-Harmadik rész-

A tegnapi edzés kicsit betette a kaput nálam. Úgy éreztem, hogy egy élő hulla vagyok, annyira fáradt voltam, pedig nem is csináltam semmit, mert a feladat nagy részét megint a segédeimre hagytam. Mégis a semmittevés fárasztóbb volt, mint hittem, de erőt adott a tudat, hogy holnap nem kell mennem, mert egy kis kirándulásban lesz részünk. A gondolatra egyre vidámabban sétáltam haza.
- Megjöttem! – dobtam le magamról a cipőimet és rögtön a konyhaasztalhoz ültem Him Channal szemben, aki mellett Yong Guk foglalt helyet.
- Ti már itt vagytok srácok? Hamar ott hagytatok.
- Csak, hogy te is csinálj már valamit.
- Chöö… Bepakoltatok a lakókocsiba?
- Ja, folyamatban van. – közölte Yong Guk.

Yong Guk sűrűn megfordult nálunk, ami azt illeti a többiek is sokat voltak itt az edzések miatt. Imádtam a nyarat, mert tényleg nem unatkoztam, hisz anyám főzőklubja ilyenkor volt a legaktívabb. Az elején sokat jártunk össze, hogy megkóstoljuk az ételeket, de miután Mrs.Sang csatlakozott a klubhoz, inkább lemondtunk erről az élményről. Hogy Mrs. Sang-ról is beszéljek kicsit, ha találkoztál már valaha idegesítő, erőszakos nővel, akkor azon Ő biztosan túltesz. Borzasztóan főz és még észre sem veszi. Valaki egyszer igazán közölhetné vele, hogy rajta a gasztronómia Istene sem tud segíteni, úgyhogy próbálkozásai feleslegesek. Biztos nem én fogom vele közölni az fix.
 Egyszer találkoztam a férjével is, aki elméletben fiatalabb tőle, de ránézésre felszedett magára tíz évet pluszba. Vajon mi késztette arra, hogy elvegye? Mert, hogy nem a hasán keresztül fogta meg, az biztos. Mindegy is, az életben rengeteg olyan kérdés van, amire nem kapunk választ soha…
- Jin Hee! – jött oda kecses páva járásával. – Kóstold meg!

Édes Istenem! Mit vétettem ellened?

- Nem vagyok éhes köszönöm.
Velem szemben elfojtott nevetésbe kezdett a két fiú. Tudták, hogy nem menekülök meg és meg kell ennem, azt, amit főztek. Hála annak, hogy állandóan nyafogtam a klub idő alatt, milyen éhes is vagyok… Yong Guk már oly annyira próbálta leplezni jó kedvét, hogy Him Chan háta mögé bújt.
- Úgy látom Yong Guk nagyon éhes és szívesen megkóstolná.
- Oh, igen? – pislogott kettőt Mrs. Sang én pedig álltam Yong Guk szúrós tekintetét és cinkos mosolyra húztam a szám.
- Nem kérek! – nézett fel az említett konyhatündérre, de Ő nem ilyen könnyen lerázható típus, így áldozat lett.
- Ugye, hogy finom Yong Guk? Én főztem… - kiabált anyám a konyhából, amivel elrontotta a „játékom”. Lehervadt mosollyal néztem a burgonyát hámozó asszonyra. Ellentétben az előttem állóval, az Ő főztje kifogástalan volt.
- Nagyon finom Ahjumma! – emelte Yong Guk a hüvelykujját anyám felé.

Francba…

- Kóstold meg te is Jin Hee. – nyomott oda a számhoz még egy adagot.
 Bárcsak ellenkeztem volna…
- Finom ez is ugye? Én csináltam, ezt a csoda curry-t.
Hirtelen nem tudtam megmondani, mit is érzek. Talán könnyek is gyűltek a szemembe, ahogy a röhögő bandára néztem.
- Megjöttünk! – lépett be az ajtón Dae Hyun nagy hátizsákkal felpakolva, mögötte Young Jae és Jong Up is hasonló mázsákat cipelve. Még mindig a számban érzett förtelmes ízzel küzdöttem, időm sem volt szólni Dae Hyunnak, hogy ne kóstolja meg, mert nyilvánvalóan vegyi anyagot tartalmaz.
- Mi ez? – forgatta a szájában fintorogva. – Méreg?

Valami hasonló kísérleti anyag.

- Hozz már neki vizet. – kértem meg Him Chant együtt érezve, aki kivételesen készségesen felállt és a konyhába ment az italért. Mrs. Sangot kissé rosszul érintette a „méreg” szó, így csak leült a nappaliba magába roskadva.
- Mit csináltál már megint? – ért Him Chan kérdése, amint visszaért és a fiú kezébe nyomta a poharat.
- Én? –mutattam magamra értetlenül. - Semmit.
- Tuti csináltál, valami számlával. Ahjumma időzített bomba. Valakivel telefonon beszél.

Számla?

Először nem értettem, hogy milyen számlára gondol, de leesett, hogy megint bajban vagyok.
- Számla! – pattantam fel. – Dae hyun! – ordítottam a fiúra, aki ijedtében majdnem félrenyelt. - Fuss, ha kedves az életed.
A bomba felrobbant.
- Kim Jin Hee! - hallottam a kiáltást. Him Chan elkapta a kezem és húzott maga után én meg Dae Hyun-t húztam volna, akit fejbe kapott a zöldség zápor egyik darabja, egy hagyma. Tudtam, hogy nem kellene nevetnem, de nem tudtam megállni, olyan vicces volt a szituáció.
- Jól vagy? – nevettem, mikor egy percre megálltunk.
- Megmaradok… - fogta a fejét és már futottunk is ki a kapun. – Dae Hyun! Ne arra fuss! – szóltam az ellenkező irányba futónak.
- Ha erre megyek nehezebb lesz minket elkapni. Csak remélem, hogy utánatok fog futni.
Én tudtam, hogy anyám csak az utca végéig fog minket kergetni, de az bőven elég volt.  Mi egészen a folyó partig futottunk. Mikor végre megálltunk, Him Chan elengedte a kezem.
- Meg fogod keseríteni az életem. – mondta lihegve és lement a domboldalon. Próbáltam én is lemenni, de kissé meghúztam a lábam futás közben. Végül sikeresen leültem mellé.
- Nem kértem, hogy fuss velem.
- Csak egy, köszi is megtette volna…
- Köszi! – villantottam felé fehér fogaim.
- Fogadjunk, hogy nem fizettél a kifőzdében.
- Nem… Anyu számlájára írattam.
- Remek! Ezt már eljátszottad egyszer. Nem tanulsz a hibáidból?
- Sajnos van olyan hiba, amit kétszer is elkövetünk az életben. – néztem komolyan a lemenő napra, de bölcs gondolatom nem hatotta meg, csak a szemöldökét felhúzva csodálkozott el.
- Inkább hagyjuk. – rázta a fejét.
- Mindig csinálok anyunak programot. – nevettem el magam.
- Csoda, hogy még élünk.
- Ezen én is csodálkozom. – nevettünk.
- Hányszor is mentettelek meg? – sandított rám fél szemmel, hencegve. Tudtam, hogy igaza van, hisz Ő mindig ott van, ha bajban vagyok. De ezt nem vallottam be.
- Na, nem mintha te mintapéldány lennél. Én is sokszor falaztam neked. Például, tavaly, mikor randizni mentél a verseny előtti edzés helyett.
- Igen, a szép az volt, hogy végül kiderült és kétszer annyit kellett edzenem. Két napig alig tudtam menni.
- Hát így jártál… - álltam fel kinyújtózva. – Szerinted visszamehetünk?
- Keressük meg Dae Hyun-t. – állt fel ő is és elindult felfelé. Nekem valahogy ez nem ment olyan könnyen. Kezemmel, lábammal próbálkoztam, míg Ő fentről nevetett rajtam.
- Meghúztam a lábam futás közben, igazán segíthetnél, ahelyett, hogy mozizol.
Már majdnem felértem, mikor a kezét nyújtotta.
- Vajon hol lehet? –kaptam elő a telefonom, de nem vette fel, így hazamentünk. Dae Hyun már ott ült az asztalnál a többiek társaságában a félig megterített asztalnál. Alig mertünk bemenni. Végül odarohantam anyához.
- Bocsi! Bocsi! Bocsi! Éhesek voltunk. – könyörögtem a bocsánatáért. A szemei villámot szórtak, de rám sem nézett.
- Ülj le az asztalhoz. – parancsolta apa. Bánatos fejjel ballagtam a helyemre és leültem.
- Aigo! Aigo! – hajtogatta anya szüntelenül. Dae Hyun-nal ösztönösen összenéztünk.
- Kinyírlak Noona. Ha tudom, hogy ez lesz belőle, soha nem megyek veled.
- Bocsi… - küldtem felé bűnbánó arcot, de láthatóan nem hatotta meg.
- Tudod te, hogy fejbetalált az a hagyma? Még most is fáj.
Felidéződött bennem a pillanat és újra felnevettem.
- Nem vicces! – emelte felém fenyegetően a kanalát.
- Egyetek! – ült le anyám, miután az utolsó edényt is az asztalra helyezte. – Mihez kezdjek veled? – nézett rám szigorúan. – Aigoo! – fogta meg a nyakát. – Miért? Úgy szerettem volna, hogy a lányom Miss Korea legyen.
A pillanatnyi csend után a társaság férfi tagjai visszafojtott nevetésbe kezdtek.
- Hja! – néztem végig rajtuk. – Apa! – nyafogtam- Legalább te ne nevess.
- Sajnálom Jin Hee.
- Ahjumma, talán egy másik életben teljesül a vágya, de ebben biztos nem.
- Vigyázz mit beszélsz Him Chan, túl közel vagy. – sziszegtem felé, miközben erősen a lábába csíptem.
- Auu – dörzsölte meg a csípés helyét.
- Miért? Jin Hee nem szép lány? – tette fel anyám a kínos kérdést.
- Anya! – szóltam rá, amikor láttam, hogy mindenki inkább telitömte a száját, csak, hogy ne kelljen válaszolni. Ez az egész estémre rá nyomta a bélyeget. Csúnyának éreztem magam és kissé sértve, így nem mentem le a többiekhez a hátsó udvarra, csak az ablakomból figyeltem őket. Pont rálátásom volt az emeleti ablakból a hátsó részre, ahol Him Chan lakik. Igen, egy udvarban lakunk, már lassan tíz éve, mióta a szülei elköltöztek. Együtt nőttünk fel, de Ő már kiskorában tudta, hogy nem akar külföldön élni, így az élet úgy hozta, hogy egyedül él, vagyis mondhatni inkább velünk, de ez csak fél igazság.
Nem hagyott nyugodni a gondolat, ami a vacsora óta beférkőzött a fejembe.

 Csúnya vagyok?

Ahogy a tükörbe néztem, egy átlagos lányt láttam, de mégsem voltam az…
- Túl kerek a fejem? – hajoltam közelebb a tükörhöz. – Lehet híztam is… - fintorogtam, ahogy végignéztem magamon. – Le kell állnom a zabálással. Ha levágatnám, a hajam jobb lenne? – emeltem fel egy barna tincsem, s gyorsan el is hessegettem a gondolatot. Nincs szándékomban megszabadulni a fürtjeimtől.
- Túl fiús lennék akkor már… De tényleg csúnya vagyok? Mit jelent szépnek lenni?
- Te mit csinálsz? – szemeim kipattantak, ahogy megláttam a tükörből az ajtónak támaszkodó Him Chant.

Ah... De ciki. Vajon mindent hallott? Soha nem szokott feljönni ide, s az előbb még lent volt.

- Mit keresel itt? – kaptam fel a székről az egyik sapkámat, mintha azt próbáltam volna a tükör előtt.
- Azért jöttem, hogy lehívjalak. A többiek küldtek. – vágta le magát az ágyamra és a szobát kezdte el szemügyre venni, mint aki most jár itt először, de ez nem így volt.
- Nem akarok lemenni Elfáradtam, aludni akarok, plusz holnap korán kelünk.
- Hát jó… - állt meg a hátam mögött és igazgatni kezdte barna haját.  Egy mozdulattal végighúzta az ujját íves szemöldökén és vigyorogni kezdett.
- Olyan szép vagyok!
- Na, húzzál ki a szobámból! – toltam az ajtó felé, miközben hangosan nevetett. – Engedély nélkül ne lépj be ide többet!
Tudtam, hogy mindent hallott és szívja a vérem, de ráébresztett, hogy mindegy milyen a külsőm, mert a szépség mindenképp relatív.