-Tizennegyedik rész-

Hangokat hallottam, de csak a messzi távolból ütötte meg a fülem néha egy-egy kósza motyogás, s mellé pár gyors szipogás, aztán csend lett, ami felettébb furcsa volt. Kinyitottam a szemem a mozi vászon elszürkült és én hanyag testtartásomból, rögtön ugrottam egy nagyot.
- Mi történt? – töröltem le a kiadós szunyókálás eredményét a számról. Szégyelltem magam.
- Vége van a filmnek. Elaludtál? – mosolygott rám sejtelmesen.
- Én? Ugyan! – legyintettem vihogva.
-  Pedig a horkolásod néha okozott pár kellemetlenséget a mögöttünk ülőknek. Siessünk ki, mert a szumós kinézetű bácsi lehet, elkapja a frakkomat odakint.
- Jin, tény, hogy elaludtam, de nem horkolok, a másik dolog meg az, hogy mögöttünk két lány ült, még akkor láttam őket, mielőtt elaludtam volna, mert majdnem leütötte a fejem a retiküljével. – tettem csípőre a kezem, mindent bevallva. Jin szájába harapva vigyorgott rám, s akkor esett le, hogy elérte a szándékát.
- Jó, tényleg teljesen bekómáltam. Tegnap zűrös napom volt, aztán zűrös estém és zűrös éjszakám…
- Semmi baj. Legközelebb majd nem romantikus filmet választok.
Mit mondhattam volna? Elpirulva kis idétlen mosolyom közepette arra gondoltam:

Hát igen, nem az én stílusom a „kisírom a szemem, majd bánatosan hozzád bújok” dolog.

Ezt csak a nagypályás pasi vadászok sütik el, ami én nem leszek sose.  A gondolattól még nagyobb mosolyra húzódott a szám, már-már egy nagyobb hahotázás akart belőlem kiszakadni, annyira jól elszórakoztattam magam azzal, hogy lepergett előttem a „Jin Hee a pasi vadász” című film a fejemben.
Utolsóként jöttünk ki a moziból, s azonnal megszólalt a telefonom, így vigyorgásomat egy időre megszakította.
- Yoo Bin? Mi újság?
- Dobpergést kérek! Találtam neked munkát, csak van némi baki. Ma már kezdeni kell és egyenruha van, de jelenleg csak ezt tudtam.
- Nem gond, mert már kezdtem aggódni, hogy miből fizetem ki a vázát. Mindenképp ott leszek, üzenetben küld el a címet.
- Számítok rád!
- Ühm… - bólintottam aprót és letettem a telefont. Lelkesedésem az egekbe szökött és hirtelen felindulásból megmarkoltam Jin kezét. Meglepődött, de mosolyom elűzte minden kétségét és addig tartott erősen, míg haza nem értünk. Megálltunk közvetlenül az ajtónk előtt.  Az ujja finoman játszadozott a kézfejemen.
- Két hét múlva lesz egy parti az osztállyal. Elkísérnél?
- Elegáns vagy laza?
- Bálszerű…
- Elkísérlek. – mosolyogtam.
- Remek! –Ő is szélesre húzta a száját és hosszú, vidám szemkontaktusunkat egy rövid, de annál édesebb csók követte. Először szinte hozzám sem ért, alig érintette hirtelen kiszáradt ajkaim, majd felbátorodva birtokolni kezdte. Teljesen más volt az eddigi csókjaimnál. Ha át tudtam volna adni magam teljesen, akkor talán még lebegtem is volna a földtől két centivel, de ideges voltam, a szívem vadul dörömbölt, és mint egy ártatlan lánynak vörösödni kezdett a fejem, ami elnyomta a gondolataimat. Elvesztem a csókban, s össze kellett volna magam szedni, de képtelen voltam.
- Khm… torokköszörülés szakított félbe minket. Az ajtóban apám és a díszes férfitársaság állt, keresztbetett kézzel a mellkasuk előtt. Apa szigorúan tekintett le ránk.
- Remélem jó volt fiam… - Jin csak elpirulva bólintott és az alsó ajkát harapdálta. Talán az övé is úgy bizsergett, mint az enyém.  – Tudod, hogy ha valami bajt csinálsz, a golyóiddal fogok tiki-takit játszani. Értetted?

Mi? Mégis miről beszél? Hisz csak csókolóztunk és ez volt az első.

 Jin szemei tágra nyíltak, próbáltam menteni a menthetőt.
- Apa, Jin épp indulni akart. Igaz? – néztem az említettre és kissé tolni kezdtem a vállainál fogva.
- Azt látjuk… - jegyezte meg Yong Guk.
- Kuss! – sziszegtem oda teljes pírben.
- Később találkozunk. –intettem Jin-nek és utat fúrva magamnak a kíváncsiskodók között, elindultam a szobámba. Him Chan arckifejezése rideg volt, mikor összeakadt a tekintetünk, ahogyan Dae Hyun-é és Young Jae-é is. Zelo és Yong Guk pajkosul vigyorogtak rám, míg Jong Up-tól egy kedves és bíztató mosolyt kaptam, ami azt sugallta, hogy szurkol nekünk. Visszamosolyogtam rá, de nem álltam meg beszélgetni.
 Az ágyamba huppanva dühöngtem miattuk egy pillanatig, de végül a csókunkra gondolva, gőzölt fejjel visítottam a párnámba, ide-oda gurulva az ágyamon. Kalapáló szívemet próbáltam a helyén tartani, de teljesen felpörögtem. Egy gombot nyomtam meg a lejátszómon és hangos zene töltötte be a szobát. Felpattantam az ágyam tetejére és énekelni kezdtem a kedvenc k-pop dalaimat, amik szóltak a hangfalakból. Kis idő után, két ugrálás között az órára is sikerült pillantanom.
- Omo! El fogok késni! – ugrottam le az ágyamról és nekifutottam a ruhás szekrényemnek. Farmer volt rajtam, így azzal nem törődtem, csupán egy másik felsőt akartam felvenni.
- Anya! – ordítottam le a résnyire kinyitott ajtó mögül. – Hol van a hosszú felsőm?
- Kimostam! – érkezett a válasz valahonnan a konyhából.
- Gratulálok! – csaptam be az ajtót. – Most mivel takarjam el a foltjaimat? – kutattam tovább a ruhák között és felvettem egy rövid ujjú felsőt.
- Majd felveszem rá a fekete dzsekim. – mondtam hangosan az október végi hidegre való tekintettel.
- Jin Hee! – kiabált Him Chan és két rövid kopogás után benyitott.
- Nem tudnád megvárni, míg azt mondom, hogy „gyere be”? Mi van, ha öltözöm?
- Nem hiszem, hogy tudnál újdonságot mutatni. – nézett rajtam végig.
- Perverz állat. – kaptam a mellkasomhoz. – Húzz el! – intettem a fejemmel az ajtó felé.
- Edzés lesz. Azért jöttem, hogy menjünk. – Ügyet sem vetettem rá, csak pakoltam vissza a szekrénybe a kidobált ruhákat.
- Nem tudok ma edzésre menni.
A legfelső polc eléggé magasan volt, így lábujjhegyre állva küzdöttem vele. Már sajgott a lábam.
- Ahh a francba! Miért nem vagyok pár centivel magasabb?
Him Chan elkapta a kezem, a másikból kikapta a ruhát és feldobta a felső polcra. Mélyen rám nézett.
- Mibe keveredtél?
- Hah? – nem értettem mit akar.
- Akkor úgy kérdezem, honnan vannak a foltjaid?  Úgy tudom, hogy egy banda vagyunk, és nem titkolunk semmit egymás előtt. Ezenkívül egy család vagyunk. Rémlik? Ezek elég komoly ütések. Honnan vannak?
- Úgy tudom, én vagyok a főnök és te engedelmeskedsz nekem. Egyébként meg összevesztem néhány lánnyal.
- Bocsi, de nem hiszem el, hogy lányokkal vesztél össze.
- Pedig igaz. – rosszallóan rázta a fejét. Nem hitt nekem. – Megfenyegettek és hagytam magam összeveretni. Most már jó? – néztem mélyen a szemébe, majd éreztem enyhülni a szorítást a kezemen.
- De jól vagy? Mivel fenyegettek? – arca aggódással lett teli.
- Túléltem. – csavartam ki a kezem a tartásból. – Hogy megverik Yoo Bin-t. De most mennem kell. Ments ki valamivel apa előtt.
- Jin-el találkozol?
Ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, azt gondoltam volna, őt nézve, hogy féltékeny.
- Channie…- nevettem- Csak nem féltékenynek tetszik lenni?  - Arca hirtelen megrándult, s egyáltalán nem nevetett a viccemen.
- Bocs, ilyennel nem poénkodom, mert még félreértik.
Még mindig a szemembe nézett mélyen és szúrósan, rezzenéstelen arccal. Zavarba hozott.

Talán túllőttem a célon? Miért mérges? Miért nem mond valamit?

- Miért nézel rám így? – pislogtam
- Mert néha nagyon hülye vagy. Tudod? – meg sem várta a választ, csak a vállamat meglökve elviharzott mellettem.
- Hah! Miért lennék hülye? – fordultam meg, de akkor már csak a fejét láttam eltűnni a lépcsőnél.

Egy felszolgálói állást talált nekem a barátnőm, egy fa berendezésű bárban, vagy nevezzük kocsmának, kinek mihez van kedve.
Ahogy megérkeztem, kis csengettyű jelezte a pultosnak, hogy új vendég érkezett. Körülnézve, minden fából és üvegből készült, s annak ellenére, hogy csak egy egyszerű bár, minden nagyon tiszta és rendezett volt. A cseresznye színűre lakkozott asztalkák, külön álltak, ugyanolyan anyagból készült székeikkel együtt, míg a fal mellett hosszú támlájú padok voltak berendezve, úgy, hogy támláik egymásra voltak fordítva és így kis bokszokat alkottak. A hosszú pult előtt bár székek sorakoztak, mögötte pedig jól öltözött, host kinézetű pultos fiú törölgette szárazra a frissen elmosott poharakat. Olyan mosolya volt, amitől leolvadt a nők arcáról a ma felkent vakolat, de lehet még a tegnapi is. Számat félrehúzva kommentáltam magamban.

Nem rossz…

Bólogatva néztem körbe, hogy keressek magamnak egy felszolgálót, aki a segítségemre lehet, de csak a tüskés hajú fekete-fehér ingbe bújt szépfiút láttam.  Leültem a pulthoz, várva, hogy a mellettem lévő két hölgy rendesen kiélvezze az adott látványt.
- Mit keres itt egy ilyen hihetetlenül gyönyörű lány? – kacsintott rám a pultra hajolva.
- Nyugi van Muchos Amigo, nem vagyok vendég.
- Oh! – villantotta ki makulátlanul fehér fogsorát. – Akkor te vagy Jin Hee?
- Talált! – Néztem rá mosolyogva, majd a körülötte lévő kristály poharakra terelődött a tekintetem.
- A főnök még nincs bent. Holt időszakban vagyunk, ilyenkor kevés a vendég.
- Látom… - néztem körül.
- Addig nyugodtan menj be és öltözz át. Rin segíteni fog neked.  – mutatott a személyzeti bejáratra. – Bekísérnélek, de jelenleg csak ketten vagyunk, és nem hagyhatom itt a helyet.
- Betalálok…

A ruhám egy alig takaró kis fodros szoknya volt, az az igazi cseléd ruha, csak egy fokkal szolidabb verzióban, kevesebb rojttal. A főnököm egy dauerolt hajú nő volt, talán az ötvenes éveihez közel. Az amúgy is túl nagy szája - amit szerintem feltöltöttek - mindig vörösre volt festve, így azt a hatást keltette, mintha elverték volna csalánnal. Vagy hasonlíthatnám a pávián nemesebbik részéhez is, de szigorúan csak magamban hívtam így: Mrs. Pávián  

-Tizenharmadik rész-

Nem tudom hány óra lehetett, az asztalon támaszkodva énekeltem, miközben próbáltam megállítani a velem szüntelenül forgó világot. Barátaim is talán ezzel az érzéssel küzdhettek, de Dae Hyun-ban biztos voltam. Míg a többiek sűrűn emelgették a poharukat a szájukhoz, Jenny énekelt…

Könyörgöm, lője már le valaki, mert a helyszínen kihal minden ismert faj a hangjától.

Imáim meghallgatásra találtak, egy-két másodperc múlva egy sokkal kellemesebb hang csendült fel. Dae Hyun hangja gyönyörű volt, s mint mindig, most is megnyugtatott.
Elaludtam… Néha hallottam a bárban felcsendülő hangokat, Zelo pörgős rappelését és Yong Guk mély hangját, aki arról érdeklődik, hogy jól vagyok-e? Úgy éreztem, hogy a kérdésére a válasz, nem, így ráztam a fejem. Sem testileg, sem lelkileg nem voltam a helyzet magaslatán. Pár perc pihenés segített, hogy ne szédüljek.
- Dae Hyun énekelünk egy utolsó dalt?
- Ühm. – bólintott részegesen, majd a terem közepére húzott és a kezembe nyomott egy mikrofont. Felkonferált minket.
- Uraim, ma az utolsó dalunk egy szerelmi jelenet lesz. A végén majd tapsoljatok. – nevetett, és felém fordult. – Noona, játszunk egy kicsit. – szája sarkában ott bujkált egy huncut mosoly, ami engem is megmosolyogtatott.  Megköszörültem a torkomat és énekelni kezdtem. A kezem Dae Hyun kezében volt, mintha egy pár lennénk. Nem én kezdeményeztem a játékot, de hazudnék, ha, letagadnám, hogy abban az állapotban nem élveztem a színjátékot. Dae Hyun mélyen a szemembe nézett és a dalszöveghez illően „szerelmet vallott”. A dal utolsó mondata így hangzott:
„Nem felejtem el a csókod ízét.”
Dae Hyun a kezei közé vette az arcom és az ajkaimra tapadt. A szemeim kipattantak, de kénytelen voltam becsukni, mert forgott velem a világ. Vastag ajkai sokáig ölelték az enyémet. A szája és a levegő is forró volt. Erőm sem volt ellökni magamtól. Talán fel sem fogtam, hogy mi történik, csak pislogtam rá értetlenül.
- Bocsi Noona, elragadott a játék.
A teremben kripta hangulat uralkodott, senki nem értett semmit. A kezeim közül kicsúszó mikrofon törte meg a csendet óriási sípolással.
- Annyi eszed van, mint egy döglött hintalónak. – tudatosítottam benne, s szép lassan elhagytam a termet mit sem tudva magamról...
- Noona! – kiabált utánam. – Ne haragudj, nem gondoltam komolyan, csak sokat ittam és nem tudtam magam kontrollálni. – szabadkozott.
- Nem baj. Felejtsük el. – túrtam a hajamba.
- Mit csináltok itt? – Him Chan állt a hátam mögött, nem is vettem észre, hogy lelépett.
- Mikor léptél le?
- Hazakísértem Jenny-t…
- Ja, akkor nem érdekel. – mondtam, s elindultam a kijárat felé.

- Noona, biztos nem baj?
- Dae Hyun, legközelebb tuti elharapom a szád, úgyhogy befoghatod.
- Mi történt? – állt értetlenül Him Chan.
- Semmi! – tiltakozott rögtön Dae Hyun félve az idősebbtől.
- Mond meg a többieknek is, hogy titok. – intettem, hátra sem nézve és kibotorkáltam a friss levegőre. Ahogy a szellő megcsapott, felfordult a gyomrom. Egyre rosszabbul kezdtem magam érezni és megváltásnak tűnt a közelben lévő pad. Azt hittem soha nem fogok elérni odáig, de sikeresen leültem. A fejem a lábam között volt, rásegítve ezzel hányingeremre.
- Jól vagy?
Alig láttam ki a hajamtól, de még így is felismertem Him Chan-t mellettem ülve. Elsöpörtem a hajam az útból.
- Mindjárt rókázni fogok. – nyögtem ki és már szaladtam is a közeli lombos fához, hogy megszenteljem gyökereit. Azt hittem sosem leszek jobban, de Him Chan segített a hátamat ütögetni, hogy hamar túl legyek rajta.
- Ah, de gusztustalan vagy. JiYeong legalább nem issza le magát.
- Ki? – néztem fel erőlködve, miután kiszenvedtem magam.
- Jenny koreai neve Sang Ji Yeong.
Összehúztam a szemöldököm gondolkodva. Ez ment most a legkevésbé, de azért megpróbáltam rájönni, hogy hol hallottam már a nevét.
- Ne gondolkozz, mikor úgyse mész vele semmire. Gyere, hazaviszlek. – ajánlotta fel udvariasan a hátát.
- Hazamegyek egyedül. - álltam volna fel, de nem ment. Pillanatokon belül a hátán voltam.
- Ah, de nehéz vagy…
- Ne dumálj, csak vigyél haza. – bújtam a nyakába kómásan. Semmi erőm nem volt. A fejem mintha egy második világháborús harctér lett volna, teli áldozatokkal. Az agysejtjeimet sirattam magamban…
- Illatot váltottál? – jegyeztem meg új parfümjét érezve.
- Ne szaglássz! – ordított rám.
- Nem szaglászlak, akaratlanul is érzem. – ordítottam a fülébe.
Néhány másodperc múlva szólalt meg.
- Igen, Jenny nem szerette a másikat.

Megint Jenny…

- Én jobban szerettem a régit… - jegyeztem meg, s csendben mentünk tovább. Elszenderedtem.
Egy idősebb férfi cipelt a hátán, ugyanúgy, mint Him Chan.
- Ahjussi? – emeltem fel a fejem.
- Meg foglak védeni. Ha kell egész életemben a hátamon foglak cipelni.
- Mi? – bámultam a tarkóját, s az álmom tova is szállt. Felébredtem. A mennyezet szokatlan volt.

Ez nem az én szobám…

A fejemet elfordítva megláttam Him Chan-t, aki alig húsz centire feküdt mellettem. Meglepettségemet nyugalom váltotta fel. Olyan békésen aludt, hogy nem volt szívem felébreszteni. Barna haja a szemébe lógott kellemetlenül. A kezem elindult a tincsek felé, hogy elsöpörjék azokat, de félve megálltam mielőtt még hozzáértem volna. Remegtek a kezeim.

Mégis mi a fenét csinálok? Ez nem én vagyok.

Álmosan nyitotta ki a szemét és rám pislogott. A kezem még mindig az arcánál volt. Mikor felfogtam, hogy ébren van, visszarántottam.
- Bűzlesz…
- Neked is jó reggelt paraszt! – fintorodtam el felháborodottan, s előbbi romantikus érzéseim a feledésbe merültek. Akárhányszor hozzám szól, csak felidegesít. Dühösen léptem át és leugrottam az ágyról.
- Hogy kerültem az ágyadba?
- Vittelek volna át az egész házon, hogy a szüleid megtudják, hogy leittad magad a sárga földig?
- húzta fel a szemöldökét kérdőn, de nem volt időm válaszolni, mert hívást kapott.
- Jó reggelt napsugaram. – szólt bele. Nem értettem miért, de mérges lettem, s csak fájdalmasan pislogtam az ágyból kimászó fiúra. Tömény cukormáz omlott ki a szájából. Meguntam, s rácsaptam az ajtót.
- „Jó reggelt napsugaram.” – ismételtem el nyávogva, s szarkazmussal teli hangnemben, az előbb hallott mondatot.
Hallottam a csengőhangom, de a telefonomat nem találtam egyik zsebemben sem.
- Pedig ez az én mobilom. – néztem hátra, ahol Him Chan állt az ajtófélfának dőlve.
- First Love hívja First Lady-t. – a fejem vörös lett zavaromban. - Tényleg így írtad be Jin-t a telefonodba?
- Kussolj Hime. – kaptam ki a kezéből és elrohantam. Mikor már csendes kis magán szférámban voltam, felvettem a telefont.
- Hallo? – lihegtem bele.
- Ah, azt hittem, hogy még nem vagy ébren. Minden rendben? Fura a hangod.
Mit mondhattam volna? Hogy tegnap berúgtam, s miután Dae Hyun megcsókolt Him Channal töltöttem az éjszakát, aki összezavart és sprintelve felszaladtam a szobámig? Na, nem! Ezt nem mondhattam, így kénytelen voltam hazudni.
- Csak reggeli edzésem volt. Már vártam a hívásod.
- Sajnálom, de költöztünk és egy percem sem volt.
- Azt hittem elfelejtettél.
- Hogy felejthetném el a barátnőmet?
- A-a-a – akadt meg a torkomon a szó. Nem hittem a fülemnek. A barátnőjének nevezett. Muszáj volt rákérdeznem. – Mit mondtál az előbb?
- Azt, hogy nem felejtettelek el.
- Nem, nem azt. A mondat végét légyszi mégegyszer.
-A barátnőmet. Vagy nem akarsz az lenni?
- De! De! – lelkesedtem és örömömben el akartam szállni.
- Reméltem, hogy ez lesz a válaszod. Akkor elmegyünk randizni ma?
- Ühm! – bólintottam hevesen dobogó szívemhez kapva. Alig vártam, hogy lássam, és hogy együtt töltsek vele egy kis időt…

- Tizenkettedik rész-

A fák szomorúan hajladoztak az őszi szélben, a tegnap esti vihar kissé megtépte őket. Az iskola ablakából minden annyira másnak tűnt, mintha a lehulló levelek szomorúsággal töltöttek volna el. Mostanában ilyen hangulatom van. Mintha a nyárral a kedvem is elmúlt volna. Unottan támaszkodtam a kezemre, miközben épp egy roppant érdekes angol óra folyt, amiből nem értettem semmit. Ellentétben velem, egy vékony hang mindig felnyávogott, amitől felállt a hátamon a szőr. Him Chan barátnőjétől kivert a víz és nem tehettem róla. Talán túlreagáltam a dolgokat, mégis úgy éreztem, hogy irritál. Semmiképp sem szerettem volna ezt kimutatni a világnak, így mélyen eltemettem magamban ezt az érzést. Az iskola sokkal unalmasabb volt így. Semmi móka nem jutott nekem mostanában. Minden olyan kuszának tűnt. Jin, azóta sem hívott fel és pár napja iskolába sem jött. Az üzenetemre csak annyi választ kaptam, hogy:
„Ne haragudj, nem tudok írni pár napig.”
Nem tudtam róla semmit, így ez is aggasztott. Meguntam az állandó nyávogást és, hogy semmit sem értek az egész órából. Felálltam és elindultam a kijárat felé.
- Kim Jin Hee? Hová megy? – vette fel a szokásos formalitást Mr. Franklin.
  Kerek vékony keretes szemüvegén megcsillant az ablakon beszűrődő fény, ahogy feltolta az orrán válaszra várva.
- Beteg vagyok. Megnézem az iskolaorvost.
Nem vártam meg, míg válaszol, csak behúztam magam mögött az ajtót és egyenesen a tetőre mentem. A csípős szél hirtelen nekem csapódott. Összehúztam magamon a kabátkám és lehevertem a kőre. A talaj még meleg volt. Mintha megtartotta volna a nyár melegét és csak fokozatosan engedte volna ki magából. Az égen nem sokáig fogok már látni ilyen szép fátyolfelhőket, így kiélveztem a látványt. Eső után mindig szebbnek láttam az eget.
- Így tényleg beteg leszel. Miért fekszel le a kőtömbre, fel akarsz fázni? – érkezett a fejem felől a hang. Him Chan ült a fejemnél, de ha nem nyitom ki a szemem, akkor is ezer közül megismerném csipkelődős hangját.
- Nocsak! Dr. Kim rendel? – fordítottam vissza a fejem az ég felé.
- Csak szóltam, hogy beteg leszel, de akkor befogom.
- Helyes… - mondtam, s ezután csend telepedett ránk. Kissé hátrahajtottam a fejem, hogy lássam Őt. A kezein támaszkodott és az eget kémlelte. Pár pillanatig elmerengtem az arcán, s rájöttem, mennyire megváltoztunk. Az idő úgy száll el velünk, hogy észre sem vesszük, hogy felnövünk.
 Észre sem vettem, hogy értetlenül pislog rám.
- Mi a baj? –ébresztett fel gondolatmenetemből. Elrántottam a fejem, zavaromban.
- Semmi.
Be kellett vallanom, hogy mióta megcsókolt egyre hülyébben viselkedem és sokszor észre sem veszem.
- Este megyünk karaokezni. Jössz?
- Tényleg mehetek? – pattantam ülő helyzetbe lelkesedésemben.
- Kivételesen… - bólintott.
Néhány évvel ezelőtt, volt egy nagyobb vitánk, mert soha nem mehettem az éneklős estékre velük. Azt mondták, hogy ezek az esték pasis programok és egy lány sem kell oda. Szerintem meg kihasználták a lehetőséget, hogy csoportos randira vigyék az épp aktuális lányokat. Nem kellett nekik egy gyertyatartó, de erre csak tavaly jöttem rá, mikor meghallottam egy telefonbeszélgetést, amit Yong Guk-al folytatott le. Annak idején nagyon kellemetlenül éreztem magam, amiért úgymond kiközösítenek, de beletörődtem.
- Legalább meghallgatom, hogy tudsz énekelni. Utoljára tizenegy éves lehettél, mikor hallottam a hangod, akkor borzasztó volt. – nevetett.
- Csak hogy tudd, szép hangom van. – nyugtáztam.
- Hiszem, ha hallom. – mosolygott és elindult a lépcsőház felé. – Nem jössz? – nézett hátra -Vége az órának.
- Nem akarok. –vágtam fintort az arcomra. Visszajött és kézen fogva levonszolt a lépcsőn. Az alján Jenny várt rá, mintha tudta volna, hogy hol kell keresni minket. Az összezárt kezünkre nézett, Him Chan rájött, hogy még mindig fogja a kezem, s szinte kitépte a kezét az ölelésből. Nem szólt semmit, csak elindult a barátnőjével.
- Jin Hee? – nézett hátra Jenny.
- Öhm, igen? – Nem akartam bunkón oda szólni neki, hogy „Mi van?” , így maradtam a kulturált énemnél.
- Majd leülhetnénk beszélgetni suli után.

Pont ahhoz van kedvem…

 

- Ah… Rendben! – válaszoltam végül.
- Remélem, barátnők lesztek. – mosolygott ránk Him Chan és akkor jöttem rá, hogy tényleg szerelmes a lányba. Eldöntöttem magamban, hogy nem okozok neki gondot, de mikor Him Chan hátat fordított, Jenny még mindig engem figyelt és szúrós tekintetétől úgy éreztem átlyukad a bőröm.  Nem féltem tőle, de sokmindenre rájöttem abból az arckifejezésből. Mérgesen visszatrappoltam a tetőre.
- Sunyi egy dög. Még hogy legyünk barátnők… Mégis mi volt az a nézés? Ahh, felidegesít. – dobbantottam nagyot, mikor felléptem az utolsó lépcsőfokról is. Nem mentem be utolsó órára, inkább kiszellőztettem a fejem. Épp készültem kisurranni a suliból, mielőtt az óráknak vége lenne, de alig, hogy kiértem a kapun, üzenetet jelzett a telefonom.
„ Hat órára gyere erre a címre.”
- Ez meg ki? – húztam fel a szemöldököm és nem foglalkozva vele zsebre vágtam a telefont.
Már a buszra vártam, mikor Him Chan megállt mellettem.
- Hol voltál óráról? – kért számon?
- Beteg vagyok… - köhintettem megjátszva magam.
- Én meg hülye vagyok mi? Tudod, kit etess.
- Ki kérte, hogy elhidd? Ha kérdezik, játszd meg magad. Ennyi a lényeg.
- Már óráról is lógsz? Mi lesz még? Beállsz Go-Go táncosnak?
- Jól mutatnék a rúdon. – nevettem el magam, de Ő csak a fejéhez kapott és azután a telefonjához.
- Felhívom Ahjumát, hogy elköltözöm.
- Ennyire nem volt szar poén, jó?
Az én telefonom is megszólalt, újra üzenetet jelezve.
„ Ha nem jössz el, a kis barátnődnek baja eshet.”
- Hatra megyünk a bárba. – zökkentett ki Him Chan.
- Előtte még el kell intéznem valamit. Utánatok megyek, csak ne felejtsd el leírni a címet.

A busz robogott velünk és egyre jobban zavart az üzenet. Ki lehet az és mit akar?
 Mikor hazaértem már rég elmúlt öt óra. Próbáltam Yoo Bin-t elérni, de nem vette fel. Egyre jobban aggódtam. A nap már a házak mögé bújt. Mire a helyszínre értem már sötét volt. Furcsa érzések kavarogtak bennem. A hely kihalt volt, most jártam itt először. Olyan volt mintha egy építkezési területen lennék, de a sötétben nem láttam el csak a rácsos kerítésekig. A sárgán világító lámpák elvakítottak, de ahogy lassan hozzászokott a szemem, mozgást láttam. Úgy tízen lehettek. Szemem elé tartottam a tenyerem, hogy eltakarjam a vakító fényt és jobban lássak. Lányok voltak, néhánynál pár fadarab volt, amit maguk után húztak, egyenes nyomot hagyva a homokban. Nem ismertem őket, valószínű, nem a mi iskolánkból valók.
- Hahh… - szakadt ki belőlem – Mit akartok? – szegtem nekik a kérdést, ahogy megálltak közvetlen előttem.
- Küldetésünk van, ami úgy szól, hogy neveljünk meg téged, hogy ne akaszkodj más pasijára. Ha ellenállsz, talán holnap lesz egy utad a kis barátnődhöz a kórházba. Hogy is hívják? – tette az ujját a szájához gondolkodóan. – Ahh! Tudom már! Yoo Bin.
A méregtől eltorzult az arcom és annyira szorítottam az öklöm, hogy a körmeim belevájtak a húsomba. Két perc elég lett volna, hogy elintézzem őket, de ahogy Yoo Bin-ra gondoltam és arra, hogy Ő nem tudja magát megvédeni, nyugalomra kellett magam inteni.

- Ki küldött? – tettem fel a kérdést.
- Sajnos az titok és nem is kell tudnod. Ne aggódj, nem fog fájni. Annyira…
Yoo Bin miatt kiengedtem az öklöm és hagytam magam. Pár percig tartott az egész, de piszkosul fájt minden porcikám. A földön feküdtem és csak a távolodó lábakat láttam és halk hangfoszlányok csapták meg a fülem. Köhögtem és az arcom is sajgott. A számban éreztem a fémes vér ízét. Pár perc kín után nehezen álltam fel, de leporoltam magam és elindultam a fiúkhoz. Kissé szédelegtem, de az első kirakat üvegében sikerült megnéznem magam. A szám felrepedt…
- Észre sem fogják venni. Mennem kell, mert legközelebb nem fognak hívni.
Fontosnak éreztem, hogy elmenjek a többiekkel énekelni, hisz régóta erre vártam. A telefon szüntelenül csörömpölt a zsebemben.
- Merre vagy Noona? – érdeklődött a telefon végén Dae Hyun. A hangja megnyugtatott és kissé kijózanodtam.
- Kicsit eltévedtem, de azonnal ott leszek. – tettem le és fel is néztem a neon rózsaszínben világító táblára, ami jelezte, hogy megérkeztem. Már javában folyt a buli. Mikor beléptem minden szem rám szegeződött és ironikusan a zene is elhallgatott.
- De szarul nézel ki…
- Én is szeretlek Yong Guk.- vágtam le magam mellé.
- Omo! Mi történt veled? – érdeklődött az ismerős idegesítő hang. Nem kellett megfordulnom ahhoz, hogy tudjam ki az.
- Kösz, hogy aggódsz Jenny, semmi bajom, csak megsérültem az edzésen.
- Nézz rám! – emelte fel a fejem Him Chan átnyúlva az asztalon.
- Hagyj békén. –löktem el a kezét és egy pohár italért nyúlva lefolyattam a torkomon. A következő egy doboz sör volt. Jenny beállt a kinevezett színpadra és elkezdte a dalt, amit választott. A torkomon akadt az ital.
- Azt hiszem ettől a hangtól megálltam a fejlődésben… - köhintettem. Senki nem merte kinevetni a Barbie babát, hisz „Ken” is az asztalnál ült.
- Erre mondják, hogy nincs tökéletes… - nyugtáztam.
- Mintha te olyan jól énekelnél. Bizonyíts, utána dumálj.
Nem csak Him Chan lett mérges, hanem én is. Bennem volt a bizonyítási vágy, így dühösen kaptam ki Jenny kezéből a mikrofont.
- Válassz egy dalt. – böktem Him Chan felé a fejemmel.  A Soju kezdett bennem egyre jobban hatni, így könnyebb volt megszólalnom. Magabiztosabb voltam és a hangom is felszabadultabb volt. Teljes szívből énekeltem és közben sírni akartam. Fájt mindenem. Nem tudtam, hogy ki volt az, aki megfenyegetett, de minden áron meg akartam tudni. A közönséget meglepte a dalom, hisz sose hallottak még énekelni.
- Noona! Legközelebb is hozunk! De jól énekelsz! – csillogtak Young Jae szemei. Nem tudtam értékelni a bókot, inkább lehúztam egy újabb adag soju-t. Ahogy levágtam a poharat az asztalra és koppant a falapon a szemem Jenny szemeire tévedt. Újra azt a szúrós tekintetet kaptam, de álltam a sarat. Az elektromos szikrák cikáztak közöttünk…

-Tizenegyedik rész-

 Vasárnap reggel volt és úgy éreztem, hogy egy percet sem aludtam, pedig egy alapos hiszti után teljesen kiütöttem magam.
A fehér mennyezetet bámultam, s mélyről jövő sóhajom töltötte be a szobát. Az éjjeliszekrényhez nyúltam a telefonomért és úgy éreztem most hívnom kell az egyetlen embert, akivel ügyes-bajos dolgaimat meg tudom beszélni.
- Yoo Bin! –nyafogtam.
- Jin Hee? Tudod mennyi az idő? – szólt álmosan.
- Tudom. Reggel hét óra.
- De vasárnap van!!! – ordította a telefonba. Rögtön elvettem a fülemtől a készüléket, s vártam pár pillanatot.
- Ne hisztizz már, aki reggel ébredés után így tud ordítani, az el is tud jönni hozzám.
- Azt akarod, hogy elmenjek? Most?
- Nem, jövő héten is jó lesz! – förmedtem rá szarkasztikusan.
- Omo! Mi történt? Nem szoktál ilyen harapós lenni.
 Ami azt illeti Yoo Bin az egyetlen, akihez volt egy kis türelmem, de néha még Ő is kihúzza a gyufát.
- Eljössz akkor vagy nem?
- Megyek! – s azzal le is tette.
Nehezen keltem fel és gondolni sem akartam a tegnap estére. Lemásztam a konyhába, hogy megigyam a szokásos tejecskémet. Leültem az asztalhoz és csak forgattam a poharat a falapon.
- Veled meg mi van? – jött be apám.
- Semmi! Mi lenne? – rántottam vállat. Apámmal csak sportról tudtam beszélgetni leginkább, de a lányos dolgokhoz nem sok mindent konyított. Mielőtt kifaggatott volna megszólalt a csengő.
- Nyitom! – rohantam az ajtónak és rácsaptam a kilincsre. Ahogy megláttam Yoo Bin-t kézen fogtam és fel akartam vonszolni a szobámba, de eszembe jutott a tejem.
- Várj. – mentem az asztalhoz érte.
- Nekem nem is hozol? – lusta sóhaj után futottam a hűtőhöz, hogy kiszolgáljam a barátnőmet. A kezébe nyomtam és felrohantam a lépcsőn. Magunkra zártam az ajtót. Yoo Bin egyből a forgós székbe foglalt helyet az íróasztalom mellett.
- Mi volt az a nagyon sürgős, hogy nem tudott délutánig várni?
- Az elsőt mondjam, vagy a másodikat?
- Az elsőt. – kortyolt bele a poharába.
- Jin elhívott randizni. – alig hogy kimondtam tej borította az arcomat. A meglepettségtől sugárba előre köpte szája tartalmát, én meg csak ültem ott összeszorított szemekkel és szájjal.
- Hjaaaaa! – ordítottam.
- Bocsi, csak nagyon megleptél. –tette le a poharát és megtörölte az arcom. - Hogy érted, hogy elhívott?
- Tegnap elhívott moziba, csak nem jött el, mert valami közbejött.
- Ezt nem hiszem el. Téged? A suli legjobb pasija? Lehetetlen.
- Azért ennyire nem vagyok értéktelen…
- Nem úgy értettem…
Mindent elmondtam Jin-el kapcsolatba majd a másodikra tértem.
- Ez nem minden, mert ugyan Jin hívott el randizni, de Him Chan csókolt meg.
- Miii? –puffant nagyot a székkel. Kissé fájlalta a falba beütött fejét és nem is kelt fel csak bámult rám. – Csak viccelsz.
- Ha viccelnék, most valószínű szétnevetném magam rajtad, de nem nevetek. Nem tűnt fel? – nyújtottam felé segítő kezet és talpra rántottam.
- OH-MY-GOD! Ezekről miért nem tudok? – simította ki haját az arcából.
- Talán ha kevesebbet enyelegnél a pasiddal, rám is maradna időd.
- Hát öhm… - csavargatta az egyik tincsét szégyenlősen.
- Jól van, hagyjuk… Inkább mond, meg mit csináljak?
- Nem tudom a sztorit. Mond el.
Történetem közben egyre jobban csak tátotta a száját. Még neki is meredek volt az egész sztori, nemhogy nekem vagy a többieknek. Nagyokat pislogott és nyelt a végén.
- Hát te teljesen hülye vagy! Még hogy Him Chan a bunkó! Te kérted meg őket könyörgöm, csak teljesítette az ostoba kérésedet. Hogy miért azt nem kérdezd, hisz ott van neki Jenny neked meg Jin most már, de még mindig nem tudtam a hallottakat feldolgozni. Him Chan-hoz pedig ugyan úgy viszonyulj, mint eddig, szerintem te követtél el hibát, nem Ő. Inkább koncentrálj Jin-re.
- Te kitől kaptad az első csókod?
- Természetesen a mostani barátomtól.
- Omo! – kaptam a számhoz, felidézve a pillanatot, míg vállon nem csaptak.
- Mondom, Jin-re!
- Rá gondolok! – hazudtam.
- Na persze én meg el is hiszem. – nevetett – Nem baj, majd ha Jin megcsókol, elfelejted. De akkor is elég nagy hülye vagy, hogy ilyet kérsz a barátaidtól, ők meg még nagyobbak, hogy teljesítik is.
- Még jó, hogy nem Dae Hyun csókolt meg, lehet tényleg álmodoztam volna róla a sötétben.
- Az biztos! – nevettünk.

Yoo Bin társaságában telt az idő, s úgy döntöttünk, hogy egy film mellett nassolunk egész délután, mert jobb dolgunk nem volt. Épp a chipses zacskóban veszett el a kezem, mikor megszólalt a mobilom. Megnyaltam az ujjam és a hátam mögé nyúltam az ágyra, hogy elérjem a készüléket.
- Jin az. – kerekedtek el a szemeim.
- Mit csinálsz? Vedd már fel! – lökött meg.
- Jó. Shii… - csitítottam – Halló?
- Szia. Először is bocsi a tegnapi nap miatt, tudom, hogy már elég késő van, de nincs kedved kicsit sétálni a folyónál?
- De… Persze… Mikor? – dadogtam.
- Egy fél óra múlva a hídnál?
- Ott leszek.
- Várlak.
Egy halk sikolyt fojtottam magamba, amikor letettem.
- Elhívott randizni.

- Most meg mire vársz! Irány öltözni! – utasított értetlenül. Pár perc múlva anyám egyik rejtett rongyainak egyikében jelentem meg. Valami fodros szoknya volt és valami baba rózsaszín ing, ami egyáltalán nem passzolt egymáshoz, sejtettem, hogy nem jó választás, de azért kikértem Yoo Bin véleményét.
- Ez meg mi az Isten rajtad? – fintora minősítette a szerelésem, s a szekrényemhez ment, hogy válasszon nekem. Egy farmer rövidnadrág és egy mintás felsőt választott, hozzá pár kiegészítőt, karkötőt, nyakláncot. A kiegészítőktől egész másképp mutatott az egész.
- Na, ez már Kim Jin Hee-s. – bólintott mosolyogva.
Tíz perc múlva már a híd felé tartottam. Tudtam, hogy minimum öt perc késésben vagyok, így tornacipőbe bújtatott lábaim ütemesen futottak a helyszín felé. Jin már várt rám, mosolyogva intett, ahogy meglátott.  A szívem a torkomba ugrott. Soha nem tapasztalt érzés kerített hatalmába. Kicsit ijesztő volt, de kellemes. Mosolyra húztam a szám és elé sétáltam.
- Bocsi, hogy késtem.
- Nekem kellene bocsánatot kérnem a tegnapi miatt. Sajnálom. – vakarta a tarkóját bűnbánóan.
- Semmi baj! Sétálunk? –Kérdésemre csak bólintással felelt. A csend kínos volt pár percig, mindaddig, míg mindketten egyszerre nem akartunk megszólalni.
- Mond csak. – adta volna meg az elsőbbség jogát.
- Mond te inkább. – mosolyogtam fel rá.
- Csak azt akartam mondani, hogy hihetetlen voltál az edzésen. Az edző is le volt nyűgözve.
- Igen, az edző… - álltam meg, mert eszembe jutott valami. – Jin, mennyi az idő?
- Mindjárt hét óra. Miért?
- Omo! Elfelejtettem. Rá érsz?
- Igen… - állt mellettem értetlenül. Elkaptam a kezét és futottam, hogy még elérjük a következő buszt. Teljesen kiment a fejemből apám születésnapja és a megbeszélt időpont vészesen közeledett. Elértük a buszt, s lihegve vágtam le magam a hátsó ülésre.
- Hová megyünk? – kérdezte.
- A családomhoz…
- Hogy hova? – lepődött meg.
- Apámnak ma van a születésnapja, és elfelejtettem. Baj, hogy elrángattalak?
- Lesz torta is? Mert akkor cseppet sem. - mosolygott.
- Lesz. Ígérd meg, hogy bármit fogsz látni, nem akadsz ki.
- Mire gondolsz? Talán barlangban laksz?
- Neeem! – nevettem nagyot, majd megszólalt a telefonom.  Semmi köszönés nélkül hadartam el a mondandómat.
- Mindjárt ott leszek Him Chan, nem kell izgulni, de most leteszem, mert leszállok.
Jin kissé furcsán nézett rám, gondolom, hogy nem tudja, hogy én és Him Chan együtt élünk, s remélem nem is fog megijedni tőle, ha megtudja. Kicsit aggódtam, de apám miatt jobban. A megbeszélt helyszín két utcára volt a megállótól, így újra rohanni kellett, de sikeresen beestünk az ajtón, ahol már mindenki ott volt, sőt, még többen is mint kellett volna, mert társaságunkat nem csak Jin egészítette ki, hanem Jenny is. Ott ült Him Chan mellett és bájosan mosolygott.
- Mit keres itt az edző?
- Hát… Ő az apám. – Jin eltátott szájjal pislogott. – Him Chan meg velem él egy házban. Vagyis a családom tagja, mégha nem is ténylegesen. – teljesen lesokkoltam.– Ugye nem mondod el a többieknek?
Nemet jelzően rázta a fejét és követett engem az asztalhoz.
- Anya, csak neked kell bemutatnom. Ő egy barátom Jin. – Nagyot hajolt az említett, anyám meg rögtön hellyel kínált minket.
- Isztok valamit? – emelte felénk apám a Soju-s üveget.
- Kiskorúak vagyunk.
- De egyáltalán nem szentek. Azt hiszitek, nem tudok a zugivós buliról a hátsó kertben?
A SPEED tagjai, mindenfelé néztek zavartan csak nem apám szemébe. Lebuktunk.
- Hát az úgy volt, hogy…
- Felesleges magyarázkodnod Jong Up. – legyintettem felé és apám felé nyújtottam a poharam.  A többiek is felbátorodva követték a példámat. Most már felesleges volt tagadni a nyári estéket, amikor leplezni próbáltuk előtte bátor állapotunkat.
  Nekem nem kellett sokat innom ahhoz, hogy becsípve érezzem magam, így a többiekre való tekintettel megálltam két pohárnál. Bőven elég volt. Intettem a tulajnak, hogy behozhatja a megbeszélt tortát, s mikor felénk tolta az égő gyertyákkal díszített édességet, mindenki énekelni kezdett. Apám szeme könnybe szaladt a meghatottságtól és boldogan fújta el a gyertyákat. Kissé én is szentimentális lettem, de lehet csak a soju miatt.
- Szeretnék egy családi képet. – húzta elő a fényképezőgépet anya a retikülből. – Yong Guk? – nyújtotta felé, majd intett nekünk, hogy menjünk. Him Chan-al a hátuk mögé álltunk.
- Nem tudsz arrébb menni?
- Nem tehetek róla, hogy nagy a hátsód és nem fér el. – Fogaimat összeszorítottam és elkaptam a nyakát.
- Igen? – a végén már a hátára is felmásztam. Apró verekedésünket a vaku fénye, majd Yong Guk nevetése törte meg.
- Lefényképezted? – néztem rá borzos hajam mögül.
- Micsoda családi fotó. – röhögött, majd mindenki köré gyűlt, hogy rajtunk nevessenek.
- Elég legyen!  Jin Hee! Ülj apád mellé, te meg ide! – utasított minket, amivel gyorsan véget vetett bohóckodásunknak. A fények újra elkattantak és megszületett a családi fotó, majd a küzdősport szakkör tagjai is apám köré gyűltek, míg anyám elkészítette a képet. Nagyon jól éreztük magunkat, míg Jenny, vékony hangjával be nem jelentette, hogy haza kell mennie. Him Chan felállt és felsegítette kis kabátkáját.
 
Micsoda úriember, csak velem egy paraszt.

Him Chan kézen fogta a barátnőjét és elhagyták a helyet. Nem tudnám megmondani, hogy milyen érzés járt át akkor. Méreg, sértettség és volt még ott valami, amit még sose éreztem…