Minden olyan szép lenne… ha látnék is belőle valamit. De nem… Illúzióim üvegként törtek szilánkokra.
Szememet összeszorítva rohantam, csak néha néztem hátra, hogy behatároljam, mennyi előnnyel is rendelkezem. Lábaim olyan iramot diktáltak, hogy alig tudtam behúzni a féket, hogy hirtelen letérjek az útról és más irányt vegyek fel. Tudtam, hogy nem a legjobb döntés volt az aluljáróba menni, de a testem pihenőért kiáltott. Egyetlen szerencsém az volt, hogy gyors lábakkal áldott meg az Isten. Még így is lassított a hátizsákom, mely erősen túl volt terhelve. Mégis szereztem annyi időt, hogy egy konténernek dőlve megpihentessem égő lábaimat és még levegőt is vegyek.
A térdeimre támaszkodva néztem körbe, hátha találok valamit, ami hasznomra lehet. Csak egy régi seprűt találtam a szemetesben, ami a múlt heti lomtalanításból maradt hátra. Vállat rántva tudatosítottam magamban, hogy bizony nekem ez jól fog jönni és kikaptam a konténerből. Adott esetben tud csípni. Tettem hozzá még két gyors fejbólintást, hogy még jobban meggyőzzem magam, s már meg is jelentek üldözőim.
- Aj-aj… - vettem gyors hátraarcot, miközben nem épp kedves szavakkal loholtak utánam. Tudtam, hogy nem bírom sokáig a futást, hiába voltam jó kondiban. Váratlanul ért a telefon, először átkoztam a vonal túloldalán lévő személyt, hogy épp a legrosszabb helyzetben gondolt rám, de mikor nagy nehezen előbányásztam zsebemből a készüléket és megláttam ki keres úgy gondoltam, hogy még jól jöhet, ha felveszem.
- Nem igazán érek rá… - vágtam bele a közepébe kissé bénázva.
- Megint bajban vagy? Merre?
- Szerintem azt nem akarod tudni.
- Akkor, szia… - tette volna le a telefont, de még előtte megállítottam. Utáltam bevallani, de erősítésre volt szükségem.
- Most hagytam el AZ aluljárót és a telep felé tartok. – emeltem ki az „az” szót.
Nem köszönt el, nem mintha erre lett volna elég időnk vagy szükségünk. Minden másodperc értékes volt, ha a bőrömet kellett menteni. Fekete kapucnis pulóveremet a fejemre húztam és alig láttam ki tőle. Sikerült bebújnom két konténer közé ezzel újabb időt nyerve. Nem pihenhettem sokáig. Túl kockázatos lett volna, így mikor tiszta volt a levegő tovább iszkoltam.
Szedd a lábad Jin Hee.
Szívemről kisebb szikla esett le, mikor feltűnt velem szemben a felmentő sereg. Alig tudtam megállni. Végül régi jó barátom pulóverébe kapaszkodva próbáltam újra tanulni lélegezni.
- Hol vannak? - A fejem rázva kapkodtam a levegőt, hisz egy hang sem jött ki rajta, örültem neki, ha a levegő kijött. – Hányan vannak? – Mutató és középső ujjaim felemelve mutattam a számot még mindig összeszorított szemekkel.
- Ketten? - hangjában érezhető volt a szarkazmus, bár az arcát nem láttam, így kénytelen voltam görbe testtartásomból kiegyenesedni és az oldalamat támasztani a jobb kezemmel. Megnyaltam kiszáradt szám és szembenézve Him Channal megráztam a fejem.
- Húszan? – hangja vékony lett, már amennyire mély hangja ezt lehetővé tette.
- Körülbelül… - lihegtem fintorogva, de már örömmel tapasztaltam, hogy kezdem visszakapni önmagam.
- Egyébként mit akarsz azzal a seprűvel? Takarítasz, vagy el akarsz repülni Noona? – röhögött a legfiatalabbik.
- Kicsi Zelo… - mosolyom felé, akár egy száz wattos izzó, ragyogó volt és vakító. - Szét akarom törni rajtad. – görbült lefelé a szám és szigorra váltottam egy pillanat alatt.
- Na, ne olyan hevesen. Inkább nem szóltam. – emelte öklét a szája elé és arcán megjelentek a szokásos gödröcskék, mikor nevetett. Arcunkról gyorsan lefagyott a mosoly, mikor látókörünkbe kerültek ellenfeleink.
- Készen állsz Hime?
- Naná, Mrs. Smith. – vetette hátát az enyémnek és megropogtattuk az öklünket mind a heten.
A küzdelem egy szó nélkül kezdődött el és a seprűm nagyon jó szolgálatot teljesített az első három embernél. Aztán csak bambán néztem a törött fadarabot és még utoljára meglendítettem, de ütésem nem volt elég, így új lendületet vett, hogy elkapjon. Szerencsére Jong Up még idejében leszerelte. Úgy döntöttem elég volt a helyzetből, négykézláb kimásztam a tömegből a táskámat keresve, s a fal tövébe fészkeltem magam. Mindenkit lefoglalt a verekedés, már akik nem iszkoltak el gyáván. A tömeg egyre csak fogyott és én a csokimat majszoltam a falnak dőlve, nem nagyon érdekelt mi folyik előttem, olyan volt, mint egy jófajta pankráció a televízióban, csak ezt 3D-ben zajlott, amihez még nasim is volt.
Hajrá! – szurkoltam magamban, hisz nem akartam felhívni magamra a figyelmet. Egy-egy kocka csokinál megemeltem az öklöm szurkolásképpen, mint a focimeccseken mikor a nézőtéren tömöd a fejed. Egy idő után teljesen elmerültem az édesség adta örömökbe, nem is vettem észre a hat pár lábat az orrom előtt. Ártatlan kutya szemekkel néztem szembe az előttem álló mérges tekintetekkel. A hat fiú karukat összefonva állt előttem magyarázatot követelve.
- Mi a jó francot csinálsz itt?
- Öhm… - tartottam kis szünetet majd nyakam behúzva válaszoltam, vagyis inkább feltettem egy újabb kérdést. – Pihenek? he-he~
Nem volt szép látvány az arcuk, és kezdet kisebbségi komplexusom lenni attól, hogy ott ültem előttük, ők pedig fölém magasodtak. Jobb kezemre támaszkodtam, hogy fel tudjak állni.
- Ugyan már srácok! Jó kis edzés volt nem?
- NEM! – adták egyszerre a választ, ami kissé hangosra is sikeredett, így jobban behúztam a nyakam.
- A piszkos részből már megint kihúztad magad Noona.
- Úgy beszélsz Zelo, mintha mindig bajba kerülnék.
- Mert mindig bajba is kerülsz. – nyugtázta Him Chan mérgesen.
- Ne mondjátok, hogy most haragszotok rám. – hadonásztam és majdnem elejtettem a kezemben szorongatott édességemet. – Majdnem elraboltak és a pofimra csinos kis összeget kértek volna. Jobb lett volna, ha fizetsz Hime?
- Két forintot nem adnék érted. – közölte hidegen, míg én a dühtől csikorgattam a fogamat.
Istenem adj erőt ahhoz, hogy ne verjem meg. – néztem fel az égre fohászkodva. Észre sem vettem, hogy kezeim közül kicsúszott az értékes finomság és Dae Hyunnál van, aki épp csillogó szemekkel próbál rá lecsapni.
- Ha beleharapsz, megütlek. – közöltem gyorsan és kisebb harcot vívtunk egy tábla csokiért, vagyis csak ami maradt belőle. Nyertem, míg Dae Hyun sírást szimulálva Young Jae vállaira borult.
- Annyira önző vagy! Belehaltál volna, ha adsz egy kis kockát?
- Én? Önző? – vájtam az ujjam a mellkasomba felháborodottan.
A francba… muszáj, belátnom, hogy igaza van… Nem, ezt nem mondtam ki hangosan, csak átadtam neki a csokit.
- Semmi hasznom nincs belőletek. – morogtam az orrom alatt alig hallhatóan, de azért tudtam, hogy ők mentették meg a bőröm.
- Miért is keveredtél bajba? – kért számon Him Chan.
- Hát, az úgy volt, hogy… - csavargattam egy hajtincsem, mint aki semmiről sem tehet, de az igazság az, hogy vastagon benne voltam a dologban. Valahogy sejtettem, hogy ezt ők is sejtik.
- Kérdezek könnyebbet. Miért szálltál már megint szembe a WILD tagjaival?
- Esküszöm nem tudtam, hogy a Wild tagja. Ha tudtam volna nem mondtam volna nekik olyat, hogy egy szemét tetű, aki élősködik rajtam és hasonló dolgokat. Aztán hirtelen olyan sokan lettek. Tudom, a futás szégyen, de hasznos, s már meg volt a szajré.
- Noona… Nem mondod komolyan, hogy egy tábla csokiért keveredtél bajba. – pislogott rám Young Jae.
- Nem! – ráztam a fejem- Két tábla volt. – vigyorogtam feltartott ujjakkal, mire a csapat egy részéből elszállt a lélek.
- Ennek roppantul fog örülni Ahjusshi. Körülbelül egy hónap közmunka a szaunában. Megjósolom neked.
- Nem mondhatod el apunak.
- Jelentési kötelezettsége van, nem tudtad? – dörmögött az orra alatt Yong Guk.
- Ne mond el! – rogytam le a földre és a lábába kapaszkodtam könyörögve, de simán lerázott, mint kutya a piszkot. – Hjaaa! – álltam fel mérgesen.
- Nem hatsz meg a nyalizással.
- Legutóbb mikor próbált neked falazni, csúnyán kikapott Judóban. – röhögött az emléken Dae Hyun.
- Az szép harc volt és jó gyors. - folytatták.
Him Chan a vidám banda felé sziszegett, de ügyet sem vetettek rá.
Csapatunk hamarosan fél éves lesz. Igen, rettentően telik az idő, néhányan végzősök leszünk. Ha be kellene mutatnom minket, akkor csak úgy, mint a SPEED, ami immár hét tagból áll.
Yong Guk, a mindig kemény, állhatatos.
Zelo, az édesen csipkelődő.
Young Jae, a nagy játékos.
Jong Up, a csendes, segítőkész.
Dae Hyun, az Éhezők Viadala főszereplője, csak kicsit más forgatókönyvvel. Na, jó, csak viccelek, de az tény, hogy mindig lenyúlja a kajám.
Him Chan a flegma és idegesítő.
Végül pedig én Kim Jin Hee az örök gyerek, s a banda vezére. De psszt… Utóbbit senki nem tudja. Ugye te sem árulod el senkinek!?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése