-Negyedik rész-

Mindig is imádtam a kirándulásokat, de soha nem értettem meg, hogy miért kell mindehhez hajnalok hajnalán kelni. Kómásan ballagtam le a lépcsőn, néha a hajamba túrtam ásítva, hogy magamba öntsem a minden reggel elfogyasztott hideg tejemet. A konyhába befordulva megtorpantam, s ahogy Zelo hátrafordult összerezzent.
- Mi a… - kezdte volna, de utána csak eltátotta a száját és bámult rám.
- Akár a Loch Ness-i szörny… - fintorgott aprókat bólogatva Young Jae. Ha nem lettem volna ilyen álmos, talán fel is fogtam volna, hogy mit mond, de a tegnapi után talán fel sem akartam. Ásítva mentem el mellette, hogy kinyissam a hűtőt és magamhoz vegyem a reggelimet.
Jó nagyokat kortyoltam az italomból, ami egyre jobban kezdett felébreszteni. Nem volt megszokva, hogy ennyi ember van a konyhában kora reggel.  Míg anya a reggelit készítette, a többiek lefoglalták magukat egy kis hangos erőpárbajjal. Észre sem vettem, hogy Yong Guk belehajol az arcomba. Lassan pislogtam kettőt és csak néztem vigyorgó arcát.
- Neko Chan!

Mi van?

Értetlen arckifejezésemre egy fintorral reagált, majd hüvelykujját végighúzta a szám felett.
- Bajszod van.
- Ohh… - töröltem meg az arcom a kézfejemmel. Ettől a mozdulattól bármelyik átlagos lány a föld alá pirult volna, de én nem vagyok egy átlagos lány. Azért bevallom, hogy kissé zavartan álltam ott, miután otthagyott, de ezt az istenért sem mutatnám ki. Inkább informálódni kezdtem.
- Hol van Him Chan?
- Kicsit kiütötte magát tegnap, még alszik. – mondta Dae Hyun.
- Alszik?
Igazságtalannak tartottam, hogy Ő még lustálkodik, míg én már rég talpon vagyok. Enyhe túlzással… Elindultam azzal a szándékkal, hogy felkeltem, miközben az asztalon Szkanderrel kísérletező Jong Up-ra és Zelo-ra néztem.
- Hajrá Zelo! – bíztattam a legfiatalabbat. Nem voltam benne biztos, hogy erősebb lenne Jong Up-nál, de azért szurkoltam neki. Egyenesen átvágtam magam a hátsó udvaron Him Chan szobájáig.
- Hej! Ébresztő! – rontottam be kiáltva. A hasán feküdt. Keze lazán kilógott a takaró alól, ami félig a földön volt. Barna haja kirikított a fehér ágyneműből.
- Ébresztő!  - ismételtem meg immár az ágy mellett állva.
- Hagyj már! – húzta a fejére a párnáját
- Nem hagylak. - fogtam meg a párna sarkát. – Ha- nekem- nem- szabad- aludnom… - rántottam meg minden egyes szónál. – Akkor neked sem. – húztam meg utoljára, de elengedte és a földön kötöttem ki.
- Akkor is felkelsz! – másztam mérgesen a hátára és rángatni kezdtem a pólót rajta.
- Megfojtasz vagy elszakad! – kapálózott, míg meg nem fordult, hogy lefogja a kezem.
- Kelj fel! – meresztettem rá barna szemeim parancsolóan.
- Miért jössz be egy férfi szobájába és miért ülsz a hasamon? Összenyomsz!
- Ha már itt tartunk, te miért jöhettél be egy nő szobájába?
- Milyen nő? – dörzsölte meg álmosan a szemét.
- Milyen férfi? – kérdeztem vissza fintorogva.
- Mássz le rólam. – utasított, de én nem mozdultam.
- Srácok… - lépett be abban a pillanatban Yong Guk az ajtón és egy határozott „ohh” kijelentése után vigyorogva elfordította, először meglepett fejét. Mi is, meglepődtünk, így végül leszálltam Him Chan-ról.
- De jó lenne, ha engem is így keltenének… - jegyezte meg pajkosan Yong Guk.
- Ne gondolj semmire Yong Guk, hisz Him Chan olyan, mintha a testvérem lenne.
- Akkor is jó lenne így kelni. – vigyorgott.
- Szerezz be egy barátnőt. – paskoltam meg a vállát.
- Aigoo Him Chan! Jenny ennek nem fog örülni. Mit gondolt volna, ha ezt látja?
- Fogd be! – ült fel az ágyon.
- Jenny? A barátnőd? Miért nem hozod őt is el a kempingre?
- Szerintem volt rá oka. – nevetett Yong Guk.
- Én lennék az ok? Miért?
- Tudod Jin Hee, bár semmi közöd Him Chanhoz, de ez nem látszik meg rajtatok. Jenny féltékeny típus. – oktatott ki.
- Nagyon jól ismered…
- A nővérem barátnőjének a húga.
- Ahh… - bólogattam mintha ezzel mindent értenék, de semmit nem értettem.
- Húzzatok ki a szobámból és ne beszéljetek úgy, mintha itt sem lennék. Jenny-t meg hagyjátok békén.
- Ohh hogy védi… - jegyeztem meg miközben szó szerint kitolt az ajtón. Nem is ellenkeztem, hisz már ébren volt. A célomat elértem, így gyorsan én is felszáguldottam az emeletre és felöltöztem. Egy farmer rövidnadrágot vettem fel és egy fehér feszes toppot a melegre való tekintettel. A szemüvegemet a szememre toltam és kiléptem a vakító napsütésbe. Negyed óra késéssel indultunk el, mert Him Chan nem akart kijönni a fürdőből. Végre elindultunk. Elfoglaltuk a lakókocsi hátsó kényelmes részé, míg anya az anyós ülésen ült elől, apa mellett. Körbe ültük a pici asztalt. Young Jae a jobb oldalamra ült, Yong Guk pedig a balra. Egy adag chipset faltam. A kezem szinte elveszett az óriás zacskóban.

- Miért olyan nagy a zacskó, ha csak az alján van egy kevés valami? A levegőért is fizetni kell…? Ahhh…  - mérgelődtem hangosan, majd ettem tovább a kis puffancsokat.
- Ahhh eszembe jutott, hogy jövő héten suli. – tört le Zelo. Bánatát kissé én is átéreztem, de azért jó is volt rágondolni.
- Végzősök leszünk. – löktem meg a balomon lévőt. – Szép emlékeket kell gyűjtenünk.
- Nekem lesz egy szép barátnőm, akinek gyönyörű a mosolya és aranyos. – képzelte el Zelo a jövendőbelijét.
- Sok sikert. – Paskoltam meg a vállát átnyúlva Young Jae-n, miközben vadul rágcsáltam a nasimat. – Majd szétnézek a Noonák között és szólok pár szót az érdekedben.
- Isten ments! Hallottam a Dae Hyunos sztorit. – emelte fel kezeit védekezően.
- Pedig olyan szép lány volt… - idézte fel Dae a múltat csillogó szemmel. – Aigo, Noona! Miért mondtál neki olyanokat?
- Jól van már, na! – keltem saját magam védelmére- Mi rosszat mondtam?
- Semmit, csak, idézem, „Dae hyun nagyon cukinak néz ki, de valójában megvan a maga sötét oldala és nagyon ravasz.” És ez még csak a finom verzió volt. Szerinted egy olyan lány, hogy nézett rám azok után? Folyton azon gondolkozott, mikor támadom le.
- Ne mond, hogy nem tetted volna meg te kis huncut. – húzogattam a szemöldökömet és játékosan megdobtam egy puffanccsal.
- Közöd? – kérdezett vissza komolyan és a fejemhez dobta azt, ami az imént elhagyta a kezem.
- Mintha te tudnál is bármit arról… - jegyezte meg Him Chan, de úgy döntöttem nem foglalkozom vele, csak mérges pillantást intéztem felé. Az igaz, hogy még nem volt barátom, de azért ne dörzsölje már az orrom alá. Hogy elkerüljek egy újabb kínos témát felvetettem, hogy játszunk Baksin Robins 31-et (megj.: Ennek a játéknak a lényege, hogy számokat mondanak, és akire a 31-es szám jut az kiesett a körből, addig folytatják, míg nem kerül ki a győztes.)
 - Oké! – lelkesedett Dae Hyun. – A vesztes… - megfeszítette középső ujját és az épp nem figyelő Young Jae homlokához pöckölte. – Takkbam!
- Ahh! – emelte fel öklét a sértett.
- Mit kapjon a győztes? – vetettem fel egy újabb kérdést.
- A győztes bárkitől kívánhat bármit.
- Oké! – mondták egyszerre.
A játékból Zelo után Young Jae, majd Jong Up is kiesett. Negyediknek követte Yong Guk is őket, így már csak hárman maradtunk.
- Huszonnyolc, huszonkilenc, harminc – mondtam és ezzel Dae Hyun is kiesett. Farkasszemet néztem Him Channal és ész nélkül hadartuk el a számokat. Rám esett a harmincegy, így veszítettem.
- VICTORY! – ordított örömittasan és felkészült a Takkbam véghezviteléhez. Erősen szorítottam a szemem és vártam a sorsom, majd hirtelen nagyot fékezett a busz és megálltunk. Az ablakon kipillantva észrevettem, hogy megérkeztünk, így gyorsan kapcsolva kirontottam az ajtón és egyenesen a móló felé futottam.
- Állj meg! Ez így nem ér!
- Bocsi megteszem, amit kérsz, csak a homlokomat hagyd! – rohantam végig a mólón. Lábaim dobogtak a fa szerkezeten. A végére érve kitártam a karjaim és magamba szívtam a friss levegőt. Olyan más volt, mint a szöuli. Imádtam az erdős növényzetet körülöttünk. Sokat jöttünk ide a családdal és mindig olyan jó érzés volt visszatérni ide. Csodás pillanatomat egy erős lökés a karomon zavarta meg és kibillenve az egyensúlyomból beleestem a vízbe. Váratlanul ért, így az orrom és a szám is teliszalad vízzel, de pillanatokon belül fent voltam a felszínen.
- A Loch Ness-i szörny a vízben!

- Igen? Adok én neked szörnyet!

 

Kinyomtam magam a vízből és felmásztam a mólóra. Ütemesen közeledett a lábam Young Jae felé, aki Dae Hyun háta mögé bújt.
- Normális vagy? Mi van, ha nem tudok úszni? Teli ment az orrom vízzel. Tudod milyen rossz? – kissé megsértődtem, de látszólag nem érdekelte őket. Csak néha pislogtak rám fejüket kissé elfordítva.
- Most meg mi van?
- Aaaa- mutatott rám Dae Hyun és úgy tett, mint aki szánja a dolgokat, de mégis olyan furcsák voltak.
- Mi az? Nem is figyeltek rám. – már épp kezdtem volna teljesen kiborulni, mikor Him Chan a hátam mögé lépett és maga felé fordított.
- Vizes lett a pólód. – nézett le rám egy pillanatra, majd én is lenéztem magamra. Rájöttem, hogy nem is sajnálat volt a fiúk arcán, hanem pír, az átlátszós pólóm miatt, ami felfedte világos kék melltartóm.  Magam elé kaptam a karom és ez volt az a pillanat, mikor el akartam süllyedni zavaromban. Olyan volt, mintha nem viseltem volna azt a pólót. Vizesen tapadt rám és nem tudtam mit tegyek.
- Mondtam már egy párszor, hogy néha tartsd észben, hogy lány vagy hat fiú között.
- Szakadj le rólam. – hangom halk volt és vékony, ahogy a fogaim között szűrtem ki a szavakat. Próbáltam gyorsan eltűnni, de Yong Guk szólásra nyitotta a száját.
- Meg ne merj szólalni! – néztem rá fenyegetően.
- Csak meg akartam dicsérni! Már az is baj?
Válaszként a középső ujjam lendítettem felé, majd magamra csaptam a kocsi ajtaját. A táskámban kutattam száraz ruha után, ami szintén egy farmer volt és egy fekete póló. Már csak azért, mert elegem volt a fehér holmikból egy életre. Megvártam, míg elvonul a vihar, amit okoztam és visszatértem a többiekhez, akik már a sátrakat készítették elő.

-Harmadik rész-

A tegnapi edzés kicsit betette a kaput nálam. Úgy éreztem, hogy egy élő hulla vagyok, annyira fáradt voltam, pedig nem is csináltam semmit, mert a feladat nagy részét megint a segédeimre hagytam. Mégis a semmittevés fárasztóbb volt, mint hittem, de erőt adott a tudat, hogy holnap nem kell mennem, mert egy kis kirándulásban lesz részünk. A gondolatra egyre vidámabban sétáltam haza.
- Megjöttem! – dobtam le magamról a cipőimet és rögtön a konyhaasztalhoz ültem Him Channal szemben, aki mellett Yong Guk foglalt helyet.
- Ti már itt vagytok srácok? Hamar ott hagytatok.
- Csak, hogy te is csinálj már valamit.
- Chöö… Bepakoltatok a lakókocsiba?
- Ja, folyamatban van. – közölte Yong Guk.

Yong Guk sűrűn megfordult nálunk, ami azt illeti a többiek is sokat voltak itt az edzések miatt. Imádtam a nyarat, mert tényleg nem unatkoztam, hisz anyám főzőklubja ilyenkor volt a legaktívabb. Az elején sokat jártunk össze, hogy megkóstoljuk az ételeket, de miután Mrs.Sang csatlakozott a klubhoz, inkább lemondtunk erről az élményről. Hogy Mrs. Sang-ról is beszéljek kicsit, ha találkoztál már valaha idegesítő, erőszakos nővel, akkor azon Ő biztosan túltesz. Borzasztóan főz és még észre sem veszi. Valaki egyszer igazán közölhetné vele, hogy rajta a gasztronómia Istene sem tud segíteni, úgyhogy próbálkozásai feleslegesek. Biztos nem én fogom vele közölni az fix.
 Egyszer találkoztam a férjével is, aki elméletben fiatalabb tőle, de ránézésre felszedett magára tíz évet pluszba. Vajon mi késztette arra, hogy elvegye? Mert, hogy nem a hasán keresztül fogta meg, az biztos. Mindegy is, az életben rengeteg olyan kérdés van, amire nem kapunk választ soha…
- Jin Hee! – jött oda kecses páva járásával. – Kóstold meg!

Édes Istenem! Mit vétettem ellened?

- Nem vagyok éhes köszönöm.
Velem szemben elfojtott nevetésbe kezdett a két fiú. Tudták, hogy nem menekülök meg és meg kell ennem, azt, amit főztek. Hála annak, hogy állandóan nyafogtam a klub idő alatt, milyen éhes is vagyok… Yong Guk már oly annyira próbálta leplezni jó kedvét, hogy Him Chan háta mögé bújt.
- Úgy látom Yong Guk nagyon éhes és szívesen megkóstolná.
- Oh, igen? – pislogott kettőt Mrs. Sang én pedig álltam Yong Guk szúrós tekintetét és cinkos mosolyra húztam a szám.
- Nem kérek! – nézett fel az említett konyhatündérre, de Ő nem ilyen könnyen lerázható típus, így áldozat lett.
- Ugye, hogy finom Yong Guk? Én főztem… - kiabált anyám a konyhából, amivel elrontotta a „játékom”. Lehervadt mosollyal néztem a burgonyát hámozó asszonyra. Ellentétben az előttem állóval, az Ő főztje kifogástalan volt.
- Nagyon finom Ahjumma! – emelte Yong Guk a hüvelykujját anyám felé.

Francba…

- Kóstold meg te is Jin Hee. – nyomott oda a számhoz még egy adagot.
 Bárcsak ellenkeztem volna…
- Finom ez is ugye? Én csináltam, ezt a csoda curry-t.
Hirtelen nem tudtam megmondani, mit is érzek. Talán könnyek is gyűltek a szemembe, ahogy a röhögő bandára néztem.
- Megjöttünk! – lépett be az ajtón Dae Hyun nagy hátizsákkal felpakolva, mögötte Young Jae és Jong Up is hasonló mázsákat cipelve. Még mindig a számban érzett förtelmes ízzel küzdöttem, időm sem volt szólni Dae Hyunnak, hogy ne kóstolja meg, mert nyilvánvalóan vegyi anyagot tartalmaz.
- Mi ez? – forgatta a szájában fintorogva. – Méreg?

Valami hasonló kísérleti anyag.

- Hozz már neki vizet. – kértem meg Him Chant együtt érezve, aki kivételesen készségesen felállt és a konyhába ment az italért. Mrs. Sangot kissé rosszul érintette a „méreg” szó, így csak leült a nappaliba magába roskadva.
- Mit csináltál már megint? – ért Him Chan kérdése, amint visszaért és a fiú kezébe nyomta a poharat.
- Én? –mutattam magamra értetlenül. - Semmit.
- Tuti csináltál, valami számlával. Ahjumma időzített bomba. Valakivel telefonon beszél.

Számla?

Először nem értettem, hogy milyen számlára gondol, de leesett, hogy megint bajban vagyok.
- Számla! – pattantam fel. – Dae hyun! – ordítottam a fiúra, aki ijedtében majdnem félrenyelt. - Fuss, ha kedves az életed.
A bomba felrobbant.
- Kim Jin Hee! - hallottam a kiáltást. Him Chan elkapta a kezem és húzott maga után én meg Dae Hyun-t húztam volna, akit fejbe kapott a zöldség zápor egyik darabja, egy hagyma. Tudtam, hogy nem kellene nevetnem, de nem tudtam megállni, olyan vicces volt a szituáció.
- Jól vagy? – nevettem, mikor egy percre megálltunk.
- Megmaradok… - fogta a fejét és már futottunk is ki a kapun. – Dae Hyun! Ne arra fuss! – szóltam az ellenkező irányba futónak.
- Ha erre megyek nehezebb lesz minket elkapni. Csak remélem, hogy utánatok fog futni.
Én tudtam, hogy anyám csak az utca végéig fog minket kergetni, de az bőven elég volt.  Mi egészen a folyó partig futottunk. Mikor végre megálltunk, Him Chan elengedte a kezem.
- Meg fogod keseríteni az életem. – mondta lihegve és lement a domboldalon. Próbáltam én is lemenni, de kissé meghúztam a lábam futás közben. Végül sikeresen leültem mellé.
- Nem kértem, hogy fuss velem.
- Csak egy, köszi is megtette volna…
- Köszi! – villantottam felé fehér fogaim.
- Fogadjunk, hogy nem fizettél a kifőzdében.
- Nem… Anyu számlájára írattam.
- Remek! Ezt már eljátszottad egyszer. Nem tanulsz a hibáidból?
- Sajnos van olyan hiba, amit kétszer is elkövetünk az életben. – néztem komolyan a lemenő napra, de bölcs gondolatom nem hatotta meg, csak a szemöldökét felhúzva csodálkozott el.
- Inkább hagyjuk. – rázta a fejét.
- Mindig csinálok anyunak programot. – nevettem el magam.
- Csoda, hogy még élünk.
- Ezen én is csodálkozom. – nevettünk.
- Hányszor is mentettelek meg? – sandított rám fél szemmel, hencegve. Tudtam, hogy igaza van, hisz Ő mindig ott van, ha bajban vagyok. De ezt nem vallottam be.
- Na, nem mintha te mintapéldány lennél. Én is sokszor falaztam neked. Például, tavaly, mikor randizni mentél a verseny előtti edzés helyett.
- Igen, a szép az volt, hogy végül kiderült és kétszer annyit kellett edzenem. Két napig alig tudtam menni.
- Hát így jártál… - álltam fel kinyújtózva. – Szerinted visszamehetünk?
- Keressük meg Dae Hyun-t. – állt fel ő is és elindult felfelé. Nekem valahogy ez nem ment olyan könnyen. Kezemmel, lábammal próbálkoztam, míg Ő fentről nevetett rajtam.
- Meghúztam a lábam futás közben, igazán segíthetnél, ahelyett, hogy mozizol.
Már majdnem felértem, mikor a kezét nyújtotta.
- Vajon hol lehet? –kaptam elő a telefonom, de nem vette fel, így hazamentünk. Dae Hyun már ott ült az asztalnál a többiek társaságában a félig megterített asztalnál. Alig mertünk bemenni. Végül odarohantam anyához.
- Bocsi! Bocsi! Bocsi! Éhesek voltunk. – könyörögtem a bocsánatáért. A szemei villámot szórtak, de rám sem nézett.
- Ülj le az asztalhoz. – parancsolta apa. Bánatos fejjel ballagtam a helyemre és leültem.
- Aigo! Aigo! – hajtogatta anya szüntelenül. Dae Hyun-nal ösztönösen összenéztünk.
- Kinyírlak Noona. Ha tudom, hogy ez lesz belőle, soha nem megyek veled.
- Bocsi… - küldtem felé bűnbánó arcot, de láthatóan nem hatotta meg.
- Tudod te, hogy fejbetalált az a hagyma? Még most is fáj.
Felidéződött bennem a pillanat és újra felnevettem.
- Nem vicces! – emelte felém fenyegetően a kanalát.
- Egyetek! – ült le anyám, miután az utolsó edényt is az asztalra helyezte. – Mihez kezdjek veled? – nézett rám szigorúan. – Aigoo! – fogta meg a nyakát. – Miért? Úgy szerettem volna, hogy a lányom Miss Korea legyen.
A pillanatnyi csend után a társaság férfi tagjai visszafojtott nevetésbe kezdtek.
- Hja! – néztem végig rajtuk. – Apa! – nyafogtam- Legalább te ne nevess.
- Sajnálom Jin Hee.
- Ahjumma, talán egy másik életben teljesül a vágya, de ebben biztos nem.
- Vigyázz mit beszélsz Him Chan, túl közel vagy. – sziszegtem felé, miközben erősen a lábába csíptem.
- Auu – dörzsölte meg a csípés helyét.
- Miért? Jin Hee nem szép lány? – tette fel anyám a kínos kérdést.
- Anya! – szóltam rá, amikor láttam, hogy mindenki inkább telitömte a száját, csak, hogy ne kelljen válaszolni. Ez az egész estémre rá nyomta a bélyeget. Csúnyának éreztem magam és kissé sértve, így nem mentem le a többiekhez a hátsó udvarra, csak az ablakomból figyeltem őket. Pont rálátásom volt az emeleti ablakból a hátsó részre, ahol Him Chan lakik. Igen, egy udvarban lakunk, már lassan tíz éve, mióta a szülei elköltöztek. Együtt nőttünk fel, de Ő már kiskorában tudta, hogy nem akar külföldön élni, így az élet úgy hozta, hogy egyedül él, vagyis mondhatni inkább velünk, de ez csak fél igazság.
Nem hagyott nyugodni a gondolat, ami a vacsora óta beférkőzött a fejembe.

 Csúnya vagyok?

Ahogy a tükörbe néztem, egy átlagos lányt láttam, de mégsem voltam az…
- Túl kerek a fejem? – hajoltam közelebb a tükörhöz. – Lehet híztam is… - fintorogtam, ahogy végignéztem magamon. – Le kell állnom a zabálással. Ha levágatnám, a hajam jobb lenne? – emeltem fel egy barna tincsem, s gyorsan el is hessegettem a gondolatot. Nincs szándékomban megszabadulni a fürtjeimtől.
- Túl fiús lennék akkor már… De tényleg csúnya vagyok? Mit jelent szépnek lenni?
- Te mit csinálsz? – szemeim kipattantak, ahogy megláttam a tükörből az ajtónak támaszkodó Him Chant.

Ah... De ciki. Vajon mindent hallott? Soha nem szokott feljönni ide, s az előbb még lent volt.

- Mit keresel itt? – kaptam fel a székről az egyik sapkámat, mintha azt próbáltam volna a tükör előtt.
- Azért jöttem, hogy lehívjalak. A többiek küldtek. – vágta le magát az ágyamra és a szobát kezdte el szemügyre venni, mint aki most jár itt először, de ez nem így volt.
- Nem akarok lemenni Elfáradtam, aludni akarok, plusz holnap korán kelünk.
- Hát jó… - állt meg a hátam mögött és igazgatni kezdte barna haját.  Egy mozdulattal végighúzta az ujját íves szemöldökén és vigyorogni kezdett.
- Olyan szép vagyok!
- Na, húzzál ki a szobámból! – toltam az ajtó felé, miközben hangosan nevetett. – Engedély nélkül ne lépj be ide többet!
Tudtam, hogy mindent hallott és szívja a vérem, de ráébresztett, hogy mindegy milyen a külsőm, mert a szépség mindenképp relatív.

-Második rész-

Széles terpeszben ültem a szauna egyik felének padlóján és hisztimet próbáltam visszafojtani, kevés sikerrel. Vergődtem csak, mint a partra vetett hal és vinnyogó hangokat adtam ki magamból.
Tegnap mikor hazaértem apámnak már tudomása volt mindenről. Hogy megint rossz alakokkal találkoztam és, hogy végig kergettek a negyeden. A kis magánakcióm eredménye, hogy kétheti kényszermunkára lettem ítélve. Igazság szerint depressziómra az tette fel a pontot, mikor anya megtudta mibe keveredtem. Üvöltve végigkergetett az utcán,s mielőtt megkezdtem volna munkámnak eme kötelező részét, vagyis a hisztimet, egy utca szórakozott rajtam kora reggel, mikor visszaemlékeztek a tegnap estére. Annyit sóhajtoztam, hogy azt hittem meg fog alattam nyílni a föld. Miután beálltam törölközőt osztogatni és egy órára a recepcióra, hogy helyettesítsem a főnököt, míg ő elmegy daueroltatni, rám hárult a nemes feladat, hogy nagytakarítást csináljak az összes helységben, beleértve a fürdőt is.
- Ha még egyszer ki kell mondanom, hogy „kellemes időtöltést” mosollyal az arcomon, lőjetek le! – kezdtem újabb hisztibe a szauna közepén.  – Miért? Miért kell nekem az értékes szünetemet ilyenekkel töltenem? Biztos vagyok benne, hogy Him Chan volt az áruló és most falaznak egymásnak, de ezért még csúnyán kikapsz! Hallod? – ordítottam a semminek, majd kicsit lenyugodtam miután kiadtam dühömet. - Igen, ez a meló biztos, hogy el fog tartani két hétig… - néztem körbe a nagy helységben és nyugtáztam, hogy lesz mit csinálnom és nem fogok unatkozni. Ahelyett, hogy tovább mérgelődtem volna, fejhallgatómat a fejemre tettem és kissé vidámabban kezdtem neki takarítani. Végül is, választásom nincs, kidühöngtem magam, miért kellene rossz hangulatban csinálnom? Inkább táncoltam és énekeltem, majd a felmosás után leültem egy már száraz részre, hogy megvárjam, míg a többi is felszárad, de pillanatok töredéke alatt a földön találtam magam. Az ól ajtó kisebbet puffant volna, mint én akkor és ott. Fájdalmasan nyögtem fel, míg levettem a fejemről a fejhallgatót, s meg is pillantottam felettem Him Chan-t értetlen arckifejezéssel.
- Jól vagy? – pislogott le rám, de hogy segítsen az nem jutott el az agyáig.
- Remekül! – nyögtem – Legalább maga segítsen Ahjussi. – néztem a másik oldalamon álló idegenre.
- Ahjussi? – kérdezett vissza Him Chan körbenézve.
- Ha már te nem segítesz… Legalább más kaparjon fel…
- Nagyon beüthetted a fejed. Nincs itt rajtam kívül senki.
- Dehogynem! – mutattam az említett felé, aki már nem volt ott. – Esküszöm, hogy volt itt valaki. De… - hasított belém a felismerés – Him Chan! – nem is kellett akkor már segítség, hogy felüljek. – Te összemásztad a padlót! – néztem a hátam mögé és sírni akartam.

Isten bizony, hogy elsírom magam, vagy világgá megyek.

Erős fájdalom járta át a tüdőm, ami az öklömben gyűlt össze és meg akartam lendíteni, de uralkodtam magamon, és kifújtam egy nagy adag levegőt.
- Csak bejöttem megnézni, hogy jól vagy-e és elhoztam az ebéded.
- Ahhoz képest nem sok hasznodat veszem. – álltam volna fel nagy nehezen, de végül Him Chan rángatott fel a karomnál fogva. Leporoltam magam és mérgesen elvettem az ebédem, majd hozzáláttam.
Nem volt nagy étvágyam, de a szauna dolgozóitól kapott tojások csalogatóak voltak, így leültünk, hogy megegyük őket.
- Te mondtad el apunak igaz? – vágtam a fejéhez a tojást, hogy meg tudjam pucolni.
- Nem én voltam! – tette ugyanazt a mozdulatot, mint én az előbb. Mindketten a homlokunkat fogtuk. Számat harapva küzdöttem a sajgó érzéssel, bár meg sem kottyant a küzdősportok alatt elszenvedett vereségekhez képest.
- Akkor ki volt? – dörzsöltem még mindig fájó pontom.
- Ahjussinak van pár trükkje. Miért mindig én vagyok az áruló a szemedben?
- Mert te félsz tőle a legjobban. Azért remélem, nem követtek végig.
 Him Chan hunyorogva nézett rám. Szavaimból megsejtette, azt, amit eddig még nem mondtam el nekik.
- Mi az igazi oka annak, hogy találkoztál a WILD-al? – kérdezett rá.
-  Nem tudom úgyse eltitkolni igaz? – préseltem össze a számat, majd vállat rántottam. – Ők hívtak…
- Minek, és ami a legfontosabb, hogy miért mentél oda egyedül?
- Azért hívtak, hogy átadjak neked, mint vezetőnek egy üzenetet. –haraptam a tojásomba. – De mielőtt ez megtörtént volna, kellőképpen felidegesítettem őket. Tuti valami nagydologra készülnek… - hunyorogtam tanakodva az előttem törökülésben ülő fiúra, aki a telefonját nyomogatta szüntelenül.
- Hjaaa! Volnál szíves rám figyelni, ha veled beszélek? – löktem meg a lábammal.
- Jó! Volnál szíves megvárni, míg gyorsan elküldök egy üzenetet?
- Nem! – jelentettem ki.
- Gondoltam… - mondta mély hanglejtéssel, fintorral az arcán. – Szóval…- nézett rám. – Rájöttél, hogy szövetkezni akarnak, s hogy ez nem épp jó ötlet, s mielőtt még túl sokat tudtunk volna az egészről kihúztad magad… így volt?
- Valahogy így… - billegettem a fejem jobbra majd balra párszor.
- Ügyes kislány! – borzolta össze a hajam, pedig tudja, hogy nem szeretem.
- Yooo! – hallottam a háttérből a kiabálást. Érkezett a felmentő sereg. Név szerinte Young Jae, Dae Hyun és Jong Up, egy-egy takarítóeszközzel a kezükben. – Jöttünk segíteni.
- Ugye meghatódtál Noona? – guggolt le mellém Young Jae és szemei olyanok voltak, mint a romantikus drámákban a főszereplőé, mikor élete szerelmét pillantja meg. De erről szó sincs…
- Teljesen meg vagyok hatva. Jöhettetek volna hamarabb is.
- Olyan korán nem indul busz.
- Miket beszélsz? Itt laksz egy köpésre.
- Azért mondtam. – nevetett. - Az igazság az, hogy Him Chan mondta, hogy jöjjünk, egyébként eszem ágában nem lett volna otthagyni az elfoglaltságomat.
Némán Him Chan felé néztem, aki nem szólt semmit, csak egy „Mi van?” fejlendítéssel letudta az egészet. Tudtam, hogy zavarban van, hisz már jól ismertem, így csak mosolyogtam.
- Kaja! – telepedett le az ebédem mellé Dae Hyun. Kivételesen nem harcoltam vele az étel miatt, most nem voltam éhes, de tudtam, hogy később nagyon az leszek, mert nem ettem rendesen. Ismerve magam, ez a perc is hamarabb eljött, mint gondoltam, de a fiúknak köszönhetően nagyon jól haladtunk a takarítással. Úgy gondoltam, hogy nem teszek semmi rosszat, ha pár percre egyedül hagyom őket és elmegyek enni. Ki akartam használni az alkalmat, mikor csoportképet készítettek a telefonjukba és sikeresen ki is jutottam az utcára…
- Noona! – érkezett a hátam mögött a hang, mire megtorpantam. Nagyon jól tudtam, hogy ki áll a hátam mögött. Ő volt az egyetlen, aki különleges hanglejtéssel ejtette ki a „noona” szót, ha hozzám beszélt. Most még különösebb volt. Összeszorított szemekkel és szájjal torzult el az arcom, de nagy mosollyal fordultam hátra.
- Meg akartál lógni ugye? – nézett rám az ajtókeretnek támaszkodva.
- Én? – nevettem- Ugyan! – legyintettem is hozzá, de csak vigyorgott rám, azzal az „Úgy is tudom, ne tagadd” kifejezéssel az arcán.
- Igen! És akkor mi van? Éhes vagyok!
- Nem mondom el senkinek, ha veled mehetek. – vigyorgott.
Kevés választásom volt, így vele kezdtem el vacsorázni. A Samgyeopsal nagyon finom volt és nem győztük magunkba tömni a friss salátával a hús csíkokat. Szerettem Dae Hyun társaságát, mert mindig olyan vidám és sokat mosolyog. Az ember, ha ránéz jobb kedve lesz tőle, így nem bántam, hogy velem tartott. Nagyon sok közös vonásunk miatt elég jól kijöttünk egymással.

A vacsora után visszamentünk a többiekhez, akiknek nem kellett tagadnunk hol voltunk, érezték rajtunk az étterem frissen sült illatát.
- Azért minket is meghívhattál volna.
- Annyi pénzem nincs… - közöltem.
- Nem is fizettél érte Noona. – súgta Dae Hyun.
- Shhh- löktem oldalba- vagy legközelebb nem kapsz.
- Mindegy! Menjünk edzeni. Yong Guk és Zelo is hamarosan megérkeznek.
- Most? Edzeni? – vinnyogtam utána, miközben Ő lazán bedobta a felmosót a sarokba.
- Jin Hee! Tik-tak! – ütögette karóráját. – Még nem dobta le a nap az ékszíjat, attól, hogy te bezabáltál. Ahjussi vár minket.
- Ezt elfelejtetted közölni.
- Ohh, pont akkor akartam elmondani, mikor nem voltál itt. Bocs…
- Inkább menjünk! – fogta meg a karom Young Jae és próbált visszatartani, hogy reagáljak Him Chan beszólására. Úgy, de úgy szerettem volna reagálni, de majd legközelebb…  

- Első rész -

A fák üdén zöldelltek, melynek árnyalatai nyugtatóan hatottak az emberre. Már-már olyan érzést keltettek, hogy az édenkert harmatos füvén fekszem és a madarak csicsergésére kipihenten ébredek. Az út mentén a virágok már szirmukat bontották, a kora nyári napsütésnek köszönhetően, jól érezték magukat. Éreztem a bőrömön a szabadság illatát.
Minden olyan szép lenne… ha látnék is belőle valamit. De nem… Illúzióim üvegként törtek szilánkokra.
  Szememet összeszorítva rohantam, csak néha néztem hátra, hogy behatároljam, mennyi előnnyel is rendelkezem. Lábaim olyan iramot diktáltak, hogy alig tudtam behúzni a féket, hogy hirtelen letérjek az útról és más irányt vegyek fel. Tudtam, hogy nem a legjobb döntés volt az aluljáróba menni, de a testem pihenőért kiáltott. Egyetlen szerencsém az volt, hogy gyors lábakkal áldott meg az Isten. Még így is lassított a hátizsákom, mely erősen túl volt terhelve. Mégis szereztem annyi időt, hogy egy konténernek dőlve megpihentessem égő lábaimat és még levegőt is vegyek.
  A térdeimre támaszkodva néztem körbe, hátha találok valamit, ami hasznomra lehet. Csak egy régi seprűt találtam a szemetesben, ami a múlt heti lomtalanításból maradt hátra. Vállat rántva tudatosítottam magamban, hogy bizony nekem ez jól fog jönni és kikaptam a konténerből. Adott esetben tud csípni. Tettem hozzá még két gyors fejbólintást, hogy még jobban meggyőzzem magam, s már meg is jelentek üldözőim.
- Aj-aj… - vettem gyors hátraarcot, miközben nem épp kedves szavakkal loholtak utánam. Tudtam, hogy nem bírom sokáig a futást, hiába voltam jó kondiban.  Váratlanul ért a telefon, először átkoztam a vonal túloldalán lévő személyt, hogy épp a legrosszabb helyzetben gondolt rám, de mikor nagy nehezen előbányásztam zsebemből a készüléket és megláttam ki keres úgy gondoltam, hogy még jól jöhet, ha felveszem.
- Nem igazán érek rá… - vágtam bele a közepébe kissé bénázva.
- Megint bajban vagy? Merre?
- Szerintem azt nem akarod tudni.
- Akkor, szia… - tette volna le a telefont, de még előtte megállítottam. Utáltam bevallani, de erősítésre volt szükségem.
- Most hagytam el AZ aluljárót és a telep felé tartok.  – emeltem ki az „az” szót.
Nem köszönt el, nem mintha erre lett volna elég időnk vagy szükségünk. Minden másodperc értékes volt, ha a bőrömet kellett menteni. Fekete kapucnis pulóveremet a fejemre húztam és alig láttam ki tőle.  Sikerült bebújnom két konténer közé ezzel újabb időt nyerve. Nem pihenhettem sokáig. Túl kockázatos lett volna, így mikor tiszta volt a levegő tovább iszkoltam.
Szedd a lábad Jin Hee.
 Szívemről kisebb szikla esett le, mikor feltűnt velem szemben a felmentő sereg. Alig tudtam megállni. Végül régi jó barátom pulóverébe kapaszkodva próbáltam újra tanulni lélegezni.
- Hol vannak? - A fejem rázva kapkodtam a levegőt, hisz egy hang sem jött ki rajta, örültem neki, ha a levegő kijött. – Hányan vannak? – Mutató és középső ujjaim felemelve mutattam a számot még mindig összeszorított szemekkel.
- Ketten?  - hangjában érezhető volt a szarkazmus, bár az arcát nem láttam, így kénytelen voltam görbe testtartásomból kiegyenesedni és az oldalamat támasztani a jobb kezemmel.  Megnyaltam kiszáradt szám és szembenézve Him Channal megráztam a fejem.
- Húszan? – hangja vékony lett, már amennyire mély hangja ezt lehetővé tette.
- Körülbelül… - lihegtem fintorogva, de már örömmel tapasztaltam, hogy kezdem visszakapni önmagam.
- Egyébként mit akarsz azzal a seprűvel? Takarítasz, vagy el akarsz repülni Noona? – röhögött a legfiatalabbik.
- Kicsi Zelo…  - mosolyom felé, akár egy száz wattos izzó, ragyogó volt és vakító. - Szét akarom törni rajtad. – görbült lefelé a szám és szigorra váltottam egy pillanat alatt.
- Na, ne olyan hevesen. Inkább nem szóltam. – emelte öklét a szája elé és arcán megjelentek a szokásos gödröcskék, mikor nevetett. Arcunkról gyorsan lefagyott a mosoly, mikor látókörünkbe kerültek ellenfeleink.
- Készen állsz Hime?
- Naná, Mrs. Smith. – vetette hátát az enyémnek és megropogtattuk az öklünket mind a heten.
A küzdelem egy szó nélkül kezdődött el és a seprűm nagyon jó szolgálatot teljesített az első három embernél. Aztán csak bambán néztem a törött fadarabot és még utoljára meglendítettem, de ütésem nem volt elég, így új lendületet vett, hogy elkapjon. Szerencsére Jong Up még idejében leszerelte. Úgy döntöttem elég volt a helyzetből, négykézláb kimásztam a tömegből a táskámat keresve, s a fal tövébe fészkeltem magam. Mindenkit lefoglalt a verekedés, már akik nem iszkoltak el gyáván. A tömeg egyre csak fogyott és én a csokimat majszoltam a falnak dőlve, nem nagyon érdekelt mi folyik előttem, olyan volt, mint egy jófajta pankráció a televízióban, csak ezt 3D-ben zajlott, amihez még nasim is volt.
Hajrá! – szurkoltam magamban, hisz nem akartam felhívni magamra a figyelmet. Egy-egy kocka csokinál megemeltem az öklöm szurkolásképpen, mint a focimeccseken mikor a nézőtéren tömöd a fejed. Egy idő után teljesen elmerültem az édesség adta örömökbe, nem is vettem észre a hat pár lábat az orrom előtt. Ártatlan kutya szemekkel néztem szembe az előttem álló mérges tekintetekkel. A hat fiú karukat összefonva állt előttem magyarázatot követelve.
- Mi a jó francot csinálsz itt?
- Öhm… - tartottam kis szünetet majd nyakam behúzva válaszoltam, vagyis inkább feltettem egy újabb kérdést.  – Pihenek?  he-he~
Nem volt szép látvány az arcuk, és kezdet kisebbségi komplexusom lenni attól, hogy ott ültem előttük, ők pedig fölém magasodtak. Jobb kezemre támaszkodtam, hogy fel tudjak állni.
- Ugyan már srácok! Jó kis edzés volt nem?
- NEM! – adták egyszerre a választ, ami kissé hangosra is sikeredett, így jobban behúztam a nyakam.
- A piszkos részből már megint kihúztad magad Noona.
- Úgy beszélsz Zelo, mintha mindig bajba kerülnék.
- Mert mindig bajba is kerülsz. – nyugtázta Him Chan mérgesen.
- Ne mondjátok, hogy most haragszotok rám. – hadonásztam és majdnem elejtettem a kezemben szorongatott édességemet. – Majdnem elraboltak és a pofimra csinos kis összeget kértek volna. Jobb lett volna, ha fizetsz Hime?
- Két forintot nem adnék érted. – közölte hidegen, míg én a dühtől csikorgattam a fogamat.
 Istenem adj erőt ahhoz, hogy ne verjem meg. – néztem fel az égre fohászkodva. Észre sem vettem, hogy kezeim közül kicsúszott az értékes finomság és Dae Hyunnál van, aki épp csillogó szemekkel próbál rá lecsapni.
- Ha beleharapsz, megütlek. – közöltem gyorsan és kisebb harcot vívtunk egy tábla csokiért, vagyis csak ami maradt belőle. Nyertem, míg Dae Hyun sírást szimulálva Young Jae vállaira borult.
- Annyira önző vagy! Belehaltál volna, ha adsz egy kis kockát?
- Én? Önző? – vájtam az ujjam a mellkasomba felháborodottan. 
A francba… muszáj, belátnom, hogy igaza van… Nem, ezt nem mondtam ki hangosan, csak átadtam neki a csokit.
- Semmi hasznom nincs belőletek. – morogtam az orrom alatt alig hallhatóan, de azért tudtam, hogy ők mentették meg a bőröm.
- Miért is keveredtél bajba? – kért számon Him Chan.
- Hát, az úgy volt, hogy… - csavargattam egy hajtincsem, mint aki semmiről sem tehet, de az igazság az, hogy vastagon benne voltam a dologban. Valahogy sejtettem, hogy ezt ők is sejtik.
- Kérdezek könnyebbet. Miért szálltál már megint szembe a WILD tagjaival?
- Esküszöm nem tudtam, hogy a Wild tagja. Ha tudtam volna nem mondtam volna nekik olyat, hogy egy szemét tetű, aki élősködik rajtam és hasonló dolgokat.  Aztán hirtelen olyan sokan lettek. Tudom, a futás szégyen, de hasznos, s már meg volt a szajré.
- Noona… Nem mondod komolyan, hogy egy tábla csokiért keveredtél bajba. – pislogott rám Young Jae.
- Nem! – ráztam a fejem- Két tábla volt. – vigyorogtam feltartott ujjakkal, mire a csapat egy részéből elszállt a lélek.
- Ennek roppantul fog örülni Ahjusshi. Körülbelül egy hónap közmunka a szaunában. Megjósolom neked.
- Nem mondhatod el apunak.
- Jelentési kötelezettsége van, nem tudtad? – dörmögött az orra alatt Yong Guk.
- Ne mond el! – rogytam le a földre és a lábába kapaszkodtam könyörögve, de simán lerázott, mint kutya a piszkot.  – Hjaaa! – álltam fel mérgesen.
- Nem hatsz meg a nyalizással.
- Legutóbb mikor próbált neked falazni, csúnyán kikapott Judóban. – röhögött az emléken Dae Hyun.
- Az szép harc volt és jó gyors. - folytatták.
Him Chan a vidám banda felé sziszegett, de ügyet sem vetettek rá.

Csapatunk hamarosan fél éves lesz. Igen, rettentően telik az idő, néhányan végzősök leszünk. Ha be kellene mutatnom minket, akkor csak úgy, mint a SPEED, ami immár hét tagból áll.
Yong Guk, a mindig kemény, állhatatos.
Zelo, az édesen csipkelődő.
Young Jae, a nagy játékos.
Jong Up, a csendes, segítőkész.
Dae Hyun, az Éhezők Viadala főszereplője, csak kicsit más forgatókönyvvel. Na, jó, csak viccelek, de az tény, hogy mindig lenyúlja a kajám.
Him Chan a flegma és idegesítő.
Végül pedig én Kim Jin Hee az örök gyerek, s a banda vezére. De psszt… Utóbbit senki nem tudja. Ugye te sem árulod el senkinek!?