-Tizenhetedik rész-

Az egyik legcsodásabb nap volt a mai, hisz fizetés nap volt. Megkaptam életem első fizetését és úgy örültem neki, mint majom a farkának.
 Műszak végén voltunk, már mindent feltakarítottam, többek között a mellék helységet is, ami nem épp volt a kedvenc feladatom. Már-már azon gondolkodtam, hogy kiírom a piszoár felé, hogy: „ A csészébe célozz ne mellé!”  Meg is tettem volna, de a főnökasszony elkapott a papírral a kezemben és vörös festéket lövellt a szájából, ami talán még habzott is. Pedig tök jó ötlet volt, de hát, nehogy már megsértsem a vendégeket. A szolgálat után, első a vendég… Szerinte…
 Leültem a poharakat szorgosan a helyére rakó Ha Joon elé a pulthoz és számolni kezdtem a nehéz munkával megszerzett pénzemet. Olyan érzésem volt, mintha valami égetne, s ahogy felnéztem Ha Joon átütő tekintettel nézett rám.
- Még mindig haragszol? – szegtem neki a kérdést, ugyanis még mindig nem tudta lenyelni a békát közel két hét után sem, hogy nem Ő nyerte meg a szépségversenyt. Nem szólt semmit, csak erősebben kezdte végezni a feladatát, miközben mélyen az arcomba bambult. – Ugyan! – legyintettem. – Nézd a jó oldalát, bár nem lettél első helyezett, de az egyes sorszámmal versenyezhettél. Majdnem sikerült…
- Ha nem hoztad volna a kis bandádat, akkor én nyertem volna.
- Honnan veszed, hogy az én bandám? – emeltem fel a szemöldököm.
- A hülye is látja, hogy te vagy a főnök és mindenki téged védelmez. – rántott vállat. – Mégis miben utaztok?  Fagyit árultok? – kérdezte szarkasztikusan.
- Ja! Van csoki, vanília, sztracsatella meg ajándékba kapsz mellé egy pofont, kérsz? – először tátotta a száját sértve, de megértette a poént.
- Hihetetlen vagy, nem bírom ki. – nevette el magát a hasát fogva.
- Ha neked szabad viccesnek lenni, akkor nekem is. – mosolyogtam rá, majd lepattantam a székről, hogy hazainduljak. – Szia! – intettem neki.
- Hja! – állított meg, mire visszafordultam. – Bírom a fejed! – mutatta felém a hüvelyk ujját. – Alig várom, hogy néha veled dolgozzam. Ha beugrós leszel, nem fogok unatkozni.
- Most szerelmet vallottál? – vigyorogtam.
- Én? Nem vagyok ilyen bátor, hogy pont neked valljak szerelmet. Kisebbségi komplexusom lenne melletted.
Mindketten nevettünk, majd fej rázva elhagytam az épületet. Már csak beugrós dolgozó leszek ezek után. Ma volt az utolsó állandós munkanapom. Örömömben felhívtam Jin-t, hogy vacsorázzunk együtt a közeli kis Pojangmacha-ban.* (sátras kifőzde)
Várnom kellett, míg odaér, hisz én sokkal közelebb voltam a sátorhoz, mint Ő, de izgatottan álltam a csípős hideg ellenére és arra gondoltam, mennyire örülni fogok annak, hogy látom. Nem telt el sok idő, s már szaladt is felém. A szívem mindig gyorsabban vert, ha megláttam és egy különös vonzalmat éreztem. 

Ez lenne a szerelem? 

- Végre ide értem. Menjünk be, mert biztos fázol. – fogta meg a vállam és a bejárat felé terelt. Szárnyaltam a boldogságtól és őrült vihogásomat az ajkaimba harapással szorítottam háttérbe.
Hagytam, hogy rendeljen, én túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy bámuljam őt és feltérképezzem az arcát, újra és újra. Gyönyörű szemei voltak, tökéletes bőrrel és tökéletes ajkakkal, amikre ha ránéztem, erős kényszert éreztem, arra, hogy megérintsem. Már rég evett, mikor én még mindig csak őt néztem.
- Nem eszel? – mozdultak meg az ajkak, amiken ott maradt egy pici szósz, amiről nem tudtam levenni a szemem, végül kénytelen voltam, mert zavarba jöttem, ahogy elnevette magát. – Aranyos vagy. 

Mi? Minden vagyok, csak nem aranyos. Inkább romlott… 

- De... Eszek. – mondtam, s ezek után fel sem mertem nézni, csak tömtem a fejem zavartan. Jin kifizette az egyszerű vacsoránkat és sétálni indultunk a sötétben. Elég későre járt már, de nem akartam hazamenni. A csend nagy volt köztünk. Utáltam ezt, mintha semmi beszédtémánk nem lenne, mintha nem tudnánk egymásnak az égvilágon semmit sem mondani.
- Oh, majdnem elfelejtettem szólni, hogy az osztály bál tolódik egy kicsit, mert nem tudtak mindent elrendezni időben, így inkább átették.
- Semmi baj, majd szólj, az új időpontról.
- Oké. – bólintott, majd egy pár pillanat múlva újra megszólalt. Már azt hittem újra beáll a csend köztünk két mondat után, de gondolom Őt is zavarta a nagy csend. – Sokszor hiányoztál az edzésekről.
- Oh, igen, mert dolgoztam egy kicsit, de holnaptól újra ott leszek. – mosolyogtam rá, s utáltam magam, amiért nem tudtam ennél többet mondani. Megszólalt a mobilom, a kijelzőn Him Chan képe és neve állt.
- Nae? – szóltam bele.
- Hová tetted a savanyúságot?

- Miért rajtam keresed, otthon sem vagyok.  – Mondtam és hallottam a háttérből Dae Hyun könyörgő szavait. „ Noona, nekem kell a savanyúság.” – Együtt vagytok?
- Ki az? – kérdezte Jin.
- Bemásztunk a szobádba is. –kiabál bele Zelo a készülékbe.
- Ne merészeljetek a cuccaimhoz nyúlni, különben piszok mérges leszek.
- Mikor nem vagy az? Olyan vagy, mint egy hárpia.
- Mi? – hangom az átlagostól sokkal vékonyabb lett. – Mi az, hogy hárpia? Azt az oldalamat még nem is ismered.
- Nem tudsz nekem újat mutatni Jin Hee, ettől rosszabb már nem jöhet. Esetleg megmondanád, hogy hová tetted a savanyúságot?
- Hah! – szakadt ki belőlem egy mély sóhaj. – Mit tudom én, hogy hol van a savanyúság, de nehogy azt hidd, ha hazaérek meg fogod úszni ezt a beszólást.
- Noona, láttam a piros bugyidat! – ordította Dae Hyun. 

Édes Istenem, de ciki… 

- Húzzatok el a házamból! – csaptam le a telefont mérgesen.
- Mi történt? – nézett rám Jin ijedt arckifejezéssel. Teljesen kiment a fejemből, hogy itt áll mellettem.
- Csak, van pár idióta a házban és aggasztóak a dolgok.
- Úgy látom Him Chan okoz neked némi fejtörést. – mosolygott keserűen és egyáltalán nem tetszett ez az arckifejezés.
- Nem Ő a gond, hanem a többi kíváncsiskodó.
- Sokat vagytok együtt. Irigylem Him Chan-t.
- Ugyan! Ő egy morgó, mindenbe beleszóló ember az életemben. Úgy viselkedik, mintha az apám lenne sokszor, de észre sem veszi, hogy egy idősek vagyunk. Azt hiszem, hogy csak túlzottan beleéli magát, abba, hogy a húgaként tekint rám. – Hirtelen elnevette magát a buszmegállóban, de nem értettem miért, s ez ki is ült az arcomra.
- Jin Hee, te nem vagy buta lány, ezt tudom, de hidd el, hogy Him Chan mindennek gondol, csak a húgának nem.
Nem világosított fel jobban, mint voltam.
- Miért is gondolna annak? Nem vagyok a húga. –próbáltam folytatni, de peches voltam.
- Megérkezett a buszod. – mondta kis fanyar mosollyal az arcán. – Légy jó. – puszilta meg a homlokom, ami felért egy csókkal, hisz a szívem ugyanúgy reagált rá. Felszálltam a buszra, és míg el nem indultunk szívet formált az ujjaiból és felém mutatta. Hihetetlen boldog voltam, úgy éreztem, hogy ez tényleg szerelem. A fülhallgatóm a fülembe tettem és egy elég pörgős szám kezdődött. A busz rohant velünk a sötétben. A város fényei elsuhantak mellettünk, és én vidám voltam, míg nem váltott egy másik dalra, egy sokkal érzelmesebb, lassabb dalra. Mintha a szívem is lelassult volna és egy csomó aggodalom találta volna el. Nem ment ki a fejemből Jin mondata Him Chan-ról.

 Vajon miért volt olyan az arckifejezése? Talán utálja Him Chan-t? De miért?  Miért nem tudtuk befejezni a beszélgetést? Átkozott busz!

Úgy éreztem megőrülök a sok gondolattól, így megráztam a fejem és elkapcsoltam egy pergősebb dalra. Ahogy leszálltam, megint megszólalt a telefonom. Idegesen szóltam bele, ahogy megláttam a képernyőn Him Chan-t.
- Mi van már megint?
- Hol vagy?
- Mindjárt belépek az ajtón.
- Akkor jó. - s azzal lerakta.
Ahogy beértem, ledobtam magamról a cipőmet és a konyhába mentem. A malac ól, körülbelül öt csillagos szállodának számított a konyhánkhoz képest. Anya meg üzenetet hagyott a hűtőn.
„ Elmentünk vendégségbe apáddal, ha ettetek, pakoljatok el magatok után.”
- Remek! - gyűrtem meg kissé a papírt és a combomra csapva száguldottam át a kerten és kopogás nélkül nyitottam be a szobába.
- HJA! – ordított Young Jae és maga elé kapott egy takarót. – Noona! Nem tudnál kopogni?
- Mit parázol, csak alsógatyában vagy… Én viszont nagyon dühös vagyok. Micsoda disznó ólat csináltatok a konyhából?  Láttam megtaláltátok a szátokat, de a mosogatót nem. Drágaságom…- fordultam szarkasztikusan Him Chan felé, aki a számítógép előtt bambult valamit Yong Guk-al. A megszólításra felfigyelt, mert eddig füle botját sem mozdította. – Nem tűnt fel anya kiírása?
- De.
- De? Akkor miért nem pakoltatok el magatok után?
- Elfáradtunk… - közölte Dae Hyun.
- Az evésben?  Na, húzzatok a konyhába rendet rakni!
- Jin Hee! Annyira elegem van belőled, menj már a szobádba. – Him Chan szinte kilökött az ajtaján és rám csapta az ajtót. Kitett a szobájából, kizártak a saját csapatomból és úgy éreztem, hogy nincs helyem ott. Sose éreztem ezt, így kicsit elpityeregtem a konyhában a romokat összepakolva.  Több mint fél órán át vakartam a piszkot utánuk és nem voltak hajlandók segíteni. Én nem zavarom őket… Az Istenért sem zavarnám meg a kan bulit…
- Mi történt? Sírtál?
- Ah jinja… - rezzentem össze, hirtelen jelenléte miatt. – Ne ijesztgess anya. Nem sírtam, csak kiakadtam, Him Chan bunkóságán. Megyek, lefekszem. – dobtam le a konyharuhát a pultra és felszaladtam a szobámba. Sértett voltam és rossz volt a kedvem, így gyorsan be is aludtam.

Hamar köszöntött a reggel, a szünet első napja, de azért edzésekre be kell majd mennem, ha tetszik, ha nem, mert rengeteg alkalmat kihagytam. A nap belesütött a szemembe és ezt utáltam a legjobban a világon, a reggeli motyogás és evőeszközcsörgés után. A fejemre húztam a takarót, hogy tompítsam a fényt, de már nem esett jól feküdni, így kómásan felültem, majd leballagtam a konyhába a reggeli tejemért. Belenyomtam egy szívószálat a pohárba és kivételesen, nem siettem el az ébredést. Leültem a televízió elé és bambán kapcsolgatni kezdtem. Foci, baseball, kosárlabda ismétlések a legtöbb csatornán. Megállapodtam a focinál, de nem érdekelt annyira. Odakint a nap is eltűnt, vele együtt a kedvem is.
- Még mindig rossz kedved van? – jelent meg a család egy idő után a konyhában, apa és anya személyében, majd a zajos banda is beesett, bár csak a fele. – Jin Hee? – szólított.
- Nincs rossz kedvem. – válaszoltam egyszerűen és a szívószállal szórakoztam a számban.
- Miért van rossz kedved? – kérdezte Him Chan. Hát nem épp kedves grimasszal fordultam felé.
- Miattad. – válaszolta anya.
- Mit tettem már megint?
- Bunkó voltál Jin Hee szerint. 
Még csak fel sem tűnt neki, hogy megbántott, nem fogok hozzászólni egy ideig az tuti.
- Hogy engeszteljelek ki? – vágódott át a kanapén és leült mellém. Majdnem kiöntöttem a tejemet az akciója miatt, így még bosszúsabban néztem rá. – Miért vagy ilyen pukkancs? Ez nem vall rád.
Fújtam egy nagyot és felálltam a kanapéról, hogy otthagyjam őket, de mielőtt még magamra zártam volna az ajtót Him Chan keze közbelépett.
- Hajlandó vagy velem beszélni? – tolta kintebb az ajtót, s ebben nem győzhettem, mert valójában sokkal erősebb volt, mint én. Hagytam az egészet és leültem az ágyamra. Becsukta az ajtót. – Beszélünk?
- Sok értelmét nem látom. – közöltem – Csak tudnám mit tettem, hogy olyan bunkón kidobtál a szobádból, miután hárpiának neveztél. Mikor én eltakarítottam utánatok és mindent megteszek, igaz néha elviselhetetlen vagyok, de azt hittem én is a csapat tagja vagyok. – kissé ingerültre sikerült a mondandóm, amire ingerülten reagált.
- Te vagy a főnök, ez most se változott. Csak felbosszantottál, hogy nem válaszolt a hívásaimra, meg az üzeneteimre sem.
- Mi? - visítottam – Nem is kaptam üzenetet. – mentünk többről-többre.
- Pedig küldtem, csak annyira el voltál foglalva Jin-el, hogy nem vetted észre.
- Honnan veszed, hogy Jin-el voltam?  - már álltam vele szemben és úgy vitatkoztunk.
- Ugyan! – nevetett keserűen. - Hallottam a telefonba a hangját.
- Úgy beszélsz, mint aki féltékeny.
- Az vagyok! – mondta nyomatékosan, majd kifújta a levegőt, ami felgyülemlett benne és már sokkal nyugodtabban mondta a következőket. – Csak felejtsük el ezt az egészet. – fordult ki a szobámból én meg csak álltam összezavarodott fejjel.
- Mit mondott…?