- Tizenkettedik rész-

A fák szomorúan hajladoztak az őszi szélben, a tegnap esti vihar kissé megtépte őket. Az iskola ablakából minden annyira másnak tűnt, mintha a lehulló levelek szomorúsággal töltöttek volna el. Mostanában ilyen hangulatom van. Mintha a nyárral a kedvem is elmúlt volna. Unottan támaszkodtam a kezemre, miközben épp egy roppant érdekes angol óra folyt, amiből nem értettem semmit. Ellentétben velem, egy vékony hang mindig felnyávogott, amitől felállt a hátamon a szőr. Him Chan barátnőjétől kivert a víz és nem tehettem róla. Talán túlreagáltam a dolgokat, mégis úgy éreztem, hogy irritál. Semmiképp sem szerettem volna ezt kimutatni a világnak, így mélyen eltemettem magamban ezt az érzést. Az iskola sokkal unalmasabb volt így. Semmi móka nem jutott nekem mostanában. Minden olyan kuszának tűnt. Jin, azóta sem hívott fel és pár napja iskolába sem jött. Az üzenetemre csak annyi választ kaptam, hogy:
„Ne haragudj, nem tudok írni pár napig.”
Nem tudtam róla semmit, így ez is aggasztott. Meguntam az állandó nyávogást és, hogy semmit sem értek az egész órából. Felálltam és elindultam a kijárat felé.
- Kim Jin Hee? Hová megy? – vette fel a szokásos formalitást Mr. Franklin.
  Kerek vékony keretes szemüvegén megcsillant az ablakon beszűrődő fény, ahogy feltolta az orrán válaszra várva.
- Beteg vagyok. Megnézem az iskolaorvost.
Nem vártam meg, míg válaszol, csak behúztam magam mögött az ajtót és egyenesen a tetőre mentem. A csípős szél hirtelen nekem csapódott. Összehúztam magamon a kabátkám és lehevertem a kőre. A talaj még meleg volt. Mintha megtartotta volna a nyár melegét és csak fokozatosan engedte volna ki magából. Az égen nem sokáig fogok már látni ilyen szép fátyolfelhőket, így kiélveztem a látványt. Eső után mindig szebbnek láttam az eget.
- Így tényleg beteg leszel. Miért fekszel le a kőtömbre, fel akarsz fázni? – érkezett a fejem felől a hang. Him Chan ült a fejemnél, de ha nem nyitom ki a szemem, akkor is ezer közül megismerném csipkelődős hangját.
- Nocsak! Dr. Kim rendel? – fordítottam vissza a fejem az ég felé.
- Csak szóltam, hogy beteg leszel, de akkor befogom.
- Helyes… - mondtam, s ezután csend telepedett ránk. Kissé hátrahajtottam a fejem, hogy lássam Őt. A kezein támaszkodott és az eget kémlelte. Pár pillanatig elmerengtem az arcán, s rájöttem, mennyire megváltoztunk. Az idő úgy száll el velünk, hogy észre sem vesszük, hogy felnövünk.
 Észre sem vettem, hogy értetlenül pislog rám.
- Mi a baj? –ébresztett fel gondolatmenetemből. Elrántottam a fejem, zavaromban.
- Semmi.
Be kellett vallanom, hogy mióta megcsókolt egyre hülyébben viselkedem és sokszor észre sem veszem.
- Este megyünk karaokezni. Jössz?
- Tényleg mehetek? – pattantam ülő helyzetbe lelkesedésemben.
- Kivételesen… - bólintott.
Néhány évvel ezelőtt, volt egy nagyobb vitánk, mert soha nem mehettem az éneklős estékre velük. Azt mondták, hogy ezek az esték pasis programok és egy lány sem kell oda. Szerintem meg kihasználták a lehetőséget, hogy csoportos randira vigyék az épp aktuális lányokat. Nem kellett nekik egy gyertyatartó, de erre csak tavaly jöttem rá, mikor meghallottam egy telefonbeszélgetést, amit Yong Guk-al folytatott le. Annak idején nagyon kellemetlenül éreztem magam, amiért úgymond kiközösítenek, de beletörődtem.
- Legalább meghallgatom, hogy tudsz énekelni. Utoljára tizenegy éves lehettél, mikor hallottam a hangod, akkor borzasztó volt. – nevetett.
- Csak hogy tudd, szép hangom van. – nyugtáztam.
- Hiszem, ha hallom. – mosolygott és elindult a lépcsőház felé. – Nem jössz? – nézett hátra -Vége az órának.
- Nem akarok. –vágtam fintort az arcomra. Visszajött és kézen fogva levonszolt a lépcsőn. Az alján Jenny várt rá, mintha tudta volna, hogy hol kell keresni minket. Az összezárt kezünkre nézett, Him Chan rájött, hogy még mindig fogja a kezem, s szinte kitépte a kezét az ölelésből. Nem szólt semmit, csak elindult a barátnőjével.
- Jin Hee? – nézett hátra Jenny.
- Öhm, igen? – Nem akartam bunkón oda szólni neki, hogy „Mi van?” , így maradtam a kulturált énemnél.
- Majd leülhetnénk beszélgetni suli után.

Pont ahhoz van kedvem…

 

- Ah… Rendben! – válaszoltam végül.
- Remélem, barátnők lesztek. – mosolygott ránk Him Chan és akkor jöttem rá, hogy tényleg szerelmes a lányba. Eldöntöttem magamban, hogy nem okozok neki gondot, de mikor Him Chan hátat fordított, Jenny még mindig engem figyelt és szúrós tekintetétől úgy éreztem átlyukad a bőröm.  Nem féltem tőle, de sokmindenre rájöttem abból az arckifejezésből. Mérgesen visszatrappoltam a tetőre.
- Sunyi egy dög. Még hogy legyünk barátnők… Mégis mi volt az a nézés? Ahh, felidegesít. – dobbantottam nagyot, mikor felléptem az utolsó lépcsőfokról is. Nem mentem be utolsó órára, inkább kiszellőztettem a fejem. Épp készültem kisurranni a suliból, mielőtt az óráknak vége lenne, de alig, hogy kiértem a kapun, üzenetet jelzett a telefonom.
„ Hat órára gyere erre a címre.”
- Ez meg ki? – húztam fel a szemöldököm és nem foglalkozva vele zsebre vágtam a telefont.
Már a buszra vártam, mikor Him Chan megállt mellettem.
- Hol voltál óráról? – kért számon?
- Beteg vagyok… - köhintettem megjátszva magam.
- Én meg hülye vagyok mi? Tudod, kit etess.
- Ki kérte, hogy elhidd? Ha kérdezik, játszd meg magad. Ennyi a lényeg.
- Már óráról is lógsz? Mi lesz még? Beállsz Go-Go táncosnak?
- Jól mutatnék a rúdon. – nevettem el magam, de Ő csak a fejéhez kapott és azután a telefonjához.
- Felhívom Ahjumát, hogy elköltözöm.
- Ennyire nem volt szar poén, jó?
Az én telefonom is megszólalt, újra üzenetet jelezve.
„ Ha nem jössz el, a kis barátnődnek baja eshet.”
- Hatra megyünk a bárba. – zökkentett ki Him Chan.
- Előtte még el kell intéznem valamit. Utánatok megyek, csak ne felejtsd el leírni a címet.

A busz robogott velünk és egyre jobban zavart az üzenet. Ki lehet az és mit akar?
 Mikor hazaértem már rég elmúlt öt óra. Próbáltam Yoo Bin-t elérni, de nem vette fel. Egyre jobban aggódtam. A nap már a házak mögé bújt. Mire a helyszínre értem már sötét volt. Furcsa érzések kavarogtak bennem. A hely kihalt volt, most jártam itt először. Olyan volt mintha egy építkezési területen lennék, de a sötétben nem láttam el csak a rácsos kerítésekig. A sárgán világító lámpák elvakítottak, de ahogy lassan hozzászokott a szemem, mozgást láttam. Úgy tízen lehettek. Szemem elé tartottam a tenyerem, hogy eltakarjam a vakító fényt és jobban lássak. Lányok voltak, néhánynál pár fadarab volt, amit maguk után húztak, egyenes nyomot hagyva a homokban. Nem ismertem őket, valószínű, nem a mi iskolánkból valók.
- Hahh… - szakadt ki belőlem – Mit akartok? – szegtem nekik a kérdést, ahogy megálltak közvetlen előttem.
- Küldetésünk van, ami úgy szól, hogy neveljünk meg téged, hogy ne akaszkodj más pasijára. Ha ellenállsz, talán holnap lesz egy utad a kis barátnődhöz a kórházba. Hogy is hívják? – tette az ujját a szájához gondolkodóan. – Ahh! Tudom már! Yoo Bin.
A méregtől eltorzult az arcom és annyira szorítottam az öklöm, hogy a körmeim belevájtak a húsomba. Két perc elég lett volna, hogy elintézzem őket, de ahogy Yoo Bin-ra gondoltam és arra, hogy Ő nem tudja magát megvédeni, nyugalomra kellett magam inteni.

- Ki küldött? – tettem fel a kérdést.
- Sajnos az titok és nem is kell tudnod. Ne aggódj, nem fog fájni. Annyira…
Yoo Bin miatt kiengedtem az öklöm és hagytam magam. Pár percig tartott az egész, de piszkosul fájt minden porcikám. A földön feküdtem és csak a távolodó lábakat láttam és halk hangfoszlányok csapták meg a fülem. Köhögtem és az arcom is sajgott. A számban éreztem a fémes vér ízét. Pár perc kín után nehezen álltam fel, de leporoltam magam és elindultam a fiúkhoz. Kissé szédelegtem, de az első kirakat üvegében sikerült megnéznem magam. A szám felrepedt…
- Észre sem fogják venni. Mennem kell, mert legközelebb nem fognak hívni.
Fontosnak éreztem, hogy elmenjek a többiekkel énekelni, hisz régóta erre vártam. A telefon szüntelenül csörömpölt a zsebemben.
- Merre vagy Noona? – érdeklődött a telefon végén Dae Hyun. A hangja megnyugtatott és kissé kijózanodtam.
- Kicsit eltévedtem, de azonnal ott leszek. – tettem le és fel is néztem a neon rózsaszínben világító táblára, ami jelezte, hogy megérkeztem. Már javában folyt a buli. Mikor beléptem minden szem rám szegeződött és ironikusan a zene is elhallgatott.
- De szarul nézel ki…
- Én is szeretlek Yong Guk.- vágtam le magam mellé.
- Omo! Mi történt veled? – érdeklődött az ismerős idegesítő hang. Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam ki az.
- Kösz, hogy aggódsz Jenny, semmi bajom, csak megsérültem az edzésen.
- Nézz rám! – emelte fel a fejem Him Chan átnyúlva az asztalon.
- Hagyj békén. –löktem el a kezét és egy pohár italért nyúlva lefolyattam a torkomon. A következő egy doboz sör volt. Jenny beállt a kinevezett színpadra és elkezdte a dalt, amit választott. A torkomon akadt az ital.
- Azt hiszem ettől a hangtól megálltam a fejlődésben… - köhintettem. Senki nem merte kinevetni a Barbie babát, hisz „Ken” is az asztalnál ült.
- Erre mondják, hogy nincs tökéletes… - nyugtáztam.
- Mintha te olyan jól énekelnél. Bizonyíts, utána dumálj.
Nem csak Him Chan lett mérges, hanem én is. Bennem volt a bizonyítási vágy, így dühösen kaptam ki Jenny kezéből a mikrofont.
- Válassz egy dalt. – böktem Him Chan felé a fejemmel.  A Soju kezdett bennem egyre jobban hatni, így könnyebb volt megszólalnom. Magabiztosabb voltam és a hangom is felszabadultabb volt. Teljes szívből énekeltem és közben sírni akartam. Fájt mindenem. Nem tudtam, hogy ki volt az, aki megfenyegetett, de minden áron meg akartam tudni. A közönséget meglepte a dalom, hisz sose hallottak még énekelni.
- Noona! Legközelebb is hozunk! De jól énekelsz! – csillogtak Young Jae szemei. Nem tudtam értékelni a bókot, inkább lehúztam egy újabb adag soju-t. Ahogy levágtam a poharat az asztalra és koppant a falapon a szemem Jenny szemeire tévedt. Újra azt a szúrós tekintetet kaptam, de álltam a sarat. Az elektromos szikrák cikáztak közöttünk…

-Tizenegyedik rész-

 Vasárnap reggel volt és úgy éreztem, hogy egy percet sem aludtam, pedig egy alapos hiszti után teljesen kiütöttem magam.
A fehér mennyezetet bámultam, s mélyről jövő sóhajom töltötte be a szobát. Az éjjeliszekrényhez nyúltam a telefonomért és úgy éreztem most hívnom kell az egyetlen embert, akivel ügyes-bajos dolgaimat meg tudom beszélni.
- Yoo Bin! –nyafogtam.
- Jin Hee? Tudod mennyi az idő? – szólt álmosan.
- Tudom. Reggel hét óra.
- De vasárnap van!!! – ordította a telefonba. Rögtön elvettem a fülemtől a készüléket, s vártam pár pillanatot.
- Ne hisztizz már, aki reggel ébredés után így tud ordítani, az el is tud jönni hozzám.
- Azt akarod, hogy elmenjek? Most?
- Nem, jövő héten is jó lesz! – förmedtem rá szarkasztikusan.
- Omo! Mi történt? Nem szoktál ilyen harapós lenni.
 Ami azt illeti Yoo Bin az egyetlen, akihez volt egy kis türelmem, de néha még Ő is kihúzza a gyufát.
- Eljössz akkor vagy nem?
- Megyek! – s azzal le is tette.
Nehezen keltem fel és gondolni sem akartam a tegnap estére. Lemásztam a konyhába, hogy megigyam a szokásos tejecskémet. Leültem az asztalhoz és csak forgattam a poharat a falapon.
- Veled meg mi van? – jött be apám.
- Semmi! Mi lenne? – rántottam vállat. Apámmal csak sportról tudtam beszélgetni leginkább, de a lányos dolgokhoz nem sok mindent konyított. Mielőtt kifaggatott volna megszólalt a csengő.
- Nyitom! – rohantam az ajtónak és rácsaptam a kilincsre. Ahogy megláttam Yoo Bin-t kézen fogtam és fel akartam vonszolni a szobámba, de eszembe jutott a tejem.
- Várj. – mentem az asztalhoz érte.
- Nekem nem is hozol? – lusta sóhaj után futottam a hűtőhöz, hogy kiszolgáljam a barátnőmet. A kezébe nyomtam és felrohantam a lépcsőn. Magunkra zártam az ajtót. Yoo Bin egyből a forgós székbe foglalt helyet az íróasztalom mellett.
- Mi volt az a nagyon sürgős, hogy nem tudott délutánig várni?
- Az elsőt mondjam, vagy a másodikat?
- Az elsőt. – kortyolt bele a poharába.
- Jin elhívott randizni. – alig hogy kimondtam tej borította az arcomat. A meglepettségtől sugárba előre köpte szája tartalmát, én meg csak ültem ott összeszorított szemekkel és szájjal.
- Hjaaaaa! – ordítottam.
- Bocsi, csak nagyon megleptél. –tette le a poharát és megtörölte az arcom. - Hogy érted, hogy elhívott?
- Tegnap elhívott moziba, csak nem jött el, mert valami közbejött.
- Ezt nem hiszem el. Téged? A suli legjobb pasija? Lehetetlen.
- Azért ennyire nem vagyok értéktelen…
- Nem úgy értettem…
Mindent elmondtam Jin-el kapcsolatba majd a másodikra tértem.
- Ez nem minden, mert ugyan Jin hívott el randizni, de Him Chan csókolt meg.
- Miii? –puffant nagyot a székkel. Kissé fájlalta a falba beütött fejét és nem is kelt fel csak bámult rám. – Csak viccelsz.
- Ha viccelnék, most valószínű szétnevetném magam rajtad, de nem nevetek. Nem tűnt fel? – nyújtottam felé segítő kezet és talpra rántottam.
- OH-MY-GOD! Ezekről miért nem tudok? – simította ki haját az arcából.
- Talán ha kevesebbet enyelegnél a pasiddal, rám is maradna időd.
- Hát öhm… - csavargatta az egyik tincsét szégyenlősen.
- Jól van, hagyjuk… Inkább mond, meg mit csináljak?
- Nem tudom a sztorit. Mond el.
Történetem közben egyre jobban csak tátotta a száját. Még neki is meredek volt az egész sztori, nemhogy nekem vagy a többieknek. Nagyokat pislogott és nyelt a végén.
- Hát te teljesen hülye vagy! Még hogy Him Chan a bunkó! Te kérted meg őket könyörgöm, csak teljesítette az ostoba kérésedet. Hogy miért azt nem kérdezd, hisz ott van neki Jenny neked meg Jin most már, de még mindig nem tudtam a hallottakat feldolgozni. Him Chan-hoz pedig ugyan úgy viszonyulj, mint eddig, szerintem te követtél el hibát, nem Ő. Inkább koncentrálj Jin-re.
- Te kitől kaptad az első csókod?
- Természetesen a mostani barátomtól.
- Omo! – kaptam a számhoz, felidézve a pillanatot, míg vállon nem csaptak.
- Mondom, Jin-re!
- Rá gondolok! – hazudtam.
- Na persze én meg el is hiszem. – nevetett – Nem baj, majd ha Jin megcsókol, elfelejted. De akkor is elég nagy hülye vagy, hogy ilyet kérsz a barátaidtól, ők meg még nagyobbak, hogy teljesítik is.
- Még jó, hogy nem Dae Hyun csókolt meg, lehet tényleg álmodoztam volna róla a sötétben.
- Az biztos! – nevettünk.

Yoo Bin társaságában telt az idő, s úgy döntöttünk, hogy egy film mellett nassolunk egész délután, mert jobb dolgunk nem volt. Épp a chipses zacskóban veszett el a kezem, mikor megszólalt a mobilom. Megnyaltam az ujjam és a hátam mögé nyúltam az ágyra, hogy elérjem a készüléket.
- Jin az. – kerekedtek el a szemeim.
- Mit csinálsz? Vedd már fel! – lökött meg.
- Jó. Shii… - csitítottam – Halló?
- Szia. Először is bocsi a tegnapi nap miatt, tudom, hogy már elég késő van, de nincs kedved kicsit sétálni a folyónál?
- De… Persze… Mikor? – dadogtam.
- Egy fél óra múlva a hídnál?
- Ott leszek.
- Várlak.
Egy halk sikolyt fojtottam magamba, amikor letettem.
- Elhívott randizni.

- Most meg mire vársz! Irány öltözni! – utasított értetlenül. Pár perc múlva anyám egyik rejtett rongyainak egyikében jelentem meg. Valami fodros szoknya volt és valami baba rózsaszín ing, ami egyáltalán nem passzolt egymáshoz, sejtettem, hogy nem jó választás, de azért kikértem Yoo Bin véleményét.
- Ez meg mi az Isten rajtad? – fintora minősítette a szerelésem, s a szekrényemhez ment, hogy válasszon nekem. Egy farmer rövidnadrág és egy mintás felsőt választott, hozzá pár kiegészítőt, karkötőt, nyakláncot. A kiegészítőktől egész másképp mutatott az egész.
- Na, ez már Kim Jin Hee-s. – bólintott mosolyogva.
Tíz perc múlva már a híd felé tartottam. Tudtam, hogy minimum öt perc késésben vagyok, így tornacipőbe bújtatott lábaim ütemesen futottak a helyszín felé. Jin már várt rám, mosolyogva intett, ahogy meglátott.  A szívem a torkomba ugrott. Soha nem tapasztalt érzés kerített hatalmába. Kicsit ijesztő volt, de kellemes. Mosolyra húztam a szám és elé sétáltam.
- Bocsi, hogy késtem.
- Nekem kellene bocsánatot kérnem a tegnapi miatt. Sajnálom. – vakarta a tarkóját bűnbánóan.
- Semmi baj! Sétálunk? –Kérdésemre csak bólintással felelt. A csend kínos volt pár percig, mindaddig, míg mindketten egyszerre nem akartunk megszólalni.
- Mond csak. – adta volna meg az elsőbbség jogát.
- Mond te inkább. – mosolyogtam fel rá.
- Csak azt akartam mondani, hogy hihetetlen voltál az edzésen. Az edző is le volt nyűgözve.
- Igen, az edző… - álltam meg, mert eszembe jutott valami. – Jin, mennyi az idő?
- Mindjárt hét óra. Miért?
- Omo! Elfelejtettem. Rá érsz?
- Igen… - állt mellettem értetlenül. Elkaptam a kezét és futottam, hogy még elérjük a következő buszt. Teljesen kiment a fejemből apám születésnapja és a megbeszélt időpont vészesen közeledett. Elértük a buszt, s lihegve vágtam le magam a hátsó ülésre.
- Hová megyünk? – kérdezte.
- A családomhoz…
- Hogy hova? – lepődött meg.
- Apámnak ma van a születésnapja, és elfelejtettem. Baj, hogy elrángattalak?
- Lesz torta is? Mert akkor cseppet sem. - mosolygott.
- Lesz. Ígérd meg, hogy bármit fogsz látni, nem akadsz ki.
- Mire gondolsz? Talán barlangban laksz?
- Neeem! – nevettem nagyot, majd megszólalt a telefonom.  Semmi köszönés nélkül hadartam el a mondandómat.
- Mindjárt ott leszek Him Chan, nem kell izgulni, de most leteszem, mert leszállok.
Jin kissé furcsán nézett rám, gondolom, hogy nem tudja, hogy én és Him Chan együtt élünk, s remélem nem is fog megijedni tőle, ha megtudja. Kicsit aggódtam, de apám miatt jobban. A megbeszélt helyszín két utcára volt a megállótól, így újra rohanni kellett, de sikeresen beestünk az ajtón, ahol már mindenki ott volt, sőt, még többen is mint kellett volna, mert társaságunkat nem csak Jin egészítette ki, hanem Jenny is. Ott ült Him Chan mellett és bájosan mosolygott.
- Mit keres itt az edző?
- Hát… Ő az apám. – Jin eltátott szájjal pislogott. – Him Chan meg velem él egy házban. Vagyis a családom tagja, mégha nem is ténylegesen. – teljesen lesokkoltam.– Ugye nem mondod el a többieknek?
Nemet jelzően rázta a fejét és követett engem az asztalhoz.
- Anya, csak neked kell bemutatnom. Ő egy barátom Jin. – Nagyot hajolt az említett, anyám meg rögtön hellyel kínált minket.
- Isztok valamit? – emelte felénk apám a Soju-s üveget.
- Kiskorúak vagyunk.
- De egyáltalán nem szentek. Azt hiszitek, nem tudok a zugivós buliról a hátsó kertben?
A SPEED tagjai, mindenfelé néztek zavartan csak nem apám szemébe. Lebuktunk.
- Hát az úgy volt, hogy…
- Felesleges magyarázkodnod Jong Up. – legyintettem felé és apám felé nyújtottam a poharam.  A többiek is felbátorodva követték a példámat. Most már felesleges volt tagadni a nyári estéket, amikor leplezni próbáltuk előtte bátor állapotunkat.
  Nekem nem kellett sokat innom ahhoz, hogy becsípve érezzem magam, így a többiekre való tekintettel megálltam két pohárnál. Bőven elég volt. Intettem a tulajnak, hogy behozhatja a megbeszélt tortát, s mikor felénk tolta az égő gyertyákkal díszített édességet, mindenki énekelni kezdett. Apám szeme könnybe szaladt a meghatottságtól és boldogan fújta el a gyertyákat. Kissé én is szentimentális lettem, de lehet csak a soju miatt.
- Szeretnék egy családi képet. – húzta elő a fényképezőgépet anya a retikülből. – Yong Guk? – nyújtotta felé, majd intett nekünk, hogy menjünk. Him Chan-al a hátuk mögé álltunk.
- Nem tudsz arrébb menni?
- Nem tehetek róla, hogy nagy a hátsód és nem fér el. – Fogaimat összeszorítottam és elkaptam a nyakát.
- Igen? – a végén már a hátára is felmásztam. Apró verekedésünket a vaku fénye, majd Yong Guk nevetése törte meg.
- Lefényképezted? – néztem rá borzos hajam mögül.
- Micsoda családi fotó. – röhögött, majd mindenki köré gyűlt, hogy rajtunk nevessenek.
- Elég legyen!  Jin Hee! Ülj apád mellé, te meg ide! – utasított minket, amivel gyorsan véget vetett bohóckodásunknak. A fények újra elkattantak és megszületett a családi fotó, majd a küzdősport szakkör tagjai is apám köré gyűltek, míg anyám elkészítette a képet. Nagyon jól éreztük magunkat, míg Jenny, vékony hangjával be nem jelentette, hogy haza kell mennie. Him Chan felállt és felsegítette kis kabátkáját.
 
Micsoda úriember, csak velem egy paraszt.

Him Chan kézen fogta a barátnőjét és elhagyták a helyet. Nem tudnám megmondani, hogy milyen érzés járt át akkor. Méreg, sértettség és volt még ott valami, amit még sose éreztem…

-Tizedik rész-

A filmnek már vége volt, de én még mindig csak vártam. Akik bementek egy órával ezelőtt, most kifelé tartottak és kíváncsian fürkésztek végig rajtam, hogy vajon miért állok még mindig ott, ugyanabban a pózban. Kínosan éreztem magam, s úgy döntöttem, hogy haza sétálok. Szomorúságomat az ég is megérezte, mert esni kezdett.

Hogy gondoltam, hogy a suli szépfiúja, pont engem hív el randizni? Felültetett, s a legszomorúbb az egészben, hogy az első randim emléke pocsékra sikerült. 

A cipőm szokatlan volt, s kezdett benne fájni a lábam, ezért úgy döntöttem, hogy levágom az utat hazafelé. Anya finom ebédjén jár az eszem, s megkordult a gyomrom. Az eső egyre jobban kezdett esni, megálltam egy üzlet terasza alatt.
- Nocsak! Kim Jin Hee! Hol hagytad a védelmeződ?

Ne már! Ennyire nem lehet pocsék ez a nap!

Néztem fájdalmasan az égre, amint megláttam a WILD vezérét felém közeledni.
- Azt hittem, hogy nem lehet rosszabb napom, de tévedtem.
- Nem örülsz, hogy látsz baby? Pedig én nagyon, főleg, hogy ilyen csinosan nézel ki. Hol jártál?
- Közöd? – húztam fel a szám sarkát.
- Már épp hívni akartalak ma, de az Istenek is úgy akarták, hogy találkozzunk. 

Az Istenek kegyetlenek…

- Ne vágj ilyen arcot. – simította végig bal orcám. Elhúzódtam tőle és ellöktem a kezét. Undorodtam még a látványától is, ha hozzámért, meg egyenesen felfordult a gyomrom.
- Még mindig olyan szorgos diákok vagytok?
- Veled ellentétben…
Nem volt kedvem sokat beszélgetni a maffia vezér törvényen kívüli kölykével. Soha nem sült ki belőle semmi jó.
Emlékeimben még elevenen él, mikor először mértek ránk támadást. Mi kerültünk ki győztesen ugyan, de piszkos kis fegyvereinek a nyoma, azóta is a hasamon ékeskedik egy három centis csíkban. A vágást figyelmetlenségem miatt szereztem. Észre kellett volna vennem a kést, de késő volt. A csapaton kívül senki nem tud róla, ha apám megtudná, biztos, hogy felkeresné egykori riválisát és kipumpálná belőle az életet. A srácok lelkére kötöttem, hogy semmi esetre sem beszélhetnek a dologról, ha én azt nem mondom, hogy szabad.
Első szabály: Hallgass a főnökre mindig, minden körülmények között, s parancsát ne szegd meg.
Második szabály: Kövesd az első szabályt.

Won Il már kezdett durván irritálni, mondjuk ehhez, nem kellett sok, csak rá kellett néznem. Most még hozzám is beszélt…
- Olyan angyaliak vagytok… Egyszer szárnyaszegettek lesztek.
- Akkor te lennél az ördög? – húztam fel a szemöldököm.
- Mondhatjuk így is. Nagyon meg akarlak szerezni. – cirógatta meg a vállamat, amit rögtön le is söpörtem magamról – Féljetek.
- Hah! – szakadt ki belőlem- Majd mindjárt megijedek… Kevés vagy te ahhoz Won Il, hogy bárkit is megszerezz.
- Szeretem, ha ellenkezel, teljesen felizgat.
- Fura dolgokra gerjedsz, de ha azt várod, hogy majd behódolok neked, akkor addig állj fél lábon.
Félmosolya kiszélesedett, s megmutatta fehér fogsorát. Megnyalta alsó párnáit és hangtalanul nevetni kezdett. Szerettem volna tudni, hogy mi a fenét gondolhat, de a legjobban azt, hogy kimásszon az intim szférámból. Nem tette meg, de álltam a sarat.
- Érdekes vagy csajszi… - lehelte az arcomba, mikor megjelentek a társai, s kihasználva az alkalmat kiléptem előle.
- Akkor én mennék is. – rohantam tova az esőben.
- Még látjuk egymást. – kiabálta utánam, de hátra sem néztem, csak rohantam haza az egyre jobban szakadó esőben, s közben hol Jin-en, hol Won Il-en járt az eszem.
- Esküszöm, megverem mindkettőt. – csaptam be magam mögött a bejárati ajtót.
- Veled meg mi lett? – állt elém a családom meglepetten. Gondolom mindenki kíváncsi volt, ki csapkodja az ajtót.
- Eláztam? – néztem az alattam lévő tócsára.
- Pandamód! – mutatott rám apám viccesen.
- Mi van? – ráztam a fejem mérgesen és felrohantam az emeletre. Bőrig áztam, és ahogy belenéztem a tükörbe, megijedtem.
- Te jó szagú Úr Isten! Ezért mondta apa, hogy „pandamód”. – Szétfolyt sminkemet kezdtem leszedni magamról a fürdőben, s úgy döntöttem veszek egy fürdőt is, nehogy megfázzak. A forró víz alatt majdnem úrrá lett rajtam a szomorúságom Jin miatt, de nem engedtem neki. Megráztam a fejem és kimásztam a gőzölgő fülkéből. Egy fehér törölközőt tekertem magam köré, míg egy másikkal fél szárazra töröltem a hajam. Ismerős dallam csapta meg a fülem.
- A telefonom! – dobtam el a törölközőt és rohantam a szobámba, annak reményében, hogy Jin hív. Mire odaértem letette. A kijelzőn tizenhat nem fogadott hívás és egy üzenet. Mindegyik Jin-től.

„ Nem tudok ma menni, valami nagyon fontos jött közben, ne haragudj. Nem vetted fel a telefont, így nem tudtam hamarabb szólni. Remélem nem vártál rám. Bepótoljuk. Ne haragudj.”

Szemeim gyémántként csillogtak, s örömömben leszaladtam a tévét néző családomhoz. Lábaim ütemesen dobogtak a fa szerkezeten.
- Nem ültetett fel! – nyújtottam előre nekik a telefont.
- Jin He! – mondta anyám lepetten. – Ugye tudod, hogy csak egy törölköző van rajtad?
- Upsz… - kaptam a mellkasomhoz és a fejüket elfordító férfiakra néztem.
- Lányom… - sóhajtott apám, mire azonnal felsprinteltem az emeletre. Már csak a nagy csörgést, csattogást és halk sikolyomat hallottam, ahogy a padlóra értem. Fájlaltam hátsó felemet.
- Jól vagyok! – kiabáltam le, miközben felálltam és megláttam anyám kínai vázáját a földön darabokban.
- Anya.. viszont a köcsögöd meghalt… - húztam be a nyakam, ahogy áthajoltam a korláton. – Veszek, neked másikat esküszöm.
- Mi??? – sikított anyám.
- Bocsi! – ugortam át a maradványokat és mielőtt még felért volna beléptem az ajtómon. Hallottam anya halk zokogását. Tényleg mindenét tönkre teszem. Ez ma már a második szeretett tárgya volt. Kezdett bűntudatom lenni, így rákerestem a vázára, amint bekapcsolt a számítógépem.
- Mi? – kerekedtek el a szemeim az árat látva. – Miért ilyen drága ez a vacak? Muszáj találnom valami munkát, mert a spórolt pénzem erre nem elég.
 Kezembe véve a mobilom, Yoo Bin-t hívtam fel.
- Yoo Bin, nincs valami munka a számomra? Tudom, hogy te szoktál alkalmi munkát vállalni. Nem szereznél nekem is egyet?
- Nem tudom Jin Hee… Majd utána nézek, de most ne érek rá. Bocsi. – s azzal le is tette.
- Jajj, de cuki vagy, hogy csak így rám csapod. – mondtam a semminek a telefont bámulva.
Az ajtóra néztem, ami mögött még mindig hallottam anyám halk zokogását.
- Oh! Mi az ott? Vér? – néztem a padlóra, majd a lábamra. - Mikor átugrottam a maradványokat biztos beleléptem egy darabba.
Kihalásztam a táskámból egy tapaszt és körülbelül ennyit foglalkoztam apró sebemmel. Ideje volt felöltöznöm. Edzéshez készültem, s mivel fülledt levegő volt az eső után, úgy döntöttem valami lazát választok. Egy vékony fekete melegítő alsót vettem fel és egy sport csőtopot. Most hordom ezt a darabot először, még egy versenyre vettük, ahol kötelező volt a sport top, de mivel a verseny előtt lesérültem, nem vettem részt rajta.
Belehuppantam az ágyba, s Jin üzenetét olvastam el újra és újra. Elképzeltem, ahogy megfogja a kezem és utána megcsókolna. De mielőtt ebbe belegondoltam volna kissé kétségbeestem.
- Mi van, ha elbénázom? – ültem fel az ágyon, s gondolkodni kezdtem, hogyan tudnám kivédeni, azt hogy leégjek előtte. Bizarr ötletem támadt, s újra rohanni kezdtem a lépcsőn, egyenesen az edző terembe, ahol már a fiúk javában bemelegítettek. A SPEED tagjai majdnem teljes létszámban jelen voltak, kivéve Him Chan-t, de rá, most egyáltalán nem volt szükségem. Őrült ötletemhez végigmértem csapattársaimat.

Jong Up jól néz ki. –szemeim elé villant felső teste, s megrázva a fejem a következő emberre néztem.
Yong Guk túl férfias, Zelo meg túl magas és hülyén néznénk ki. Him Chan alapból kizárva, így maradt Young Jae és Dae Hyun.

Ahogy Young Jae-ra gondoltam sehogy nem tudtam elképzelni, így maradt Dae Hyun. Miután tökéletesen felvezettem magamban a képet, Dae Hyunhoz mentem.
- Gyere! – ragadtam meg a kezét és a többiektől kellő távolságra húztam.
- Mi a baj?- pislogott rám.
- Segíts nekem. – mondtam halkan, míg Ő kérdőn nézett rám. – Csókolj meg.
- Mi? – visított fel, miközben arcát elöntötte a pír. – Hülye vagy Noona? Nem csókollak meg.
- Halkan! – tapasztottam a szájára a kezem.  – Nem akarom, hogy a többiek is meghallják. Mi bajod van? Talán lányként tekintesz rám?
- Hát… - vakarta meg a tarkóját zavarában. – Nem, de ez akkor is hülyeség.
- Tisztában vagyok vele, de segítened kell.
- Miért pont én? Mi van, ha utána a sötétben rólam fogsz álmodozni…? – hadarta el.
Megdöbbenve néztem rá pár pillanatig.
- Dae Hyun… Olyan sötét sohasem lesz. Essünk már túl rajta.
- Én, megcsókollak! – mondta Yong Guk.

Ennyit arról, hogy nem hallották meg és senki sem figyel…

Mi? – kérdezte Him Chan, aki pont a legjobbkor időzített megint.
- Kuss, Yong Guk. Dae Hyun-t kértem meg.
- Mit számít az? – állt meg előttem, s mikor az arcomat megfogta, önkénytelenül is összeszorítottam a szemem.
- Látod, hogy nem akarod te ezt… - engedett el, s piszok jót mulattak rajtam, kivéve Him Chan-t aki megint mérges volt. Végül is tudtam, hogy pipa lesz rám, ha megtudja, de nem érdekelt.

Az edzés elég sokáig elhúzódott, s már mindenki otthagyott minket, de Him Chan-nal még keményen küzdöttünk.
- Teljesen hülye vagy, hogy ilyet kérsz Dae Hyun-tól? Ennyire túl akarsz esni az első csókodon? –mondta, s a végén egy határozott fogással a hátamra fektetett, s a lábaimra ült. Ezt a támadását ritkán sikerült kivédenem.
- Hm? Válaszolsz? – fogta le a kezeimet a csukómnál.
- Mi van akkor, ha igen? – mocorogtam alatta, de nem akart az Istenért se leszállni rólam, csak bámult az arcomba. – Mi van? – csattantam fel a szemeibe nézve, s a barna szempár fénysebesen az orrom elé került. Fel sem fogtam, hogy ajkai az enyémen vannak, s egyre több mindent engednek meg maguknak. A szívem ki akart ugrani a helyéről, s a fejemben megszűnt minden egy hosszú pillanatra. Tudtam, hogy mi történik velünk, de nem volt erőm véget vetni csókunknak. A testem megadta magát és elgyengültem. Kezdtem élvezni az adott szituációt és ez megrémisztett. Sikerült eltolnom magamtól. – Mégis mit csinálsz? – löktem el és felálltam.
- Nem azt akartad, hogy túl legyél az első csókodon?
- Nem! Nem akartam, hogy az első csókomat tőled kapjam. Tönkretetted az emlékeim. Miért?
- Nem mindegy, hogy kitől kaptad? Jobb lett volna Dae Hyun-tól?
- Igen! – mondtam határozottan.
- Bocs… - rántott vállat.
- Te szemét! Szórakozol velem? – ütöttem meg.
- Én nem. Enyém a kilencvenkilencedik győzelem. – mosolygott. Meglendítettem a térdemet és gyengepontja felé lendítettem. Öléhez kapott fájdalmasan.
- Az enyém meg a századik. – fordítottam neki hátat és mérgesen elvágtattam otthagyva a szenvedőt.

- Mégis mit képzel magáról? – néztem hátra, majd megálltam és az ajkaimhoz kaptam. – Megcsókolt? – pár mély pislogás után felszaladtam a szobámba, s párnába fojtott kínnal kínlódtam az ágyamon.

-Kilencedik rész-

Jin a kezét nyújtotta felém. A hangulat csodás volt. A fejemben halk zongora dal szólt, aláfestve a pillanatot. A szívem nehéznek éreztem, ahogy előre nyújtottam a karom. Már majdnem elértem, mikor olyan érzésem támadt, hogy valaki van mögöttem, s hirtelen azt súgja a fülembe, hogy „veszélyes”. Visszahúztam a kezem, de Jin szélesebb mosolyára újra meglendült, mikor egy kar visszarántott.
- Ajusshi! Már megint maga? Hagyjon békén. – mérgeskedtem az idegen férfira. – Miért ragadja el a pillanatot?
- Veszélyes… - mondta újra.
- Nem, nem az!  - álltam ki magam mellett és határozottan Jin felé fordultam, aki egészen közel jött hozzám és a tenyerébe vette az arcomat. Szája rohamosan közeledett az enyémhez. A szívem turbó fokozatba kapcsolt és csak a dobogását hallottam, majd egy nagy dörrenésre felriadtam. Zihálva ébredtem fel , egészen kivert a víz.
- Ez meg mi volt?
Hajamba túrtam és lecsúsztam az ágy szélére. Fejemet körbeforgatva tapasztaltam, hogy reggel van és én jócskán elaludtam, de még így is nagyon fáradtnak éreztem magam, valószínű azért, mert felriadtam. Kisétáltam a fürdőbe, hogy megmossam a fogam, s közben kábult fejemet néztem a tükörben.
- Oh, drága kenyér, milyen fejem van…  - túrtam a hajamba, de semmi haszna nem volt. A fésűvel próbálkozva észrevettem, hogy egy nagy csomó van féltett tincseim között. Ez az egyetlen, ami bizonyítja, hogy lány vagyok, mert kosár méretemre nem igazán lehetek büszke…
  A fésűt úgy belenyomtam, hogy nem tudtam kiszedni.
- OMG! – dörmögtem fogkefével a számban és rángatni kezdtem a hajamban ékeskedő tárgyat, majd, úgy ahogy voltam habosan rohanni kezdtem a lépcsőn. – Anya! Anya! – vettem be a kanyart a konyhába.
- Mit rikácsolsz kora reggel?
- Nem tudom kiszedni… - hadartam el, de még én sem értettem.
- Nem értek semmit, vedd ki a szádból a fogkefét. – rántotta ki a számból, ami nem esett jól, de jobban aggódtam a hajam miatt, így elismételtem, amit az előbb próbáltam mondani.
- Nem tudom kiszedni a fésűt. Segíts.
- Le kell vágni. – közölte Him Chan, aki megint evett valamit. S még én vagyok a zabagép. Aha…
- Kac-Kac, Hime őfelsége, de nem nevetek ám.  – fintorogtam, s nem akartam vele tovább foglalkozni, így anyámra néztem kérőn. – Szedd ki.
- Ülj le! – nyomott le a Him Channal szemben lévő székre. – Jól beletekerted.
- Tudom. – nyöszörögtem hisztizve, mert fájt a fejbőröm. Him Chan jól szórakozott velem szemben, de ahelyett, hogy az asztal alatt megrúgtam volna, bevillant az álmom és teljesen elmerültem benne. Teljesen magával ragadott a majdnem csók pillanata.
- Úr Isten! – pattantam fel a székről, mire a fésű megfeszült és nagyot pattanva ketté tört.
- Hjaaaa! – ordított rám anyám és vállon csapott.
- Mi van, ha meg akar csókolni? – meredtem magam elé.
- Kiii? – kérdezték egyszerre, én meg rájöttem, hogy hangosan is kimondtam a gondolatom.
- Senki! Senki! – ültem vissza. A körmömet rágtam és azon gondolkodtam, hogy mit fogok akkor reagálni, majd elbambultam Him Chan száján. Ő már biztos megcsókolta Jenny-t. Annyira néztem a mozgó ajkakat, hogy nem is hallottam, hogy hozzám beszél.
- Ah… - eszméltem fel, s abban a pillanatban megszabadultam a fésűtől.  – Végre! – túrtam boldogan a hajamba.
- Ez volt a kedvenc fésűm. – görbítette le a száját anya.
- Ugyan már! Az csak egy olcsó vacak. Minden sarkon lehet ilyet kapni.
- Mi az, hogy ócska vacak? Idősebb, mint te vagy.
Kissé mérges volt a fésű halála miatt, így próbáltam oldani a feszültséget.
- Jössz bokszolni? – álltam be harci állásra viccesen és a levegőbe csapkodtam anyám arca előtt.  – Na? Na?  - Láttam, hogy a fésű maradványa körül elfehérednek az ujjai, de még mindig provokáltam. Him Chan értetlenül nézett ránk, miközben bekapta az utolsó falatot a tányérjáról és a mosogatóhoz indult.
- Sosem unatkozik az ember ebben a házban… - jegyezte meg anyám arcát látva.
- Hjaaaa! – ordított – Kim Jin Hee! Majd én, megtanítalak verekedni. Gyere ide! – kiabálta utánam, de akkor én már a mosogató és Him Chan között voltam szorosan. – Gyere ki onnan!
- Eszem ágában sincs. – markoltam jobban Him Chan atlétáját és felnézve kértem:
 - Mond neki, hogy ne bántson. – de csak lefejtette az ujjaimat a pólójáról és továbbállt.
- Adjon neki Ahjumma. – nézett anyámra szurkolva.
- Áruló!!!
- Szerintem jobb, ha futsz! – villantotta rám a fogsorát.
- A franba! –iramodtam neki.
- Mit mondtál Jin Hee? – rohant utánam anyám, de én már a lépcsőnél jártam.
- Ezért még csúnyán számolni fogunk Hime, ugye tudod?
- Juuuuj! – játszotta meg magát, majd nevetve otthagyott.
- Anya, bocsi, nem lehetne, hogy nem vágod hozzám az imádott fésűdet? – vigyorogtam, mint a tejbe tök és finoman hátráltam fel a lépcsőn. Még szerencse, hogy az első szoba az enyém és hamar be tudtam rajta iszkolni.
- Huhh! Ez kemény volt, azt hittem hozzám vágja… - dőltem az ajtómnak - Milyen agresszív ez a család. – csóváltam a fejem, s a szekrényemhez mentem, hogy kiválasszam a legszebb ruhámat. Kikaptam egyet a szekrényemből, majd elmentem lezuhanyozni. Nagyon meleg volt, még a nyár végén is, így jól esett a gyors zuhany. De mikor visszatértem szobám nyugalmas rejtekébe és felöltöztem, valami nem stimmelt.
- Ez a ruha nem lesz jó. Nem mehetek farmerban egy randira. Már bánom, hogy kidobattam anyuval azt a sok lányos ruhát, amit nekem vett. Aigoo. – túrtam a hajamba kétségbeesetten és bátorságot vettem magamon, hogy újra megközelítsem a konyhát.
  Lassan indultam le a lépcsőn, hogy bekukucskáljak a konyhába.
- Anya? – kérdeztem félve. Anya szeme villámokat szórt, de nem tudott ellenállni angyali arckifejezésemnek. Mély levegőt vett és szabad utat engedett nekem. – Bocsánat. Többé nem leszek tiszteletlen.
- Látod, hogy tudod, miért vagyok dühös…
- Tudom, de azért szeretsz és segítesz nekem? – pislogtam fel rá sűrűn.
- Mi a bajod? – kavargatta tovább az ebédet rám sem nézve.
- Öhm… Randim lesz és ez az egy normális ruhám van. Nem mentettél meg párat a tavaly nekem vett ruhák közül?
- Randi? Az első randid?
Bólintásomra elzárta az étel alatt a gázt és lekapta magáról a kötényt, majd bevonszolt a szobájába. Nagyon lázba jött a randi szó hallatán.
- Az első randi nagyon fontos, főleg ha képes volt téged elhívni. Szépnek kell kinézned és aranyosnak. Bízd rám magad.
Nem mondhatnám, hogy annyira felvillanyozott az ötlet, de anyám mégiscsak jobban ért a lányos cuccokhoz, mint én. Egy óra múlva már kész is voltam mindennel. Körülbelül 10 összeállítást próbáltam fel, a fehér egybe ruhától, a miniszoknyáig.
- Nem jöhetsz ki. –parancsolt rám, majd rám zárta az ajtót. Az álló tükörben néztem magam. Fekete fodros blúzt aggatott rám, amiből ki voltak a vállaim. Idézem: „egy kis szenvedélyt mindig bele kell csempészni az öltözékbe, ha randira mész.”
Ki vagyok én, hogy vitatkozzak ezzel? Új volt nekem az egész és izgultam. A kék mintás szoknya nem nyerte el a tetszésemet, de az öv, amivel megtörtük a ruházatot, jobban feldobta a külsőm. A hajam két oldalra kötöttük, hogy aranyos is legyek, s magas sarkúba bújtattam a lábaim.
- Mostmár kijöhetsz. – kiabált kintről, s, ahogy kiléptem Hollywood-i piros szőnyegen éreztem magam a fényképezőgépek fényei és kattanásai kereszttüzében.
- Anya! Mit csinálsz? – nyafogtam.
- Egyszer nézel ki úgy, mint egy igazi lány, meg kell örökítenem. Igaz Him Chan? – nézett az épp belépő fiúra, aki csak végignézett rajtam és felhúzta a szemöldökét.
- Mi van? Meglett a tündér keresztanyád? – nevette el magát kissé.
- Kac-Kac viccesnek tetszik lenni. – húztam én is félre a szám. – Mennyi az idő? – néztem a faliórára, s a fejemhez kapva tapasztaltam, hogy el fogok késni. – Elmentem! – kaptam fel a táskám.
- Hová mész? Várj már! – szólt utánam Him Chan.
- Este találkozunk az edzésen. – intettem és már ott sem voltam. A kis kopogós cipőmet nem igen futásra tervezték, de még idejében elértem a buszt, ami a megbeszélt mozi elé vitt. Jin még nem érkezett meg és ennek valahol nagyon örültem, mert hajlamos vagyok elkésni, ha időpontról volt szó. A telefonomat az íróasztalon hagytam és nem tudtam neki telefonálni. A filmet már megkezdték, de Jin sehol sem volt, így csak vártam és vártam…