-Tizedik rész-

A filmnek már vége volt, de én még mindig csak vártam. Akik bementek egy órával ezelőtt, most kifelé tartottak és kíváncsian fürkésztek végig rajtam, hogy vajon miért állok még mindig ott, ugyanabban a pózban. Kínosan éreztem magam, s úgy döntöttem, hogy haza sétálok. Szomorúságomat az ég is megérezte, mert esni kezdett.

Hogy gondoltam, hogy a suli szépfiúja, pont engem hív el randizni? Felültetett, s a legszomorúbb az egészben, hogy az első randim emléke pocsékra sikerült. 

A cipőm szokatlan volt, s kezdett benne fájni a lábam, ezért úgy döntöttem, hogy levágom az utat hazafelé. Anya finom ebédjén jár az eszem, s megkordult a gyomrom. Az eső egyre jobban kezdett esni, megálltam egy üzlet terasza alatt.
- Nocsak! Kim Jin Hee! Hol hagytad a védelmeződ?

Ne már! Ennyire nem lehet pocsék ez a nap!

Néztem fájdalmasan az égre, amint megláttam a WILD vezérét felém közeledni.
- Azt hittem, hogy nem lehet rosszabb napom, de tévedtem.
- Nem örülsz, hogy látsz baby? Pedig én nagyon, főleg, hogy ilyen csinosan nézel ki. Hol jártál?
- Közöd? – húztam fel a szám sarkát.
- Már épp hívni akartalak ma, de az Istenek is úgy akarták, hogy találkozzunk. 

Az Istenek kegyetlenek…

- Ne vágj ilyen arcot. – simította végig bal orcám. Elhúzódtam tőle és ellöktem a kezét. Undorodtam még a látványától is, ha hozzámért, meg egyenesen felfordult a gyomrom.
- Még mindig olyan szorgos diákok vagytok?
- Veled ellentétben…
Nem volt kedvem sokat beszélgetni a maffia vezér törvényen kívüli kölykével. Soha nem sült ki belőle semmi jó.
Emlékeimben még elevenen él, mikor először mértek ránk támadást. Mi kerültünk ki győztesen ugyan, de piszkos kis fegyvereinek a nyoma, azóta is a hasamon ékeskedik egy három centis csíkban. A vágást figyelmetlenségem miatt szereztem. Észre kellett volna vennem a kést, de késő volt. A csapaton kívül senki nem tud róla, ha apám megtudná, biztos, hogy felkeresné egykori riválisát és kipumpálná belőle az életet. A srácok lelkére kötöttem, hogy semmi esetre sem beszélhetnek a dologról, ha én azt nem mondom, hogy szabad.
Első szabály: Hallgass a főnökre mindig, minden körülmények között, s parancsát ne szegd meg.
Második szabály: Kövesd az első szabályt.

Won Il már kezdett durván irritálni, mondjuk ehhez, nem kellett sok, csak rá kellett néznem. Most még hozzám is beszélt…
- Olyan angyaliak vagytok… Egyszer szárnyaszegettek lesztek.
- Akkor te lennél az ördög? – húztam fel a szemöldököm.
- Mondhatjuk így is. Nagyon meg akarlak szerezni. – cirógatta meg a vállamat, amit rögtön le is söpörtem magamról – Féljetek.
- Hah! – szakadt ki belőlem- Majd mindjárt megijedek… Kevés vagy te ahhoz Won Il, hogy bárkit is megszerezz.
- Szeretem, ha ellenkezel, teljesen felizgat.
- Fura dolgokra gerjedsz, de ha azt várod, hogy majd behódolok neked, akkor addig állj fél lábon.
Félmosolya kiszélesedett, s megmutatta fehér fogsorát. Megnyalta alsó párnáit és hangtalanul nevetni kezdett. Szerettem volna tudni, hogy mi a fenét gondolhat, de a legjobban azt, hogy kimásszon az intim szférámból. Nem tette meg, de álltam a sarat.
- Érdekes vagy csajszi… - lehelte az arcomba, mikor megjelentek a társai, s kihasználva az alkalmat kiléptem előle.
- Akkor én mennék is. – rohantam tova az esőben.
- Még látjuk egymást. – kiabálta utánam, de hátra sem néztem, csak rohantam haza az egyre jobban szakadó esőben, s közben hol Jin-en, hol Won Il-en járt az eszem.
- Esküszöm, megverem mindkettőt. – csaptam be magam mögött a bejárati ajtót.
- Veled meg mi lett? – állt elém a családom meglepetten. Gondolom mindenki kíváncsi volt, ki csapkodja az ajtót.
- Eláztam? – néztem az alattam lévő tócsára.
- Pandamód! – mutatott rám apám viccesen.
- Mi van? – ráztam a fejem mérgesen és felrohantam az emeletre. Bőrig áztam, és ahogy belenéztem a tükörbe, megijedtem.
- Te jó szagú Úr Isten! Ezért mondta apa, hogy „pandamód”. – Szétfolyt sminkemet kezdtem leszedni magamról a fürdőben, s úgy döntöttem veszek egy fürdőt is, nehogy megfázzak. A forró víz alatt majdnem úrrá lett rajtam a szomorúságom Jin miatt, de nem engedtem neki. Megráztam a fejem és kimásztam a gőzölgő fülkéből. Egy fehér törölközőt tekertem magam köré, míg egy másikkal fél szárazra töröltem a hajam. Ismerős dallam csapta meg a fülem.
- A telefonom! – dobtam el a törölközőt és rohantam a szobámba, annak reményében, hogy Jin hív. Mire odaértem letette. A kijelzőn tizenhat nem fogadott hívás és egy üzenet. Mindegyik Jin-től.

„ Nem tudok ma menni, valami nagyon fontos jött közben, ne haragudj. Nem vetted fel a telefont, így nem tudtam hamarabb szólni. Remélem nem vártál rám. Bepótoljuk. Ne haragudj.”

Szemeim gyémántként csillogtak, s örömömben leszaladtam a tévét néző családomhoz. Lábaim ütemesen dobogtak a fa szerkezeten.
- Nem ültetett fel! – nyújtottam előre nekik a telefont.
- Jin He! – mondta anyám lepetten. – Ugye tudod, hogy csak egy törölköző van rajtad?
- Upsz… - kaptam a mellkasomhoz és a fejüket elfordító férfiakra néztem.
- Lányom… - sóhajtott apám, mire azonnal felsprinteltem az emeletre. Már csak a nagy csörgést, csattogást és halk sikolyomat hallottam, ahogy a padlóra értem. Fájlaltam hátsó felemet.
- Jól vagyok! – kiabáltam le, miközben felálltam és megláttam anyám kínai vázáját a földön darabokban.
- Anya.. viszont a köcsögöd meghalt… - húztam be a nyakam, ahogy áthajoltam a korláton. – Veszek, neked másikat esküszöm.
- Mi??? – sikított anyám.
- Bocsi! – ugortam át a maradványokat és mielőtt még felért volna beléptem az ajtómon. Hallottam anya halk zokogását. Tényleg mindenét tönkre teszem. Ez ma már a második szeretett tárgya volt. Kezdett bűntudatom lenni, így rákerestem a vázára, amint bekapcsolt a számítógépem.
- Mi? – kerekedtek el a szemeim az árat látva. – Miért ilyen drága ez a vacak? Muszáj találnom valami munkát, mert a spórolt pénzem erre nem elég.
 Kezembe véve a mobilom, Yoo Bin-t hívtam fel.
- Yoo Bin, nincs valami munka a számomra? Tudom, hogy te szoktál alkalmi munkát vállalni. Nem szereznél nekem is egyet?
- Nem tudom Jin Hee… Majd utána nézek, de most ne érek rá. Bocsi. – s azzal le is tette.
- Jajj, de cuki vagy, hogy csak így rám csapod. – mondtam a semminek a telefont bámulva.
Az ajtóra néztem, ami mögött még mindig hallottam anyám halk zokogását.
- Oh! Mi az ott? Vér? – néztem a padlóra, majd a lábamra. - Mikor átugrottam a maradványokat biztos beleléptem egy darabba.
Kihalásztam a táskámból egy tapaszt és körülbelül ennyit foglalkoztam apró sebemmel. Ideje volt felöltöznöm. Edzéshez készültem, s mivel fülledt levegő volt az eső után, úgy döntöttem valami lazát választok. Egy vékony fekete melegítő alsót vettem fel és egy sport csőtopot. Most hordom ezt a darabot először, még egy versenyre vettük, ahol kötelező volt a sport top, de mivel a verseny előtt lesérültem, nem vettem részt rajta.
Belehuppantam az ágyba, s Jin üzenetét olvastam el újra és újra. Elképzeltem, ahogy megfogja a kezem és utána megcsókolna. De mielőtt ebbe belegondoltam volna kissé kétségbeestem.
- Mi van, ha elbénázom? – ültem fel az ágyon, s gondolkodni kezdtem, hogyan tudnám kivédeni, azt hogy leégjek előtte. Bizarr ötletem támadt, s újra rohanni kezdtem a lépcsőn, egyenesen az edző terembe, ahol már a fiúk javában bemelegítettek. A SPEED tagjai majdnem teljes létszámban jelen voltak, kivéve Him Chan-t, de rá, most egyáltalán nem volt szükségem. Őrült ötletemhez végigmértem csapattársaimat.

Jong Up jól néz ki. –szemeim elé villant felső teste, s megrázva a fejem a következő emberre néztem.
Yong Guk túl férfias, Zelo meg túl magas és hülyén néznénk ki. Him Chan alapból kizárva, így maradt Young Jae és Dae Hyun.

Ahogy Young Jae-ra gondoltam sehogy nem tudtam elképzelni, így maradt Dae Hyun. Miután tökéletesen felvezettem magamban a képet, Dae Hyunhoz mentem.
- Gyere! – ragadtam meg a kezét és a többiektől kellő távolságra húztam.
- Mi a baj?- pislogott rám.
- Segíts nekem. – mondtam halkan, míg Ő kérdőn nézett rám. – Csókolj meg.
- Mi? – visított fel, miközben arcát elöntötte a pír. – Hülye vagy Noona? Nem csókollak meg.
- Halkan! – tapasztottam a szájára a kezem.  – Nem akarom, hogy a többiek is meghallják. Mi bajod van? Talán lányként tekintesz rám?
- Hát… - vakarta meg a tarkóját zavarában. – Nem, de ez akkor is hülyeség.
- Tisztában vagyok vele, de segítened kell.
- Miért pont én? Mi van, ha utána a sötétben rólam fogsz álmodozni…? – hadarta el.
Megdöbbenve néztem rá pár pillanatig.
- Dae Hyun… Olyan sötét sohasem lesz. Essünk már túl rajta.
- Én, megcsókollak! – mondta Yong Guk.

Ennyit arról, hogy nem hallották meg és senki sem figyel…

Mi? – kérdezte Him Chan, aki pont a legjobbkor időzített megint.
- Kuss, Yong Guk. Dae Hyun-t kértem meg.
- Mit számít az? – állt meg előttem, s mikor az arcomat megfogta, önkénytelenül is összeszorítottam a szemem.
- Látod, hogy nem akarod te ezt… - engedett el, s piszok jót mulattak rajtam, kivéve Him Chan-t aki megint mérges volt. Végül is tudtam, hogy pipa lesz rám, ha megtudja, de nem érdekelt.

Az edzés elég sokáig elhúzódott, s már mindenki otthagyott minket, de Him Chan-nal még keményen küzdöttünk.
- Teljesen hülye vagy, hogy ilyet kérsz Dae Hyun-tól? Ennyire túl akarsz esni az első csókodon? –mondta, s a végén egy határozott fogással a hátamra fektetett, s a lábaimra ült. Ezt a támadását ritkán sikerült kivédenem.
- Hm? Válaszolsz? – fogta le a kezeimet a csukómnál.
- Mi van akkor, ha igen? – mocorogtam alatta, de nem akart az Istenért se leszállni rólam, csak bámult az arcomba. – Mi van? – csattantam fel a szemeibe nézve, s a barna szempár fénysebesen az orrom elé került. Fel sem fogtam, hogy ajkai az enyémen vannak, s egyre több mindent engednek meg maguknak. A szívem ki akart ugrani a helyéről, s a fejemben megszűnt minden egy hosszú pillanatra. Tudtam, hogy mi történik velünk, de nem volt erőm véget vetni csókunknak. A testem megadta magát és elgyengültem. Kezdtem élvezni az adott szituációt és ez megrémisztett. Sikerült eltolnom magamtól. – Mégis mit csinálsz? – löktem el és felálltam.
- Nem azt akartad, hogy túl legyél az első csókodon?
- Nem! Nem akartam, hogy az első csókomat tőled kapjam. Tönkretetted az emlékeim. Miért?
- Nem mindegy, hogy kitől kaptad? Jobb lett volna Dae Hyun-tól?
- Igen! – mondtam határozottan.
- Bocs… - rántott vállat.
- Te szemét! Szórakozol velem? – ütöttem meg.
- Én nem. Enyém a kilencvenkilencedik győzelem. – mosolygott. Meglendítettem a térdemet és gyengepontja felé lendítettem. Öléhez kapott fájdalmasan.
- Az enyém meg a századik. – fordítottam neki hátat és mérgesen elvágtattam otthagyva a szenvedőt.

- Mégis mit képzel magáról? – néztem hátra, majd megálltam és az ajkaimhoz kaptam. – Megcsókolt? – pár mély pislogás után felszaladtam a szobámba, s párnába fojtott kínnal kínlódtam az ágyamon.

-Kilencedik rész-

Jin a kezét nyújtotta felém. A hangulat csodás volt. A fejemben halk zongora dal szólt, aláfestve a pillanatot. A szívem nehéznek éreztem, ahogy előre nyújtottam a karom. Már majdnem elértem, mikor olyan érzésem támadt, hogy valaki van mögöttem, s hirtelen azt súgja a fülembe, hogy „veszélyes”. Visszahúztam a kezem, de Jin szélesebb mosolyára újra meglendült, mikor egy kar visszarántott.
- Ajusshi! Már megint maga? Hagyjon békén. – mérgeskedtem az idegen férfira. – Miért ragadja el a pillanatot?
- Veszélyes… - mondta újra.
- Nem, nem az!  - álltam ki magam mellett és határozottan Jin felé fordultam, aki egészen közel jött hozzám és a tenyerébe vette az arcomat. Szája rohamosan közeledett az enyémhez. A szívem turbó fokozatba kapcsolt és csak a dobogását hallottam, majd egy nagy dörrenésre felriadtam. Zihálva ébredtem fel , egészen kivert a víz.
- Ez meg mi volt?
Hajamba túrtam és lecsúsztam az ágy szélére. Fejemet körbeforgatva tapasztaltam, hogy reggel van és én jócskán elaludtam, de még így is nagyon fáradtnak éreztem magam, valószínű azért, mert felriadtam. Kisétáltam a fürdőbe, hogy megmossam a fogam, s közben kábult fejemet néztem a tükörben.
- Oh, drága kenyér, milyen fejem van…  - túrtam a hajamba, de semmi haszna nem volt. A fésűvel próbálkozva észrevettem, hogy egy nagy csomó van féltett tincseim között. Ez az egyetlen, ami bizonyítja, hogy lány vagyok, mert kosár méretemre nem igazán lehetek büszke…
  A fésűt úgy belenyomtam, hogy nem tudtam kiszedni.
- OMG! – dörmögtem fogkefével a számban és rángatni kezdtem a hajamban ékeskedő tárgyat, majd, úgy ahogy voltam habosan rohanni kezdtem a lépcsőn. – Anya! Anya! – vettem be a kanyart a konyhába.
- Mit rikácsolsz kora reggel?
- Nem tudom kiszedni… - hadartam el, de még én sem értettem.
- Nem értek semmit, vedd ki a szádból a fogkefét. – rántotta ki a számból, ami nem esett jól, de jobban aggódtam a hajam miatt, így elismételtem, amit az előbb próbáltam mondani.
- Nem tudom kiszedni a fésűt. Segíts.
- Le kell vágni. – közölte Him Chan, aki megint evett valamit. S még én vagyok a zabagép. Aha…
- Kac-Kac, Hime őfelsége, de nem nevetek ám.  – fintorogtam, s nem akartam vele tovább foglalkozni, így anyámra néztem kérőn. – Szedd ki.
- Ülj le! – nyomott le a Him Channal szemben lévő székre. – Jól beletekerted.
- Tudom. – nyöszörögtem hisztizve, mert fájt a fejbőröm. Him Chan jól szórakozott velem szemben, de ahelyett, hogy az asztal alatt megrúgtam volna, bevillant az álmom és teljesen elmerültem benne. Teljesen magával ragadott a majdnem csók pillanata.
- Úr Isten! – pattantam fel a székről, mire a fésű megfeszült és nagyot pattanva ketté tört.
- Hjaaaa! – ordított rám anyám és vállon csapott.
- Mi van, ha meg akar csókolni? – meredtem magam elé.
- Kiii? – kérdezték egyszerre, én meg rájöttem, hogy hangosan is kimondtam a gondolatom.
- Senki! Senki! – ültem vissza. A körmömet rágtam és azon gondolkodtam, hogy mit fogok akkor reagálni, majd elbambultam Him Chan száján. Ő már biztos megcsókolta Jenny-t. Annyira néztem a mozgó ajkakat, hogy nem is hallottam, hogy hozzám beszél.
- Ah… - eszméltem fel, s abban a pillanatban megszabadultam a fésűtől.  – Végre! – túrtam boldogan a hajamba.
- Ez volt a kedvenc fésűm. – görbítette le a száját anya.
- Ugyan már! Az csak egy olcsó vacak. Minden sarkon lehet ilyet kapni.
- Mi az, hogy ócska vacak? Idősebb, mint te vagy.
Kissé mérges volt a fésű halála miatt, így próbáltam oldani a feszültséget.
- Jössz bokszolni? – álltam be harci állásra viccesen és a levegőbe csapkodtam anyám arca előtt.  – Na? Na?  - Láttam, hogy a fésű maradványa körül elfehérednek az ujjai, de még mindig provokáltam. Him Chan értetlenül nézett ránk, miközben bekapta az utolsó falatot a tányérjáról és a mosogatóhoz indult.
- Sosem unatkozik az ember ebben a házban… - jegyezte meg anyám arcát látva.
- Hjaaaa! – ordított – Kim Jin Hee! Majd én, megtanítalak verekedni. Gyere ide! – kiabálta utánam, de akkor én már a mosogató és Him Chan között voltam szorosan. – Gyere ki onnan!
- Eszem ágában sincs. – markoltam jobban Him Chan atlétáját és felnézve kértem:
 - Mond neki, hogy ne bántson. – de csak lefejtette az ujjaimat a pólójáról és továbbállt.
- Adjon neki Ahjumma. – nézett anyámra szurkolva.
- Áruló!!!
- Szerintem jobb, ha futsz! – villantotta rám a fogsorát.
- A franba! –iramodtam neki.
- Mit mondtál Jin Hee? – rohant utánam anyám, de én már a lépcsőnél jártam.
- Ezért még csúnyán számolni fogunk Hime, ugye tudod?
- Juuuuj! – játszotta meg magát, majd nevetve otthagyott.
- Anya, bocsi, nem lehetne, hogy nem vágod hozzám az imádott fésűdet? – vigyorogtam, mint a tejbe tök és finoman hátráltam fel a lépcsőn. Még szerencse, hogy az első szoba az enyém és hamar be tudtam rajta iszkolni.
- Huhh! Ez kemény volt, azt hittem hozzám vágja… - dőltem az ajtómnak - Milyen agresszív ez a család. – csóváltam a fejem, s a szekrényemhez mentem, hogy kiválasszam a legszebb ruhámat. Kikaptam egyet a szekrényemből, majd elmentem lezuhanyozni. Nagyon meleg volt, még a nyár végén is, így jól esett a gyors zuhany. De mikor visszatértem szobám nyugalmas rejtekébe és felöltöztem, valami nem stimmelt.
- Ez a ruha nem lesz jó. Nem mehetek farmerban egy randira. Már bánom, hogy kidobattam anyuval azt a sok lányos ruhát, amit nekem vett. Aigoo. – túrtam a hajamba kétségbeesetten és bátorságot vettem magamon, hogy újra megközelítsem a konyhát.
  Lassan indultam le a lépcsőn, hogy bekukucskáljak a konyhába.
- Anya? – kérdeztem félve. Anya szeme villámokat szórt, de nem tudott ellenállni angyali arckifejezésemnek. Mély levegőt vett és szabad utat engedett nekem. – Bocsánat. Többé nem leszek tiszteletlen.
- Látod, hogy tudod, miért vagyok dühös…
- Tudom, de azért szeretsz és segítesz nekem? – pislogtam fel rá sűrűn.
- Mi a bajod? – kavargatta tovább az ebédet rám sem nézve.
- Öhm… Randim lesz és ez az egy normális ruhám van. Nem mentettél meg párat a tavaly nekem vett ruhák közül?
- Randi? Az első randid?
Bólintásomra elzárta az étel alatt a gázt és lekapta magáról a kötényt, majd bevonszolt a szobájába. Nagyon lázba jött a randi szó hallatán.
- Az első randi nagyon fontos, főleg ha képes volt téged elhívni. Szépnek kell kinézned és aranyosnak. Bízd rám magad.
Nem mondhatnám, hogy annyira felvillanyozott az ötlet, de anyám mégiscsak jobban ért a lányos cuccokhoz, mint én. Egy óra múlva már kész is voltam mindennel. Körülbelül 10 összeállítást próbáltam fel, a fehér egybe ruhától, a miniszoknyáig.
- Nem jöhetsz ki. –parancsolt rám, majd rám zárta az ajtót. Az álló tükörben néztem magam. Fekete fodros blúzt aggatott rám, amiből ki voltak a vállaim. Idézem: „egy kis szenvedélyt mindig bele kell csempészni az öltözékbe, ha randira mész.”
Ki vagyok én, hogy vitatkozzak ezzel? Új volt nekem az egész és izgultam. A kék mintás szoknya nem nyerte el a tetszésemet, de az öv, amivel megtörtük a ruházatot, jobban feldobta a külsőm. A hajam két oldalra kötöttük, hogy aranyos is legyek, s magas sarkúba bújtattam a lábaim.
- Mostmár kijöhetsz. – kiabált kintről, s, ahogy kiléptem Hollywood-i piros szőnyegen éreztem magam a fényképezőgépek fényei és kattanásai kereszttüzében.
- Anya! Mit csinálsz? – nyafogtam.
- Egyszer nézel ki úgy, mint egy igazi lány, meg kell örökítenem. Igaz Him Chan? – nézett az épp belépő fiúra, aki csak végignézett rajtam és felhúzta a szemöldökét.
- Mi van? Meglett a tündér keresztanyád? – nevette el magát kissé.
- Kac-Kac viccesnek tetszik lenni. – húztam én is félre a szám. – Mennyi az idő? – néztem a faliórára, s a fejemhez kapva tapasztaltam, hogy el fogok késni. – Elmentem! – kaptam fel a táskám.
- Hová mész? Várj már! – szólt utánam Him Chan.
- Este találkozunk az edzésen. – intettem és már ott sem voltam. A kis kopogós cipőmet nem igen futásra tervezték, de még idejében elértem a buszt, ami a megbeszélt mozi elé vitt. Jin még nem érkezett meg és ennek valahol nagyon örültem, mert hajlamos vagyok elkésni, ha időpontról volt szó. A telefonomat az íróasztalon hagytam és nem tudtam neki telefonálni. A filmet már megkezdték, de Jin sehol sem volt, így csak vártam és vártam…

-Nyolcadik rész-

 Az iskolában megannyi szakkör van, de számomra mind unalmas, kivéve egyet, a küzdősport szakkört, aminek immár 4 éve tagja vagyok. Egész héten azzal nyaggattak, hogy vegyek már fel valami mást is, de semmi kedvem nem volt hozzá, így édes mosollyal leráztam mindenkit, akit csak lehetett. Már a megbeszélésre tartottam. Átöltöztem a sportruhámba és a terem felé vettem az irányt, miközben gondosan összefogtam a hajam, hogy ne legyen majd útban. Ahogy beléptem a terembe, kissé megtorpantam.

Mi a franc? Hol vannak a lányok?

Csak álltam ott pár pillanatig, majd megpillantottam Zelo-t és odamentem hozzá a matracra. Leültem.
- Hol vannak a többiek? – pislogtam fel rá. Még ülve is magas volt. Nehéz is volt átdobni a vállamon. Ő volt az egyik, aki megnehezítette a helyzetem, ha harcoltunk.
- Most jönnek. – mutatott az ajtó felé. Mindenki átöltözve közelített a matrac felé. A torkomban kisebb gombóc akadt meg, amikor megláttam Jin-t felém közeledni. Már egy hete nem tudom őt kiverni a fejemből. Még soha nem éreztem ilyet, olyan mintha mágnesként vonzódnék hozzá. A mosolya levett a lábamról és elgyengültem. Kissé összeakadt a tekintetünk, de gyorsan elfordítottam a fejem az ablak felé, mintha egyáltalán nem vettem volna észre. Csakhogy ez nem jött be, mert leült mellém egy szó nélkül.

Miért? Miért pont Ő ült mellém?

Félénken néztem rá, s láttam, ahogy félmosolyra húzza a száját. A szívemhez akartam kapni, de a szívem a torkomba ugrott hirtelen és idétlen visszamosolygásom közepette Zelo-hoz kezdtem bújni.
- Mi bajod van Noona?
- Semmi- semmi! – tiltakoztam, s ahogy elhúzódtam tőle a vállammal meglöktem Jin-t. – Bocsi. – néztem rá és fülig pirultam. Úgy éreztem kezdem elveszíteni az önkontrolomat és nem tudom irányítani a helyzetet.

Nyugi Jin Hee! Annyi fiú van mindig körülötted, miért vagy ideges? Mély levegő! Ki és be.

Becsukott szemmel koncentráltam. Ahogy lenyugtattam magam kinéztem Zelo mögül és a többieket vettem szemügyre.
- Ugye nem csak én leszek egyedül lány? Hol vannak a többiek?
- Úgy hallottam, hogy idén egy lány jelentkezett csak.
Kissé megfeszültem Jin hangjára, hisz most hallottam először ilyen hosszú mondatot a szájából és ráadásul most hozzám beszélt. Egy pillanatig csak tátott szájjal néztem rá a dupla sokk miatt, s mire megszólaltam volna, már nem volt aktuális bármit is mondani, így szép lassan visszacsuktam a számat és az elnökre néztem, aki csendet kért, hogy elkezdhesse az értekezletet.
- Sokan tudjátok, hogy mennyire fontos nekünk az idei év. Sok embert veszítettünk, de egy embert személy szerint Jin-t sikerült beszerveznem köreinkbe. Már tavaly is kértem, hogy csatlakozzon hozzánk, de csak most állt kötélnek. – nevette el magát az elnökünk és Jin is, aki felállt és mindenki felé meghajolt üdvözlésképpen. -  A verseny egy hónap múlva lesz, s mivel ez nagyon fontos az iskolának is, engedélyezett külső felkészítőt, aki hamarosan megérkezik hozzánk. Ha lehet, ne lógjátok el az edzéseket, s amikor csak tehetitek, erősítsétek az állóképességeteket. A területi verseny egyenes út az országos versenyre. Lazsálásnak nincs helye. Van, aki ezekkel a feltételekkel ki akar lépni? Még most megteheti. – nézett körbe, de egy kéz se jelent meg a magasban. – Remek. A szomorú hírem, hogy a lányok közül minimum kettő személynek kell indulni egy iskolából és az idén csak egy lány tagja van csapatunknak.
Mindenki egyöntetűen rám nézett, ami kellemetlen volt, így újra Zelo védelmét vettem igénybe. – De mint tudjuk Jin Hee-t nem érdekli, ha fiúkkal kell verekedni…
Mindenki rám vigyorgott… Felhúztam a lábam és fancsali képpel a térdeimbe temettem az arcom. Kínosan éreztem magam, inkább fel sem néztem.
- Ah, jöjjön be. Bemutatom az új oktatónkat.
- Ehhhhhh? – visítottam nagyot, ahogy felemeltem a fejem. Mindenki engem figyelt még mindig, de nem foglalkoztam vele, csak az előttünk álló apámra pislogtam értetlenül.

Hát ezt nem hiszem el…

Szólásra nyitottam a számat, de mivel mindenki engem figyelt, előremeredt mutatóujjamat visszahúztam és leültem törökülésbe. Apámnak be sem kellett mutatkoznia, hisz mindenki ismerte a híres Kim Ji Hoon-t, aki rengeteg aranyéremmel büszkélkedhet, még fénykorából. Azt viszont senki nem tudta, hogy az apám. Nem mintha akartam volna, hogy ez kitudódjon, mert akkor másképp tekintettek volna rám a srácok, s ezt apám is jól tudta, de azért engem hívott ki. Esküszöm néha nagy szívás lánynak lenni…
- Nos, mérjük fel a tudásotokat. Aki a hölgyet… - kezdett bele, majd rám nézett - Hogy is hívnak?
- Kim Jin Hee. – mondtam a saját apámnak, mintha nem tudná.
- Oké, szóval, aki legyőzi Jin Hee-t, annak nem kell megcsinálnia az ötven felülést.
- Miért pont egy lány?  Szerintem válasszunk párokat.
- Te vagy az oktató édes fiam vagy én? Ha legyőzöd a lányt, akkor utána jártathatod a szád.
Enyhén beragadt a babszem Min Jae fenekébe, úgyhogy nem is jártatta tovább a száját apámmal szemben. – Na, akkor ki áll ki vele? – tette csípőre a kezét apám és Min Jae-re mutatott, hogy álljon fel. Ő volt az első ellenfelem. A harcokat nagyon komolyan veszem, s csak az jár a fejemben, amit apám mondott.
„ Koncentrálj, az ellenség gyengepontjára. Mérd fel az erejét. Ha megtaláltad, ne habozz, hanem cselekedj, de saját gyengeségedet soha ne mutasd ki, mert akkor elveszíted a csatát.”
Min Jae legnagyobb hibája az volt, hogy lassú volt, így megvolt a gyengepontja is. Az első két percben győzelmet arattam. S így volt a következő nyolc csapattársammal is, a tizennégy főből…

- Ahh… Ez nem igaz… - feküdt a hátán Dae Hyun és szaporán szedte a levegőt. Mit ne mondjak már én is eléggé ki voltam fulladva és ez látszott is rajtam. Zelo- t legyőzni ma sem volt könnyű és Yong Guk is okozott némi nehézséget, hisz majdnem elveszítettem a harcot, de az utolsó pillanatban tudtam fordítani. Jong Up volt az egyetlen, akinek sikerült legyőznie, mert Ő egy kissé izmosabb és kigyúrtabb volt, mint a többiek, ami azt jelentette, hogy sokkal jobb kondiban volt és a reakciói is sokkal gyorsabbak voltak. Young Jae és Him Chan volt már csak kicsi csapatunkból és az a személy, akivel nem szívesen álltam szemben, de muszáj volt. Young Jae elleni győzelmem után, Jin volt a soron következő és sokkal nehezebb volt vele szemben állni, mint gondoltam. A szívem egész más ritmust vert, mint általában. Úgy éreztem teljesen elgyengülök, s a kemény csaj énemet simán a kukába dobhattam. Ő maga volt rajtam a fogás, hisz nem akartam durva lenni, ami meg is látszott a mozdulataimon. A legrövidebb meccsem volt, amit elveszítettem.

A francba! Nem lehet Ő a gyenge pontom, le kell győznöm. Nekem nincs gyengepontom.

Ezekkel a gondolatokkal pattantam fel, de legszívesebben a földbe ütöttem volna az öklöm olyan mérges voltam.  
- Újra! – utasítottam, amin meg is lepődött.
- Nem adtál bele mindent? – mosolygott rám.
- Nem, ami azt illeti semmi erőt nem fektettem bele.
- Hajrá Noona! – emelte magasba az öklét Young Jae.
- Azt hittem barátok lehetünk… - nézett rá Jin. - Neki szurkolsz? Azt akarod, hogy egy lány elverjen?
- Hyung, el is fog. Én is kikaptam. Nyugodj bele.
- Az előbb győztem. – tette csípőre a kezét büszkén.
- Ne bízd el magad, megzavartad csak. És most lássunk egy igazi küzdelmet.
Hitetlenkedett arckifejezéssel csóválta a fejét és harci állásba álltunk mind a ketten. Kiürítettem a fejem és teljesen elvonatkoztattam az arcáról. Pár perc küzdelem után - amit mindketten élveztünk, hisz nevettünk közben- egy határozott mozdulattal gyűrtem magam alá s karját hátrafeszítettem.
- Okééé! Okééé! Feladom. - nyögte, mire boldogan elengedtem és már nem éreztem magam olyan cikis helyzetben és büszke is voltam magamra. Apámra mosolyogtam, aki ugyanolyan büszke volt rám, mint én magamra. Jin a kezét felém nyújtotta elismerés képen, amit pirulva, de elfogadtam. A keze forró volt és a mellkasa ütemesen mozgott fel és le. Valószínű picit kifárasztottam, de már én is eléggé fáradt voltam. Az utolsó diót is meg kell törnöm, ami Him Chan volt.
- Mennyi is Him Chan? 49/48 az én javamra igaz? – vigyorogtam rá, de Ő mérges arckifejezést vágott. Ismertem már ezt az arcot, tudtam, hogy valami baja van és ilyenkor még keményebben harcol. Össze kellett magam szedni, mert Him Chanban ilyenkor nagy ellenfelet éreztem. Ahogy apám mondta, bennem nem az erő a domináns, hanem a védelmi vonalam és a gyors reakcióm. Mindig is gyors mozgású voltam, amit végül sokkal jobbra fejlesztettem az évek alatt. Már kiskorom óta, pontosabban 5 éves korom óta különleges edzésekben részesülök, így soha nem mondhattam magam átlagos lánynak, de még lehet lánynak sem. Apám úgy nevelt, mintha fiú lennék, míg anyám próbálta megtartani bennem a valódi énemet. Valamennyire sikerült anyámnak, de mégis ha megkérdeznék, azt mondanám, hogy fiús típus vagyok.
A legtöbb fiú, nem foglalkozott volna lányokkal, de engem sokkal jobban befogadtak maguk közé és attól kezdve, több fiúval barátkozom, mint lánnyal. Bár, még így sem tudtam levetkőzni a valódi nemem, hisz a legtöbb fiú nem tudott lánnyal verekedni, s mondhatni sokuknak ez volt a gyengepontja is, de Him Chan-nak a szemében most nyomát sem láttam, a kegyelemnek.
       A szám elharaptam harc közben, nem figyeltem oda eléggé és már nagyon fáradt voltam. Hosszas küzdelem után a földön kötöttem ki, a lábaimon ülő Him Channal, aki szorosan a földhöz szegezi mindkét csuklóm.

Haragszik rám?

A szeméből mást sem tudtam leolvasni csak dühöt. Hidegen viselkedett velem.
- Szép volt Oppa! – próbáltam enyhíteni az arckifejezésén.
- Ne szólíts így! Tudod, hogy utálom. – nézett az arcomba.
Ami azt illeti, csak tőlem nem viselte el, ha Oppanak szólítom, már egy ideje. Elengedte a kezem és leszállt rólam, hogy fel tudjak állni. Apám tapsolni kezdett.
- Tizennégyből, tizenkettő, nem is olyan rossz arány kislány. – vigyorgott apám, mint fuvaros ló a rohad tökre, míg csapattársaim szégyenkezve vakargatták a tarkójukat.
- Ez nem ér! Visszavágót. – mondta Min Jae.
- Legközelebb… Nekem 14 embert kellett legyőznöm, neked meg egyet kellett volna. Gondolod, hogy igazságos lenne most kihívni? Bár lehet, legyőznélek még így is. – nevettem el magam, teljesen leizzadva. Ő annyira nem nevetett a kijelentésemen, de nem is nagyon érdekelt, csak hagytam, hogy a büntetést megkapja. Jong Up bár legyőzött, de végigcsinálta a felüléseket a többiekkel, míg én elmentem tusolni.
  Olyan jó érzés volt a forró víz, de eléggé fájt a karom, főleg ahol Him Chan szorított. Tudom, hogy nem volt szándékos. Ha ezzel foglalkozik az ember, apróbb ütésekre, horzsolásokra mindig számítani kell. Felvettem az egyenruhámat és a piszkos cuccom beledobtam a táskámba. Ahogy kiléptem az ajtón a frászt hozta rám a falnak támaszkodó Jin. Egy nagyobb káromkodást fojtottam magamba, de a helyett inkább a számat harapva mosolyogtam rá.  Úgy tűnt mondani akar valamit, így rákérdeztem.
- Mondani akarsz valamit nekem? – pislogtam.
- Hát szóval… én azon gondolkodtam, hogy holnap szombat és, hogy szabad vagy-e, mert akkor eljöhetnél velem valahová…

-Hetedik rész-

Korán reggel nem tudtam, hogy miért ordibál anya az ajtóban és, hogy miért veri még öt perc után is kétségbeesetten. Kómás fejjel, a tömör ajtólapra néztem és már épp kezdtem volna mérgesen leküldeni anyát a konyhába, mikor eszembe jutott, hogy ma van a tanév első napja, s tudatosult is bennem, ahogy élére vasalt egyenruhámra néztem. Visszaejtettem a fejem a párnára és vissza akartam aludni.
- Jin Hee! Kelj fel!- dörömbölt - Hallod? – amit újabb dörömbölés követett.
- Kelek már! – ordítottam mélyről feltörő hörgéssel. Nem mintha sokat segített volna, az, hogy lementem a konyhába pizsamában és vakon a hűtőbe nyúltam. Na jó, ez nem igaz, mert amint megittam a hideg frissítő boci tejemet, már is jobban éreztem magam és már nyitott szemekkel tudtam visszamenni a lépcsőn, hogy teljesítsem anyám kérését. Amint szedtem a fokokat azon gondolkodtam, hogy vajon álmodtam, vagy tényleg elhaladtam a reggeliző Him Chan mellett…? Vállat rántottam és becsaptam magam mögött a fürdő ajtót. A hideg víz már egész jól felébresztett, úgyhogy kezdtem izgatott lenni.
- Ebben az évben rám talál a szerelem! Ebben az évben édes iskolás lánynak fogok kinézni.
Eldöntöttem, hogy a cuki oldalam is megmutatom a világnak, így két copfba kötöttem a hajam és egy kis rózsaszín szájfénnyel tettem teljessé fekete-piros kockás szoknyás egyenruhám, amit fehér blúz, piros nyakkendő és sötétkék blézer egészített ki. 
- Ohh! – pillantottam az órára és rájöttem, hogy el fogok késni és még reggelizni sem reggeliztem. Gyorsan leszaladtam a lépcsőn és felkaptam egy almát a kis fonott kosárból.
- Elmentem… - fordultam volna ki kicsiny konyhánkból, de anyám megállított.
- Várd meg Him Chan-t és ha lehet, az idén ne kelljen az igazgatót meglátogatnom. Ne viselkedj úgy, mint egy huligán.
- Mikor viselkedtem én úgy? – pislogtam ártatlanul.
- Mondjuk mikor tavaly kitörted a második emeleti ablaküveget a székeddel.
- Véletlen volt. Nem az ablakhoz akartam vágni. – nevettem el magam visszaemlékezve a volt osztálytársamra, aki azt hitte, hogy a telefonjával, majd be tud fényképezni a szoknyánk alá. Csak addig hitte ezt, míg nem találkozott velem… - Egyébként is, nem látod, hogy milyen cukira vettem a formámat? Mond, hogy nem vagyok cuki. –pislogtam édesen és meglegyintettem két copfom.
- Nem vagy cuki! – közölte ridegen.
- Miért nem? Mond meg Him Chan, hogy az vagyok. – szóltam a reggelijét épp befejező fiúra. Csak pislogott rám, míg a hátára vette a táskáját.
- Ha azt mondom, hogy nem vagy az, akkor kihozom belőled az állatot, ha meg azt mondom, hogy az vagy, akkor meg hazudok, úgyhogy tartózkodom, mert egyiket sem szeretném.
Ment el mellettem cinkos mosollyal.Tényleg majdnem kihozta belőlem az agressziót és majdnem leütöttem, de mivel ez az első iskola nap, úgy döntöttem türtőztetem magam.
      Kissé tempósabban szökdécseltem előtte az úton, mert utáltam hátul kullogni.
- Az idén fel fog rám figyelni valaki, mert olyan édes leszek, akár egy csupor méz. – ahogy kimondtam a lábaim engedtek maguknak és nagy puffanással hasaltam a földre. Az almám vidáman gurult le a lejtőn nem foglalkozva velem… Miért is foglalkozna velem egy alma, de hogy még Him Chan sem, az már abszurd volt.
- Ha így hozod a formád továbbra is, akkor tuti nagyon sokan fognak rád felfigyelni. – nevetett és felvette az almámat a földről. Rögtön felpattantam és leporolva magam utána rohantam.
- Hej! Az, az enyém! – kaptam ki a kezéből. – Nem reggeliztem.
- Miért? Sokáig tartott begumizni a hajad? – fogta meg az egyik összefogott tincsem.
- Még mindig kevesebbet vagyok a fürdőben, mint te, kíváncsi lennék, mit csinálsz annyi ideig. – vigyorogtam az almámra.
- Legalább én felkelek hozzá időben.
- Hagyjuk már! Te is ugyanolyan lusta dög vagy, mint én. – nevettem el magam, s a buszunk jelent meg előttünk.
- Omo! –rohantunk is, hogy még idejében elkapjuk. A második megállónál Young Jae is felszállt, Ő az egyetlen, aki ezen az útvonalon utazik minden nap. Általában, így hárman megyünk a suliba és jövünk is haza. Már amikor nem terveznek suli utáni programot és egyedül hagynak. Igen, nem lehetek mindig velük, bár őszintén én nem bánnám.
  Az idei év még keményebb lesz, de már feldolgoztam, hogy Yoo Bin elhagyta kicsi hazánkat egy jobb lehetőség érdekében. Ezzel viszont egyedül maradtam az iskola falai között, ami szomorúvá tett.
  A buszon olyan tömeg gyűlt össze, hogy alig vártam, hogy leszálljunk, s mivel a fiúk tökéletesen figyelmen kívül hagytak, mert egy új játék kötötte le a figyelmüket, így kénytelen voltam zenét hallgatni. Már majdnem az iskolánál jártunk, így átfúrtam magam a tömegen, hogy könnyebb legyen leszállni. Intettem a fiúknak is, hogy kövessenek, így mikor leszálltam szorosan mögöttem voltak. A többiek is megvártak minket, úgy ahogy szoktak, s együtt mentünk az iskola kapujáig. Imádtam, mikor mindkét oldalamon három-három barátom sétált, de kissé el is szomorított a gondolat, hogy ez lesz az utolsó közös évünk. Az iskola kapujában felnéztünk a nagy krémszínű épületre.
- Szerezzünk szép emlékeket. Ez lesz a legszebb évünk. Fighting! – emeltem fel az öklömet és mindenkinek nagy mosoly ült az arcán. – Oszolj! – adtam ki a parancsot és mindenki, vagyis majdnem mindenki otthagyott egyedül.
- Néha olyan érzésem van, hogy utálnak… - mondtam az orrom alatt.
- Ugyan Noona, ne beszélj hülyeségeket, bár lehet, hogy van benne valami. – gondolkodott el Dae Hyun, s mielőtt még bokán rúghattam volna, valaki a nevemen szólított.
- Jin Hee! – ahogy kinéztem Dae Hyun mögül, nem hittem a szememnek. Egyetlen barátnőm szaladt felém.
- Yoo Bin! – szaladtam én is és egymás nyakába ugorva visítoztunk. – Nem úgy volt, hogy elköltöztök?
- Visszajöttem, mert nem tudok nélküled élni.
- Mesélj! – karoltam belé és intettem Dae Hyunnak, hogy később majd találkozunk.
Yoo Bin szája be sem állt, de csak annyit szűrtem le az egészből, hogy aki nélkül nem tud élni az a barátja és nem én…  Egyenesen a táblához mentünk, hogy megnézzük ki melyik osztályba került.
- Osztálytársak leszünk. –toporzékoltunk.
 Tavaly külön osztályba kerültünk, ami kissé megviselt. Annyira nem, mint a hír, hogy az utolsó évben már nem lesz velem, de elég rázós volt, mert Yoo Bin az egyetlen, aki mellett lánynak érezhetem magam.
- Oppa! Egy osztályban leszünk.
- Ühm! – hallottam a hátam mögött a párbeszédet és hátranézve valószínű a suli szívkirályát és szívkirálynőjét láthattam. Him Chan volt az és a barátnője, aki szemtől szemben még szebb volt, mint a képen. Ahogy egymásra mosolyogtak furcsa érzésem támadt, s mintha kiesett volna az iskola zaja egy pillanatra.
- Megyünk? – húzott el Yoo Bin én meg csak vigyorogtam a párra és engedtem barátnőmnek.
- Omo! – kezdte, mikor kellő távolságra kerültünk a táblától. – Nem is tudtam, hogy együtt járnak. Mégis mióta jár Jenny-vel?
- Ismered?
- Nem igazán, csak nagy híre van a suliban.
- Milyen híre? – húztam fel a szemöldökömet.
- Azt hittem, hogy ti együtt fogtok járni… Ezt nem gondoltam volna, mindig együtt voltatok… – rágta a körmét.
- Hülye. – csaptam meg a karját – Együtt nőttünk fel, jó hogy együtt láttál minket. Olyan, mintha a bátyám lenne…
- Aha! Tudod, hogy kinek beszéld be!
Kezdett idegesíteni…
- Yoo Bin! Azt mond már, hogy mit tudsz a lányról.
- Ja, semmi különöset, mindössze a fiúk az osztályban őt szavazták meg a legszebbnek és mindig minden buliban ott van. Gazdag családból származik és nagyon jól nevelt. Miss tökély. Illik Him Chanhoz.  De siessünk, mert le fogjuk késni az ünnepséget.
Szaladni kezdett a folyosón, én is rohantam utána, de véletlenül összeütköztem valakivel.
- Oh, bocsi, nem akartam. – rohantam vissza, hogy felvegyem a válláról lelökött táskát. Csak rám mosolygott és egy szó nélkül tovább ment. Olyan furcsa volt, így én is csak furcsán fixíroztam távolodó hátát.
A barátnőm tátott szájjal rohant felém vissza.
- Olyan szerencsés vagy! Rád mosolygott!
- Mi van? – fintorogtam rá, hisz nem értettem, miért lennék én szerencsés. - Kifejtenéd bővebben?
- Ne mond, hogy nem tudod, hogy ki volt, akit letaroltál.
- Egy, nem taroltam le, csak meglöktem. Kettő, nem ismerem…
- Te melyik bolygón élsz? Esküszöm nem értelek… Ő a suli szívkirálya. Tavaly rengeteg sportversenyt megnyert és a lányok csak őt akarják.  Bár két évvel alattunk jár, de annyi idős, mint mi. Vajon miért halasztott annyit? A pletyka úgy szól…
- Nem érdekel… - vágtam közbe, mielőtt még elkezdte volna és továbbmentem.
Az osztályban kihúztuk, hogy hova fogunk ülni. Én a leghátsó padot kaptam az ablak mellett. Yoo Bin velem párhuzamosan a másik sorban, míg Him Chan kettővel ült előttem. Az első nap még unalmasabb volt és nehezebben telt, mint gondoltam. Alig vártam, hogy egyek valamit, s a büfébe rohantam, miután megismertem Yoo Bin barátját. Úgy álltak elém, mintha már ismernénk egymást, de az igazság az volt, hogy fogalmam nem volt, hogy ki áll előttem. Az, hogy a suli edzéseken sokat találkoztunk, nekem nem mondott sokat, sőt, ami azt illeti semmit sem. Azért kedvesen vigyorogtam és úgy tettem, mint aki örül a viszont látásnak és minden egyéb másnak. Mondjuk az ebédemnek jobban örültem volna. Néha tényleg olyan érzésem volt, mintha egy másik galaxisból jöttem volna és nem is ebbe a suliba járnék. Nem ismertem Jenny-t a szívtiprót sem és Yoo Bin barátját sem, ez már aggódásra adott volna okot. De nem aggódtam. Inkább az járt a fejemben, mennyire elvette Yoo Bin eszét a szerelem. Megérte feladni az álmát a szerelemért? Konkrétan az életéről mondott le és még az sem biztos, hogy együtt maradnak az év végéig… Ki vagyok én, hogy előre ítéljem meg a helyzetet? Vagy csak féltékeny vagyok? Valószínű megtámadott a zöld szörny is, mivel mindenki turbékolt a közelemben csak én voltam egyedül, mint a kisujjam. A suli végével mindenki ott hagyott, így lementem Young Jae-hez, hogy hátha Ő is hazafelé tart, mint én.
- Hahó! – néztem be az osztályba és megpillantottam a táskájába pakoló fiút, s pár osztálytársát. – Jössz haza?
- Aha! Megyünk együtt?
- Ühüm! –léptem elé.
- Együtt jártok? – kérdezett rá egy fiú.
- Young Jae a testvérem…
- Hogy lenne már a testvéred… Ismerem a családját. Nem az!
- Ha azt mondom, hogy a testvérem, akkor az is! Világos? – meresztettem rá a szemem.
- Nyugi Noona! – nyugtatott Young Jae  - Nem járunk, csak barátok vagyunk.
- Rád van tapadva a csaj, nem látod?
- Young Jae… - néztem a barátomra idegesen. – Te adsz neki, vagy én üssem le?
- Mintha le tudnál… - nevetett az orra alatt, amivel irritált. Olyan volt az a fiú, mint egy rossz csalánkiütés… Young Jae látta, hogy nehezen viselem a mai napot és hamar kiborítanak, így elém állt.
- Haver, jobb, ha kussolsz.- nézett hátra. - Menjünk Noona! – terelt volna ki, de a sarokban észrevettem egy fiút, aki a markát a szájához szorítva próbálta visszatartani a nevetést.  Ő volt az akit elsodortam.
- Jin, holnap megtartjuk a megbeszélést.  
- Oké! – mosolygott ránk az említett.  Olyan furcsa érzésem támadt, ha rá néztem. Kicsit titokzatos volt nekem… Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk és rájöttem, hogy elvágtam magam a suli szépfiújánál is… Letörtem és ezt YoungJae észre is vette.
- Mi a baj Noona? Ennyire zavar, hogy azt hiszik a barátnőm vagy?
- Nem jöttél még rá, hogy azt hiszik, hogy én loholok utánad, te meg szórakozol velem? Tavaly is irritált ez a fickó, de egyszer Istenemre mondom, hogy leütöm. Ráadásul leégettem magam megint.
- Jin előtt? – nézett rám – Csak nem tetszik neked?
- Nem is ismerem… - adtam a választ. – Csak azt mondták van róla valami pletyka…
- Ja! Igen. Múlt évben jött vissza a suliba és már akkor is osztálytársak voltunk. Állítólag Japánban, ahol addig élt sok rendőrségi ügye volt. Ezt viszont senki nem hiszi el, mert jó tanuló, és a lányok nagy kedvence, hisz magas, jóképű és van egyfajta varázsa.
- Ha nem tudnám, hogy nem, azt hinném, hogy tetszik neked. –nevettem el magam, ahogy felléptem a buszra és lehuppantunk egy ülésre egymás mellé.
- Noona, csak azt mondom, amit én is hallottam.
- Aha! – húzogattam a szemöldököm- Én is azt mondanám.
- Meg fogok sértődni. – közölte nevetve, mire én meglöktem kissé és eltátogtam neki, hogy „csak vicceltem”.