- Huszonkettedik rész-

Utáltam a gondolatot, hogy szerelmes vagyok és azt is, hogy Jin iránti érzéseim koránt sem voltak egyszerűek, de amit Him Chan iránt éreztem, olyan volt, mint egy hurrikán. A szívem teljesen feldúlta. Az a mérhetetlen fájdalom és düh, amit éreztem napokig a szobámban tartott. A tükörbe nézve, le sem tagadhattam volna, hogy verekedtem. Anyának biztos lenne hozzám egy-két keresetlen szava, ha meglátná az arcom, így csak vártam. Az iskola sem érdekelt, még véletlenül sem akartam összefutni Jin-el vagy akár Jenny-vel, de most valahogy Him Chan-t sem viseltem el a környezetemben. Mindig feldúlt a jelenléte.
Már harmadik napja ültem a szobám rejtekében, miközben odakint egyre nagyobb hó lett. Volt időm gondolkodni, így akaratlanul is előjöttek a gyerekkori emlékeink, ahogy kint játszottunk a hóban. Young jae síró arca, ahogy azért bömböl, mert megdobtam egy hógolyóval. Istenem, olyan gyámoltalan volt annak idején…
A mosolygás fájt, a számon lévő seb miatt. Éhes is voltam, de valahogy mégsem tudtam enni. Annak ellenére, hogy napok óta dörömbölnek az ajtómon, én csak alszom és alszom, de most már azt sem tudok. Azt vettem észre, hogy a fény az ablakomon keresztül eltűnt és besötétedett.
- Jin Hee! – kopogtatott Him Chan az ajtómon. – Gyere ki. – kérlelt, de nem szóltam, csak az ajtóhoz sétáltam, hogy közelebb érezzem magam hozzá. A kezem az ajtó lapján pihent, míg a szívem majd meg szakadt.

Nem mondhatom el, hogy mennyire szeretlek, mert minden, amit kialakítottunk összeomlik.

Homlokomat az ajtónak támasztottam és a sírás fojtogatott.
- Sajnálom, ha megbántottalak. Nem akartam.

Olyan hülye vagy. Miért kérsz bocsánatot?

-Young Jae összeverekedett Jin-el ma. Felfüggesztették a suliban.
- Mi? – rántottam ki az ajtót. – Mi történt? – néztem a szemeibe.
- Jól vagy? Három napja nem ettél semmit.
- Hülye vagy? Tudod mennyi tartalék volt a szobámban? – hazudtam. – Inkább engedj el. – taszítottam arrébb, hogy rohanjak Young Jae-hez.
- Nyugi, csak hazudtam. - rántott vissza a kezemnél fogva. – Tényleg vitatkoztak, de Young Jae a suliban nem csinálna balhét. Ismered már nem?

A francba, tényleg… Bár, most nem csodálkoztam volna.

- Annyira idióta vagy! Tudod, hogy megijedtem?
- Jin-ért aggódsz ennyire vagy Young Jae-ért?
- Jin a múlt. Nem köt hozzá semmi.
- Szakítottatok?
- Közöd van hozzá? – fújtam fel magam és el akartam menni mellette, de ölelése meggátolt. A szívem felgyorsult és hallottam a fejemben egyre hangosan dobogó szívem ritmusát.

Miért ölelsz így magadhoz, te idióta…?

- Aggódtam érted. – Adott választ fel sem tett kérdésemre.
- Nem kell értem aggódni, nagylány vagyok. – szakítottam meg az ölelést és próbáltam bemenni az ajtómon. Lábával megállította, hogy becsukjam.
- Azt, már nem! Nem fogsz megint napokig bezárkózni. – nyomta be az ajtót és leemelte a zsanérokról.
- Héj! Mit csinálsz? Hova viszed az ajtómat? – rohantam utána – Állj meg! – ugrottam elé
- Ezt most elteszem. Tudom, hogy valamit titkolsz. Verekedtél?
- Nem! – közöltem. Mit mondhattam volna, hogy összevertek? Azonnal rohanna a felforrt vére miatt és bajba keveredne. – Hívd össze a fiúkat, valamit mondanom kell, valamint tedd vissza az ajtómat, most. – utasítottam határozottan.
- Álmodik a nyomor. – lépett ki a házból, az ajtóval a kezében és az edző terembe vitte.
- Jó, akkor a te szobádba fogom bezárni magam. Rohantam a kisház felé.
- Nem! Állj meg! –rohant utánam, de mielőtt még rácsaptam volna saját lakosztályának ajtaját, rányújtottam a nyelvem és bezártam magam.
Az ágya rendezett és a szobája is tisztaságról árulkodott. Sokkal jobban szerette a rendet, mint én. Én soha nem adtam ennyire a dolgokra. Jó volt belehuppanni a ránc nélküli makulátlan fehér ágyneműjébe, aminek olyan illata volt, mint neki.
Gyors felfedező útra indultam a szobájában.
- Nyisd ki! Ne nyúlj semmihez! Hallod! – dörömbölt az ajtaján. – Van másik kulcsom, úgyhogy hamarosan bemegyek.
- Ez nem igaz, csak szívatni akarsz.
- Majd meglátjuk. Ne nyiss ki semmit, ne nyúlj semmihez! Érted? – nem válaszoltam. – Jin Hee! Érted?
- Értem! Értem! –ordítottam, miközben az íróasztalát fürkésztem. Egy fényképalbum volt az asztalon a matek könyve mellett.
- Fúj, matek… Him Chan, te kocka. – emeltem fel a könyvet, s kicsúszott belőle valami. –Oh? – emeltem fel egy képet rólam. – Miért van ez a matek könyvében? – alig hogy feltettem a kérdést berontott az ajtón.
- Mondtam, hogy ne nyúlj semmihez. – rántotta ki a kezemből a képet.
- Miért van a képem a könyvedben? - néztem rá meglepetten, de kivágta magát.
- Mert véletlenül beleesett a táskámba az egyik nap és nem akartam, hogy összegyűrődjön, ezért beleraktam a könyvbe, elégedett vagy?
- Nem… - válaszoltam pislogva, mert tényleg nem értettem. – Lehet, hogy te engem…? – hirtelen feltevésemtől elnevettem magam. Hangosan hahotáztam. – Nem, az nem lehet.
- Mi van? – kérdezett flegmán.
- Semmi. Egy pillanatra azt hittem, hogy kedvelsz. Nevetséges nem? – megrándult az arca, s csak nézet rám.
- Az! Hinni a templomban kell.
- Jó, majd meglátogatom… - válaszoltam, s keserű szájízzel otthagytam.

Jin Hee, te egy idióta vagy. Olyan dologért bőgsz, ami sose lehet a tiéd. Feltevéseket szősz, beleéled magad és elhiszed, hogy igaz lehet. Fejezd ezt be.

Megtöröltem az arcom és felmentem az ajtó nélküli szobámba. Muszáj volt összeszednem magam, ezért felvettem az edző ruhám és lementem a terembe bokszolni. Addig ütöttem a zsákot, míg már alig kaptam levegőt. Him Chan és Jin járt a fejemben. Azzal már nem is foglalkoztam, hogy a testem könyörgött, hogy hagyjam abba. A testi fájdalom sokkal elviselhetőbb volt, mint a lelki. A karom, a lábam és az egész felsőtestem zöld foltoktól volt teli, de nem érdekelt.

Him Chan, Jenny-t szereti, Jin pedig elárult. Hogy árulhatott el? Hogy tehette?

Ütöttem és csak ütöttem a zsákot az eszemet elvesztve, mint egy őrült, miközben a napokig elfojtott könnyek utat engedtek maguknak és hiszti rohamban törtem ki. Már alig kaptam levegőt a hangos zokogástól.
Valaki hátulról leszorított, de még akkor is mentem volna előre.
-Noona! Noona! –ordított rám, mire észhez tértem Dae Hyun hangjától. – Noona, nincs semmi baj, nyugodj meg.
- Fáj… - zokogtam.
- Tudom. – mondta, de fogalma sem volt róla, hogy mi az, ami ennyire fáj nekem. Néhány perc múlva a szipogásom ritkábbnak tűnt és a ringatózásom is elmúlt. Dae Hyun csendben térdepelt mellettem és nem kérdezett, nem szólt, csak együtt érzően figyelt rám. Érezhető volt, hogy aggódik értem és sajnál. Elárulta a szeme sarkában megbúvó könnycsepp.
- Sajnálom. – mondta.
- Mit sajnálsz? – töröltem meg az orrom és ránéztem.
- Mindent… Nem akarlak így látni. Tudom, hogy mi történt.
- Honnan? Young Jae elmondta? – lepődtem meg.
- Nem, Jin volt az. De Young Jae volt az, aki három napig megtorlást tervezett ellene és tudtam, hogy valami nem oké, ezért felkerestem és meglepetésemre Won Il-el volt. Rájöttem mindenre.
- Nem mondhatod el a többieknek. Fegyvere van. – kapaszkodtam a pólójába. – Ne is merj bármit is tenni. Érted? Ez parancs! Ez az utolsó parancs neked, de be kell tartanod! Kérlek!
- Mit kell betartania? Mit csinálsz vele Dae Hyun? – lökte el barátját Him Chan, ahogy meglátta rajtam a zokogás maradványait.
- Hagyd már! – löktem meg az egyik kezemmel, míg a másikkal megtöröltem a szemem és felálltam. – Nem csinált semmit, csak vigasztal, mert szakítottam Jin-el.
- Oh! – tört ki a csapatból.
- Az gáz. – mondta Yong Guk.
- Sajnálom Noona. – szánt Jong Up.
- Nem ezért hívtam össze a bandát, hanem azért, mert valamit mondanom kell.
- Hallgatunk. – dobta le magát egy székre a legidősebb, a szokásos lazasággal.
- A mai naptól kezdve a SPEED feloszlik.
- MI??? – szakadt ki mindenkiből.
- Úgy döntöttem, hogy elég idősek vagyunk ahhoz, hogy ne legyünk már bandába. Szóval ezek után nem kell engem tisztelni, vagy engedelmeskedni.
- Mintha eddig ezt csináltuk volna… - mondta Zelo.
- Igaz… - húztam félmosolyra a szám. – De ez nem változtat azon, amit mondtam. Viszont azokat a dolgokat, amiket idáig mondtam, őrizzétek meg. – utaltam a két fiúra, akik tudják az egyik titkomat. – Most pedig igyunk!
- Mit? – húzta fel a szemöldökét mindenki.
- Nem hoztatok semmit? Ejnye! – csaptam a térdemre, s a szekrényhez mentem, ahol eldugott italok voltak, még régről.
- Jó még ez Noona? – fintorgott rám Jong Up.
- Hát persze! Igyunk!

Ivásba fojtottam a bánatom, annak ellenére, hogy tudtam, nem szabadna. Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy fázom. Felültem az ágyon, s körbe nézve Him Chan szobájában voltam, de az említett sehol sem volt. Takarója a derekam köré csavarva, míg rajtam csak a fehérneműm volt.
- Mi? Mi ez? Ah, nem. – ráztam a fejem. - Jajj, mi történt? – rágtam a körmömet és szégyenkezve másztam ki az ágyból, hogy felöltözzek. A pólóm az íróasztalon, az mellett pedig egy cetli.

„ Jin Hee, tudom, hogy nem bízol bennem, s tudom, hogy azért nem mondtad el, hogy ne csináljak olyat, amire készülni akarok, de nem tehetek semmit ellene. A barátaid vagyunk. Nem bánthat senki, míg én melletted vagyok. Kérlek, ne igyál többet. Szörnyű vagy! Nem kell aggódnod, a tegnap este miatt. Nem voltam olyan hülye, mint te. -Him Chan”

- Sose fogom megtudni, mi történt az éjszaka… De mire készül? – kaptam fel a fejem – Nem, az nem lehet… - rohantam ki az ajtón, mint egy őrült. Az edzőteremben nem volt senki Young Jae-n kívül.
- Hol vannak a többiek?
- Azt hiszem elmentek valahová. – ásított nagyot.
- Tudja, elmondtad neki? Young Jae? Elmondtad neki?
- Én… Nem tudom, lehet.
Nem volt időm mérgelődni, kabát nélkül, papucsban rohantam a hóban, mögöttem nem sokkal Young Jae loholt. Tudtam hová kell mennem, mégis úgy éreztem kifutok az időből.