasztom. Elneveti magát, majd lehúzza a tapaszt és a fülemhez hajol. – Menő voltál. Holnap találkozunk. – paskolja meg a vállam én meg kissé elpirulok. Int a fiúknak és hátat fordítva elballag az állkapcsát mozgatva.
- Köszönöm és bocsi! – ordítom utána, majd halkan megjegyzem: - Igazi host!
- Ki volt ez a buzi? – áll mellém YongGuk, akinek, ami a szívén az a száján. Drámai pillantást vetettem felé.
- A munkatársam… - mondtam és elindultam.
- Jin Hee! Te dolgozol? Hol? – hallom a hátam mögött Him Chan követelőző hangját, de csak megyek előre.

Elfáradtam. Haza akarok menni…

Az ágyam egyáltalán nem volt kényelmes, mer t mindig Him Chan arca jutott eszembe, ahogy rám néz.
- Ahh! – rúgom le magamról a takarót, majd kinyitva az ajtót lesétálok a lépcsőn az elsősegély dobozért. A kezembe veszek egy hűsítő zselés tégelyt is és elindulok a kerten át, hogy bekopogjak Him Chan szobájába. Rögtön ajtót nyit én meg felemelem a kezemben lévő dobozt.
- Aggódtam érted. Nem tudok aludni. Fáj ugye? – Nem szól semmit, kerüli a tekintetemet, így tudtam, hogy igazam van. Szélesebbre tárja az ajtót és beenged. Kicsit jobban szemügyre veszem a szobáját, ahogy belépek. Az első, ami szembetűnik, hogy nagyobb rend van a szobájában, mint az enyémben.  Kicsi szoba, de stílusos. Mindig volt érzéke a divathoz…
  A szekrényen az eddig megnyert serlegei sorakoztak és fényképek. Fényképek, a szüleiről az enyémekről és rólunk.
- Hogy vannak a szüleid? – teszem fel a kérdést, miközben a kezembe veszem a képet. Him Chan nagyon hasonlít az apukájára. - Beszéltél Unnie-val? – utalok a nővérére.
- Ühm… - Egyenlőre nem tudnak jönni… Elfoglaltak. – Láttam a szemében a szomorúságot, és hogy hiányzik neki a családja. Nagyon ritkán láthatja őket és ez engem is elszomorít. Visszarakom a képet. A másik képen mi vagyunk gyerekként. Mindig szívattuk egymást és ez a képeken is meglátszik. Bár ezen Him Chan legyőzötten vigyorog, miközben átkarolja pukkadó vállamat.
- Milyen régóta együtt vagyunk… - teszem vissza a képet és felé fordulok. – Na, vetkőzz! – ülök le az ágyra.
- Ne mond így! Olyan olcsón hangzik. – ül le mellém és felhúzza a hátán a pólót. Nyelek egyet és alaposan szemügyre veszem. Hibátlan bőre van, csak a piros folt rondít bele a látványba. Belenyúlok a hűsítő zselébe és óvatosan felé nyújtom a kezem. Remegek.
- Hideg lesz? – teszi fel a kérdést, amivel megijeszt és visszarántom a kezem. – Mert ha igen, akkor leheld meg vagy nem tudom, csak csinálj vele valamit, hogy ne legyen hideg.
- Ugyan, nem lesz hideg. – nyomom a hátának a kezem, mire ugrik egy nagyot és torokból felkiált.
- JIN HEE!!!!!!!