-Tizennyolcadik rész-

Furán éreztem magam a Him Chan-nal lefolytatott vita után. Talán megbántam, amiért kiabáltam vele, de semmiképp nem fogok bocsánatot kérni tőle, mert Ő viselkedett velem bunkón.
- Jin Hee! – ordított fel apám, úgy, hogy még a szomszéd is hallotta dühös kiabálását. Rohantam le a lépcsőn, hogy megtudjam mi rosszat tettem megint. – Valami csomagot kaptál. Mit képzelsz, hogy ilyen drága dolgot veszel?
- Nyugi apa, ezt én fizetem. – emeltem a kezem, majd a futárra néztem. – Egy pillanat. – Felrohantam a pénzért, majd vissza le és a fiú kezébe nyomtam a csomag árát. Rögtön a konyha asztalhoz futottam vele és óvatosan bontani kezdtem. A váza volt természetesen, és pont ugyanolyan volt, mint a régi. – Anya, örülni fog szerinted?
- Biztos vagyok benne. Ez egy szép gondolat volt tőled Jin Hee, de nehogy azt hidd, hogy nem tudom, hogy dolgoztál és kihagytad az edzéseket. Most pedig hívd össze a többieket, mert mondandóm van.
- Oké. – húztam be a nyakam és felvittem a vázát a helyére. Ha anya hazaér a főző klubból biztos észre fogja venni. Apropó főzőklub… Mióta beszóltunk Mrs. Sang-nak, azóta nem hajlandóak itt főzni. Az embereknek fáj az igazság, tehetek én róla?

Miután megírtam az üzenetet a fiúknak átöltöztem és lementem az edző terembe bokszolni. A legjobban akkor szerettem ezt az edzést, ha mérges voltam. Akkor, mikor valakiből ki akartam verni valamit, vagy igazságtalannak éreztem valamit. Most nem volt e-fajta késztetésem, csupán ehhez volt kedvem, addig, míg a többiek meg nem érkeztek. Rég edzettem és jól le is izzadtam. A földön feküdtem megsemmisülve, mikor megérkeztek.
- Noona, látom, edzettél… - állt meg felettem Jong Up, én meg csak néztem fel rá. Olyan volt, mint egy óriás. Apám belépett és beszélni kezdett.
- Nos, srácok, mint tudjátok, holnapután lesz a területi verseny. Mindenki tudja, hogy Him Chan és Jong Up lett kiválasztva a versenyre, s hogy most nagyon jó kondiban legyetek, ezért elmegyünk a tengerhez edzeni. Mindenki, kivétel nélkül. Kibéreltem egy nagy házat pár napra, úgyhogy van egy órátok, hogy hazamenjetek, bepakoljatok és visszaérjetek ide, mert indulunk. Ja, és Jin Hee sem fog kimaradni a kemény edzésből.
-Mi? – ültem fel gyorsan. – Miért? Miért kell nekem is menni, mikor nem indulok a versenyen?
- Akkor inkább megkérdezzem, hogy kell-e segítség a szaunában.
- Inkább megyek… - döntöttem gyorsan, s felállva elindultam összepakolni. Letusoltam és összepakoltam. A többiek már vártak rám a kis buszban. Már csak Young Jae és Him Chan mellett volt hely, mert a leghátsó ülés megtelt felszerelésekkel és táskákkal. Hátunk mögött Dae Hyun és Zelo ült, míg Yong Guk apám mellett foglalt helyet. Him Chan azóta sem szólt hozzám egy szót se, én sem voltam hajlandó hozzá beszélni, így Ő is meg én is csak bambultunk ki az ablakon, addig, míg el nem aludtam.
Egy sötét helyen voltam és egyre jobban haladtam be a sikátor belsejébe. A földön a SPEED tagjai feküdtek előttem. Rohantam féljük, de semmi értelme nem volt. Mintha soha nem érném el őket. Rájöttem, hogy karok tartanak vissza és ezért nem jutok oda.
- NEM! –kiáltottam és őrült zokogásban törtem ki. – Ahjusshi! – látom meg az ismerős férfit az álmaimból. –Segítsen! Ahjusshi kérem! – zokogtam.
- Jin Hee! – ráztak meg a karok és Him Chan aggódó tekintetébe néztem, ahogy kinyitottam könnyes szemeim. – Csak álom volt. – mondta, miközben a csuklómnál fogva tartott. Szipogtam párat, de még mindig könnyeztem, majd rájöttem, arra, hogy mit mondott.

Csak álmodtam…

Kifújtam a levegőt és megtöröltem az arcom.
- Halálra ijesztettél Noona. Úgy zokogtál, hogy azt hittük valami nagy baj van és fel sem tudtunk ébreszteni. – könnyebbült meg Young Jae, míg Him Chan még mindig az első ülés és köztem préselődött a kezemet nem engedve.
- Jól vagyok, csak rémes álmom volt. – nyugtáztam, s mindenki arcára néztem. Apám is megnyugodott és újra útnak indultunk, mivel félre állt az akcióm miatt. Már nem messze voltunk a tengertől, s mire odaértünk már elmúlt az álom utáni rossz érzésem. A ház szép volt, csak kevés szoba volt benne. Pontosabban három szobán osztoztunk nyolcan. Apám próbálta felosztani a szobákat, aminek nem mindenki örült. YongGuk, DaeHyun és apám egy szobába kerültek, míg Zelo, Young Jae és Jong Up megkaptak egy külön részt. Azt hiszem én voltam a legpechesebb, mert Him Chan-al osztoztam egy emeletes ágyon.
 Idézem apámat, mikor megkérdezte, hogy miért pont Him Chan:
„Mert a többiekben nem bízok meg.”
Nem mintha örültünk volna neki, de nem nyafogtunk, mert vagy maradt ez a felállás négy napig, vagy mehettünk sátrazni a szabad ég alá. Inkább maradtunk bent, a fűtött szobában.
- Én alszom lent. –közöltem.
- Csak szeretnéd. Húzzál felfelé. – dobta fel a táskámat és levágódott az alsó ágyra.
- Miért nekem kell felmászni mindig? – morogtam, miközben felmásztam. Lelógattam a lábam róla, ahogy a szélére ültem és kipakoltam pár cuccot, többek között a fehér-rózsaszín nyuszimat, amivel aludni szoktam.

Apám nem hagyott nekünk pihenőt, azonnal kihívott minket a konyhába.
- Nos, nem enni jöttünk, nem pihenni jöttünk és nem szórakozni jöttünk, de ha rendesen edzetek és nyerünk, akkor lehet szó egy kis buliról. – húzott elő egy pár sojus üveget a táskájából. – Anyádnak el ne mond. – fenyegetett meg.
- Rendben! – bólintottam, s már intett is a fejével, hogy mehetünk edzeni. Apám nem volt rest velünk futni, hisz tudta, ha nem teszi, a felét végig sétáltuk volna.
- Húsz kör! Gyerünk! – mutatott az ajtó irányába és már futott is. Lomhán követtük, de kénytelenek voltunk felvenni a tempót, mert aki lemaradt, annak plusz öt kört kellett futnia. Egy dalt kántált a sor elején, mint valami kiképző tiszt, s nekünk vissza kellett énekelni ugyanazt a szöveget. A hideg csípte az orrom, a torkom fájt és ki voltam fulladva már a tizenötödik körnél. Him Chan utált futni, így lemaradt és plusz öt kört kellett futnia. Míg mi már bent melegedtünk, Ő még mindig a köreit rótta.
A vacsorát nem én csináltam szerencsére, mert nem lett volna jó vége az egésznek, de már annyira ki voltunk éhezve, hogy alig vártuk, hogy Jong Up elénk rakja az egyszerű, gyors ételt. Him Chan is megérkezett végszóra.
- Lefutottad? – szegte neki apám a kérdést.
- Persze! – lihegte.
- Két kört elsunyiztál, számoltam. – súgtam a fülébe, mire a szájához emelte az ujját mosolyogva, hogy tartsam titokba. Tudtam mennyire utálja, így becipzáraztam a számat és inkább ettem.
Vacsora után rögtön beültem a kádba. Jól esett végre, hogy több mint fél órát áztattam magam. Egy dalt énekeltem, a fürdőszoba nagyon jó akusztikával rendelkezett, úgyhogy nagyon örültem és felbátorodva tovább folytattam a dalokat. Az ágyam pihe puha volt és Jin szórakoztatott üzenetben.  Mint kiderült, Ő nem jön a versenyre, mert nem elég felkészült fizikailag apám szerint, de szerintem csak ki akar vele szúrni, mert nem szimpatikus neki. Lesz egy két szavam apához az tuti.
  Lefekvés előtt még meglátogattam a mellék helységet, miközben vadul írtam Jin-nek. Észre sem vettem, hogy beleütköztem Him Chan-ba az úton, s csak egyszerűen benyitottam a helységbe, ahol Jong Up enyhén alulöltözött látványa fogadott. Nem tudtam, hogy sikítsak, vagy rohanjak, így csak kiejtettem a kezemből a telefonomat és eltátottam a számat.
- Noona? – nézett rám értetlenül egy szál alsónadrágban a WC előtt. Szerintem Ő sem tudta mit kezdjen a helyzettel. Gyorsan felkaptam a telefonomat a földről.
- Csak folytasd, amit elkezdtél. – közöltem, s berántottam az ajtót magam mögött. Gyors léptekkel közelítettem meg a szobámat, ahol Him Chan épp a pólóját akarta felvenni.
- Ezt nem hiszem el… - takartam el a szemeim és gyorsan felmáztam az ágyamra. Mint egy zavart gyerek úgy kuporodtam össze.
- Miért zavar ennyire, mikor már láttam őket félmeztelen? Biztos dúlnak a hormonjaim.
- Mi van a hormonjaiddal? – nézett fel Him Chan. 

Kimondtam hangosan? Te Jó Ég! 

Csak pislogtam a pajkosul vigyorgó Him Chan-ra, majd vinnyogva vergődtem az ágyamon, és a tenyeremmel eltoltam a fejét. Mérgesen fújtattam, míg el nem nyomott az álom.

Reggel Him Chan ércesen érdeklődött a hormonjaimról, persze mindenki füle hallatára, így röhögött rajtam mindenki, még Jong Up is, pedig Ő nem szokott látványosan körbe röhögni, de gondolom a tegnap estére visszagondolva, elég vicces lehetett a fejem.
- Apa, szerintem Him Chan nincs túl jó kondiban, de sok energiája van. Nem akarunk futni pár kört így reggel? – Mindenki utálta a reggeli futást kivétel nélkül, nekem nem volt vele különösebb bajom, de a többiek látványosan szenvedtek a nap folyamán, hála nekem. Édes a bosszú...  Na jó, én sem maradtam ki az egészből, mert az edzések legkeményebb részeiben volt részem, nem foglalkozva azzal, hogy lány vagyok, vagy, hogy egyáltalán nem versenyzem. A vacsorakészítés is rám hárult. Nem tudom milyen meggondolásból hagyták rám ezt a feladatot, hisz nem tudok főzni és nem is akartam megpróbálni. A garázsba kutatva találtam egy biciklit, ami egész jó állapotban volt. Felpattantam rá és elindultam a közeli kis boltba. Hideg szél fújt, majdnem megfagytam mire a kis közérthez értem. Bent meleg volt, így sokkal kényelmesebben vásároltam be, miközben Yoo Bin szórakoztatott a telefonban.
- Merre jártok? – érdeklődtem.
- Ah, Tajvan csodálatos és annyira romantikus minden nap. – áradozott a barátjával eltöltött kirándulásról. Tudtam, hogy a nap huszonnégy órájában csak turbékolnak. Már csak arra vártam, hogy mikor fog azzal beállítani a kedvenc barátnőm, hogy nem megy egyetemre, inkább szül két gyereket és hivatásos asszonysorra ítéli magát. Hogy őszinte legyek nekem sem volt semmi tervem, hogy a következő félévben hová adjam be a jelentkezésem, de még csak november volt és úgy gondoltam, hogy ráérek ilyeneken agyalni. Egyben biztos voltam, hogy nem leszek háztartásbeli, aki egész nap a tűzhely előtt áll és kavargatja a levest.
Yoo Bin gyorsan letette a telefont, csak helyzetjelentést tett nekem két percben, én meg tovább fürkésztem a vacsora választékot. Levettem nyolc ráment és öt kész curryt, valamint pár üveg üdítőt és fizetés után távoztam is. A csípős hideg az arcomba csapott, egyáltalán nem volt kellemes kimenni a fűtött helységből, de muszáj volt. Olyan gyorsan tekertem haza, amennyire csak tudtam, majd hazaérve vizet melegítettem és hozzá minden mást is betettem a mikróba, hogy elkészüljön a vacsora. Mindenkit egy nagy tál rámen várt papírdobozban.
- Jó étvágyat! – mondtam a többieknek, akik értetlenül pislogtak rövid életű tányérjaikba. – Mi van? – kérdeztem őket teli szájjal, de csak a fejüket csóválták és hozzáláttak.
- Lányom, ha valaki elvesz valamikor, sose hozd haza vacsorára.
- Miért? – kérdeztem értetlenül.
- Nem tudok eltartani egy ilyen éhes embert egy napig sem. - mindenki nevetett, Yong Guk már annyira, hogy félre is nyelt és úgy segítette ki Young Jae egy kis hátba veregetéssel. –  Gondolj csak bele Jin Hee, te mit fogsz enni?
Őszintén nem gondoltam még bele, hogy milyen lenne külön élni. Mindenre van megoldásom!
- Majd olyat keresek, aki tud főzni. Mint például Jin. – mosolyogtam, s egy újabb adagot vettem a számba. A többiek már nem is reagáltak, csak ettek tovább, kivéve apám és Him Chan, akik megálltak az evésben, hogy egy nagyobb fintorral tudassák velem a véleményüket. Nem kellett kimondaniuk, mindent leolvastam az arcukról.
Holnap elkezdődik a verseny és én ott fogok szurkolni nekik.